Forrás: ÉS

Mihályi Gábor

Trianon bűvölete

(A győzelem napján) Kende Péternek persze igaza van, nem mindenki érezte, érzi felszabadulásnak a hitleri rémuralom összeomlását. (Kende Péter: Háborúvég és felszabadulás, ÉS, 2005/18.) Sajnos itt a Duna partján nem kevesen voltak és vannak, akik a háborúban a Szovjetunióval, a szövetséges hatalmakkal szemben a németeket pártolták, és ma is siratják a vezérek vagy akár csak a Horthy-világ letűnését. A másik oldalon az eltökélt liberálisok meg úgy vélik, hogy valóságos felszabadulásról csak Kádár távozása óta beszélhetünk.

Minthogy azonban az antifasiszta koalíció minden tagja küldöttséget menesztett Moszkvába, hogy közösen emlékezzenek meg a győzelem napjáról, és még az akkori vesztesek napjainkra valódi demokratikus országokká vált kormányait is meghívták, nem tűnt volna nagyon szerencsésnek, ha mi e napon azzal a szégyenünkkel büszkélkedünk, hogy a nagy napon mi Hitler utolsó csatlósaként a másik oldalon fejeztük be a háborút.

A szovjet uralta ántivilágban a baloldal nagy megkönnyebbülésére Sztálin egy nagy mozdulattal beemelte hazánkat a győztesek táborába. Ennek következtében mi egyértelműen a felszabadítottak sorába léptünk. Csakhogy ez azzal a kínos következménnyel is járt, hogy ezt a történelemhamisítást evidens igazságként kellett elfogadni, és nem volt már mód a tényleges múlttal, a valóságos felelőséggel szembenézni. Az elfogadott legenda szerint voltak a gonoszak, a háborús bűnösök, a fasiszták és az ártatlan, derék elnyomottak, üldözöttek. Nem eshetett szó arról, hogy a II. magyar hadsereget nemcsak szétverték Voronyezsnél, de ezt megelőzően megszálló feladatokat látott el. A baráti, testvéri katonák kinti dolgaikról a szovjetek sem akartak beszélni, Ahogy aztán a Vörös Hadsereg katonáinak magyarországi túlkapásairól sem eshetett szó.

Napjainkban a jobboldalon előszeretettel elevenítik fel magyar nők, férfiak háborús megpróbáltatásait, a zabrálásokat, megerőszakolásokat, a hadifogság nyomorúságait, minden felidézhető sérelmet, ami „ruszki” részről érte őket. Érthető, hiszen ha valakit bántottak, különösen, ha súlyos sérelem, veszteség érte, azt az ember nem felejti el. Csakhogy jó lenne, ha a kárvallott azt sem mulasztaná el megemlíteni, hogy szenvedéseit megtakaríthatta volna, ha Horthyék nem szállnak be a háborúba a tengelyhatalmak oldalán, illetve legalább élnek az első adandó alkalommal, és a bolgárokhoz, románokhoz hasonlóan időben kiugranak a szakadékba száguldó vonatból.

(Úri muri) A horthysta elit vezető politikusai, az államvezetés irányítói, a hadsereg vezérkara, a nagy keresztény egyházak főpapjai mind tájékozott, kulturált úriemberek voltak, mégis vaksággal megverve szinte az utolsó pillanatig szédülten kitartottak Hitler oldalán. Bűnrészességet vállaltak (még ha egyesek csak morálisan, hogy helyeselték, elfogadták) 600 000, általuk zsidónak bélyegzett magyar állampolgár példátlan embertelenséggel végrehajtott deportálásában. Az elkövetők elég módosak, gazdagok voltak ahhoz, hogy az áldozatok személyes kifosztásától távol tartsák magukat, így a zsidótlanításnak – legalábbis részükről – nem voltak közvetlen anyagi motivációi. A szegény zsidókat, cigányokat, akiktől nem is volt mit elvenni, azokat is halálba küldték. Máig megválaszolatlan kérdés, miként történhetett meg, hogy a felelősök szívében sem akkor, sem azóta nem szólalt meg az emberség harangja, hogy könnycseppek nélkül tovább tudtak élni a hullahegyekkel a hátuk mögött.

(Mind hősök ők, mind férfiak) A magyar hadsereg tisztikara hadtudományokban jártas, jól képzett katonákból állt. 1944 őszén ismerniük kellett a hadihelyzetet, tudniuk kellett, hogy a Führer elvesztette a háborút, a vég csak idő kérdése. Minden nappal, amivel elodázzák a gyilkolászás befejezését, csak fokozzák a lakosság szenvedéseit, növelik a háborús vesztességeket. Hivatalos kimutatás szerint 1944 ősze és 1945 tavasza közt még 44 000 civil halt meg. Legalább három magyar hadsereg harcolt a végsőkig a Wehrmacht oldalán. Negyvenezren a bekerített fővárosban.

Jól tudták, vége a játszmának. Ám, meglepő módon még azzal sem törődtek, hogy mentsék saját irhájukat, a nép sorsáról nem is beszélve. A jelek szerint nem elégedtek meg, mint Móricz Zsigmond Szakhmáry Zoltánja, hogy magára gyújtja házát, és az égő falak közt főbe lövi magát, ők úgy akarták, pusztuljon velük az egész ország.

A válasz – és mert nincs más – is baloldali válasz, a Trianon-szindróma. Az úri Magyarország, a felsőbbrendű magyarság tudata nem bírta, nem is óhajtotta elviselni, elfogadni az ezeréves Magyarország széthullását. Szinte ugyanúgy, ahogy Jugoszlávia népei nem tudták különválásukat békésen megoldani, hanem megpróbálták erőszakkal elüldözni, kiirtani a maguk nemzeti területéről a más nemzetiségűeket. Különös, hogy 1919-ben is az internacionalista Magyar Kommunista Párt indított háborút az elvesztett nemzeti területek visszaszerzésért, mint Szerbiában az exkommunista párt. Míg a dühös „hazaffyak”, Horthyék szemrebbenés nélkül aláírták a „nemzeti kapituláció” diktátumát. Trianon siratása viszont aztán kötelező penzummá vált. A szent absztrakció magasságába emelték, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelte volna a hivatásos siratóasszonyokat, hogy milyen sorsra jutnak a határokon kívülre került „véreik”. Arról aztán végképp nem lehetett beszélni, hogy az utódállamok demokráciáiban a magyarok szabadabban, jobban élhettek, mint a csendőrszuronyokkal őrzött félfasiszta, hazai diktatúrában, a hárommillió koldus országában.

A negyedszázadon át tartó, ellenvetés nélkül terjesztett irredenta fanatizmus megtette hatását. Vakhitté vált. Akik befolyása alá kerültek – legfőképpen maguk a terjesztők -, képtelenné váltak arra, hogy tisztán lássanak, hogy felmérjék a valóságos erőviszonyokat, megértsék a dolgok konzekvenciáit. A hívek nem voltak cinikusak, még a mártíromságot is emelt fővel vállalták. Tetteikért nem kértek bocsánatot. Ahogy a mai fundamentalista mohamedán hívők gondolkodás nélkül robbantják fel magukat, és nem bánják, hogy ártatlan embereket is magukkal rántanak a pusztulásba.

A múlt, éppen mert múlt, elmúlik. Ezek a történetek, tragédiák unokáinkat körülbelül annyira érdeklik, mint bennünket nagyapáink doberdói hőstettei. Pedig ennek a közelmúltnak is lenne mára vonatkoztatható tanulsága – annak a felismerése, megértése, hogy hová vezet, ha az uralkodó politikus elit belevész a maga délibábos nemzeti álmaiba, rögeszméibe, eszmék elvakult híve lesz, és képtelenné válik meglátni az eszmék mögött az egyes embereket, akiknek sorsát, dolgait ezeknek az eszméknek szolgálniuk kellene. Vagyis, hogy mi történik akkor, ha az eszmék fontosabbá válnak az egyes embereknél.

Mihályi Gábor

irodalomtörténész

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 25. szám