Forrás: ÉS

Czigány Lóránt

Mit is „vétett” Szekfű Gyula?

Az ötven éve (1955. június 29.) elhunyt tudós történésznek, a konzervatív Szekfű Gyulának rossz sajtója volt életében és halála után is. A történészek, Pach Zsigmond Páltól Dénes Iván Zoltánig rajta köszörülték a pennájukat. Ha szóba kerül a neve, még azok is ráncolják a homlokukat, akik már alig tudják, mit is „vétett”.

Nemrégiben például cikket olvastam a Magyar Nemzetben Tamáska Péter tollából a „felszabadulás”-vita kapcsán.1 Nincs nekem a cikkel semmi bajom, távlatos, árnyalt és kiegyensúlyozott. Ráadásul a felszabadulás-vita kapcsán már elmondtam a véleményemet, én is éppen ott, a Magyar Nemzetben2, nincs is erről semmi új mondanivalóm. Tamáska cikkének csak a bevezetésével van vitatkoznivalóm. Csak az a nekifutás, csak azt tudnám feledni.

Ezt írja Tamáska: „A kór már a történelmi középosztály olyan kiemelkedő gondolkodójánál, mint Szekfű Gyula is jelen volt. Forradalom után című könyve – amelyben hiába próbált olyan útmutató s mindent átértékelő magyar történetfilozófiát adni, mint a Trianont követő Három nemzedékben – valóban az ítélőképessége megzavarodásáról tanúskodik.”

Sommás ítélet ez Szekfű „ítélőképességéről”. Mielőtt Szekfű 1945 utáni szerepével foglalkoznék, engedtessék meg, hogy a múltjáról szóljak valamit, hiszen az is szerves része a Szekfű-képnek, s a személyétől való ódzkodásnak.

*

Szekfű első „vétke” A száműzött Rákóczi (1913) volt. Levéltári kutatások alapján megírta a hatalmától megfosztott és politikai ábrándokba merült vezérlő fejedelem emigráns éveinek a történetét. Újszerű történetfelfogását dicsérte a liberális sajtó. Ebből lett a baj. Elolvasta a könyvet Kacziány Géza is, aki azonnal „észrevette”, hogy Szekfű Gyulát megvesztegették, hogy „gyalázza Rákóczit”, és ezért a tettéért tízezer koronát kapott a bécsi udvartól. Hiába védte meg gróf Andrássy Gyula Szekfűt és a történetírás kritikai szemléletét, hiába írt alá nyilatkozatot kilencven tanár, köztük olyan kiváló tudósok, mint Angyal Dávid, Károlyi Árpád, Horváth János vagy Riedl Frigyes, hiába írt Szekfű alaposan dokumentált védekező röpiratot,3 a fejét kérte a közvélemény. „A jól kigondolt rágalomnak igen hosszú az élete” – állapította meg emberöltő múltán, 1943-ban, lakonikusan az idősebb kortárs, Angyal Dávid, aki önéletírásában4 részletesen ismertette Szekfű meghurcoltatásának történetét.

A következő „vétke” Szekfűnek az volt, hogy egyik korai, népszerűsítő, rövid magyar történetében megállapította azt a tagadhatatlan tényt, hogy „a magyar állam megalakulásakor belépett a keresztény-germán kulturközösségbe”.5 A víz sem mosta le róla a svarc-gelb bélyeget. Pedig így folytatta: „…a magyar történetnek általános, egyszer gyors és rohamos, máskor akadozó és késlelkedő menete is az említett kapcsolatból magyarázható.”6 Szekfű ugyanis csak azt a tényt kívánta rögzíteni, hogy miután István király feleségül vette Gizella bajor hercegnőt, Magyarország nolente volente állandó német kulturális befolyásnak volt kitéve, hogy a nem kulturális befolyásról most itt ne essék szó. Igaz, hogy volt az olasz humanizmusnak is szerepe nálunk az újkor hajnalán, igaz, hogy a peregrinus diákok nemcsak Göttingába, Vittembergába és Norimbergába jutottak el, hanem Hollandiába is, igaz, hogy Rákóczi a Napkirály udvarába menekült, de a francia felvilágosodás szelleme német közvetítéssel került el hozzánk a Bécsben serényen művelődő testőrírókon keresztül. Az angolszász eszmék pedig igazán csak a reformkorban érintették meg Széchenyit és a legjobbakat. Rúgkapáltunk a német „kulturközösség” eszméje ellen eleget. Nem csak rebellisként kuruckodva, intellektuális szinten is. Farkas Gyula éppen berlini egyetemi tanár korában írta célzatos című könyvét, A magyar szellem felszabadulását (1943) a magyar irodalomtörténet-írás autonóm törekvéseiről. Kodály is korholta a közvéleményt, hogy nem látunk túl Németországon, hogy Németország eltakarja előlünk a Nyugatot. Szekfűnek volt tehát igaza, ám ez a „vétke”, a majd fél évszázados szovjet hódoltság után, ma már talán nem érint neuralgikus pontokat.

Szekfű harmadik „vétke” nem a „történelmi középosztály” (Tamáska Péter kifejezése) ellen irányult. Sőt. Liberális tyúkszemekre hágott. Pedig A három nemzedék csupán azt kívánta taglalni, hogyan futott zátonyra a Széchenyivel kezdődő reform Tisza István korára. Az okokat, többek között, a „liberális illúziókba burkolózó magyarság”7 rövidlátásában találja meg. Munkája új alcímmel, módosításokkal és egy új fejezettel megtoldva jelent meg 1934-ben. Ebben a rossz beidegződöttségekben megmerevedett magyar (általa találóan neobarokknak nevezett) establishmentet bírálja, mert Adyval szólva „minden rém riogatja” a magyar társadalmat, nem csak „a fajbiológiai, turáni és hasonló fantazmák”.8 Aggodalommal szemlélte Hitler uralomra jutását és a teuton irracionalizmus térhódítását is. Szembe kellett néznie azzal a ténynyel, hogy ez már nem az a „keresztény-germán kulturközösség”, amibe a magyarság bekapcsolódott az Árpádok korában. Gömbös hatalomra jutása után lemondott a Magyar Szemle szerkesztéséről.

A négyzetesen gyorsuló időben már a tönk szélén álltunk, amikor Szekfű levonja a tanulságot a Magyar Nemzetben 1943-44 telén, sajnos, nem elég nagy hatású cikksorozatában. (Valahol utat vesztettünk). Ebben újragondolja Eötvöst és a centralistákat, azaz a magyar liberalizmus legértékesebb hagyományait. A konzervatív reformtörekvések csődöt mondtak, s az epilógusát írtuk annak, „ami a három nemzedék után következett”. Hitler magyar bérenceinek rémuralma alatt Szekfűnek is bujkálni kellett, hogy megérje a „Zápolya-kort”. (Az ő kifejezése.)

*

A moszkoviták (elsősorban Révai)9 vezető szerepet szántak neki a nem baloldali gondolkodókat tömörítő Új Szellemi Frontban, mivel őt tartották a legkiemelkedőbb konzervatív szellemiségnek (meg talán Németh Lászlót). Szerencsére az Új Szellemi Front halva született ötlet volt csupán, s Révai figyelme egyértelműen a népi írók felé fordult, őket tartotta a lehetséges társutasoknak.

Ám Szekfű Gyulának hátra volt még a feketeleves. Vállalnia kellett a moszkvai követség ódiumát. Szabó Zoltántól tudjuk, hogy Szekfű úgy került Moszkvába, mint Török Bálint a Héttoronyba. Moszkva ugyanis azt kívánta, (ahogy ezt a SZEB vezetője, Vorosilov marsall továbbította a magyar vezetésnek), hogy az új magyar követ nem lehet „(1) kommunista, (2) zsidó, (3) politikus. E negatív igényekhez pozitív ötlet is társult részükről, olyan embert mint Szekfű Gyula szívesen látnának!”10

Ekkoriban írta meg a sok ellenérzést kiváltó Forradalom utánt (1947). A liberálisok élcelődtek, hogy no lám, a „fehér szekfűből” „vörös szekfű lett!” A konzervatívok pedig Szekfű „pálfordulásáról” suttogtak, igaz, halkan, mert túl hangosan egyre kevésbé volt tanácsos. Ne áltassuk magunkat, Szekfű könyve kibeszéletlen maradt konzervatív körökben mind a mai napig, bár 1983-ban Glatz Ferenc kiadta reprint kiadásban. Sunyi gyanakvás veszi körül. Már a címével baj volt, hiszen „1945-ben nem volt forradalom”. Lehet, hogy nem volt, nem is erről van szó. Szekfű könyve Kemény Zsigmond röpiratára alludál.11 1849 után éppen úgy el voltunk tiporva, mint, felszabadulás ide vagy oda, száz évvel később, 1945-ben. Szekfű husserli lényeglátással (Wesenschau) elemezte a helyzetet:

„Oly kiterjedésű, hatalmú, és hogy úgy mondjam, az államok társaságában annyira egyéni színezetű állam, aminő a Szovjetunió, nolente-volente is hatást gyakorol kis szomszédaira, s a Szovjetuniónak nyugati határán ma tényleg csak kis szomszédok vannak. Mindeddig azt hittük, hogy Árpád vezér nyugatra helyezett bennünket, örökre elszakítva azon keleti népektől, melyek közt nőttünk fel önálló nemzetté; – most már tudjuk, hogy ez a felismerés is csak relatív igazságot tartalmaz: Eurázsia elért bennünket sokszínű népeivel, ismét szomszédságba kerültünk […] Mindebből a lehető legkönnyebb levonni a következtetést arra a magatartásra vonatkozólag, amelyet ma és holnap követnünk kell. Nem beszélhetünk hintapolitikáról sem két hatalmas szomszéd között, mert csak egyetlen szomszédunk van a Szovjetunió […]; nem álmodozhatunk többé a híd szerepéről sem Nyugat és Kelet között […], mert csak egyik szerény kis pontja vagyunk annak a varratnak, amely északról délre haladva összeköti egymással ezt a szinte mondhatjuk, két világrészt…”12

A szemelvényben közölt helyzetelemzés körültekintően, de félreérthetetlenül megfogalmazza a kétségbevonhatatlan tényeket: 1) hogy a Szovjetunió hatalmas és kommunista („egyéni színezetű”) állam; 2) hogy a vasfüggöny leereszkedett „északról délre haladva” (Churchill szavaival „a Baltikumtól Triesztig”); 3) hogy ne álmodozzunk semmiféle különleges szerepről („híd”, „kereszténység védőbástyája”) vagy taktikázásról („hintapolitika”), mert „csak egyik szerény kis pontja vagyunk annak a varratnak…”; és 4) hogy ezer év után „Eurázsia elért bennünket”, azaz Kompország Nyugatról visszatért Keletre. (Pontosabban a Kelet utolért bennünket.) A pontos, de hangtompítós fogalmazás minden szaván érződik a lucidus elme erőfeszítése, hogy nem kis küzdelem árán a szívet ráébressze a politikai realitásokra, ám a politikai illuzionizmusra hangolt fülek nem voltak hajlandók tudomásul venni Szekfű komor következtetéseit. Ezért volt lehetséges a légvárak építése. Mindenki, aki nem ment el, az amerikaiakat várta még évekig, mert „azt a kis időt guggolva is kibírjuk”, vélekedtek a vidéki körorvosok, bélistázott köztisztviselők és a mindenükből kiforgatott szőrmekereskedők, mert ugyebár „az nem lehet, hogy annyi szív…” Egy pár év múlva (1950) aztán Márai válaszolt Vörösmartynak: „de igen, lehet…”

1955-ben, nem sokkal halála előtt, a már nagybeteg Szekfű még egyszer igyekezett megszólítani a konzervatív közértelmesség politikailag érzékeny részét, a Csillagban megjelent cikkében.13 Elemzi az értelmiség háború előtti megoszlását, s hogy e megoszlás szerint, ki mit vár(hatot)t az új világ hírnökeitől. Visszatekintésében keserűen utal a „sok hiszékeny magyar ember szerencsétlenségére”, aki a nyugati propagandának esett áldozatul. A propaganda mögött, állapítja meg rezignáltan, „nyoma sem volt az illető angolszász kormányok bárminemű komoly szándékának, hogy a propagandából tényeket hozzon létre”.

Ezt a tényt a csodaváró magyar közvélemény csak 1956 üszkös fénye mellett értette meg.

Az 1945. évi korszakváltást három kiemelkedő szellemiségű konzervatív értelmiségi érte meg (mivel Babits meghalt). Kodály, az irodalomtudós Horváth János és Szekfű. Mind a hárman képesek voltak felülemelkedni természetes averziójukon az új hatalommal szemben. Kodály mint nagynevű zeneszerző nem vonhatta ki magát a közéletből 1945 után sem. Őrá égető szüksége volt a hatalomnak, mint a magyarság afféle „szakrális királyára”. Nem a tiszteletlenség mondatja ezt velem, Révai koncepciójában Kodály képviselte a magyarság valamiféle mitikus „kvintesszenciáját”, s ezért tekintélyével kellett volna jóváhagyni az új berendezkedés legitimitását. Ezt nem kapta meg a hatalom Kodálytól, de botcsinálta szerepét méltósággal játszotta, megjelent az állami fogadásokon, lefilmezhették a híradóba, és nem nyilatkozott (nyilvánosan) a rendszer ellen, s ezért cserébe felemelhette szavát a magyar nyelv védelmében, vagy hirdethette az autochton népi kultúra értékeit.

Horváth János, a XX. század legkiemelkedőbb irodalomtudósa sem volt politikai alkat, de ösztönösen ő is tisztában volt a helyzettel. 1948-ban ment nyugdíjba a budapesti egyetemről, hetvenéves korában Kossuth-díjat kapott, de Horváth Jánost nem lehetett államosítani, okos higgadtsága átmentette a legsötétebb éveken. Tudta, hogy dolga van, ő az irodalom serény „leltározója” (az ő szerény kifejezése), ami fontosabb, mint a gesztuspolitika. Az értékállag őrzője, hátha lesz még egyszer ünnep a világon. Az irodalom államosítása után sokáig az egyetlen nem marxista monográfia14 az övé volt, ami megjelenhetett, bár hátrahagyott iratai szerint minden soráért közelharcot kellett vívnia a hatalom gondolatrendőrségével.

Szekfű viszont, mint a nagy formátumú történészek legtöbbje, Macaulay vagy Ranke, par excellence politikai alkat volt, akinek az a dolga, hogy a nemzet múltjának megrajzolásával a jövőt befolyásolhassa, de a vágyálmokat kevésre becsülte. Integritását „a vén huncutok és gonosz ostobák” többször kétségbe vonták. Éppen ezért tragikus, de töretlen pálya volt az övé, az egyetlen nem baloldali magyar intellektuel, aki fölényes rálátással vizsgálta a nagyhatalmi döntéshozások mechanizmusait az 1945. évi korszakváltás idején.

*

Ráadásul fényes stiliszta, akinek nem volt szüksége szakmai zsargon mögé rejtőznie, vagy tetszetős elméleteket gyártani. A nagyközönségnek írt. A „neobarokk” jelző többet mond a két háború közti magyar társadalomról, mint az összes többi minősítés együttvéve. Amikor a „kismagyar útról beszél”, egy csapásra helyre teszi a nacionalista ködevők kasztját. Hasonlata a népi-urbánus ellentét melegágyáról, a századeleji Budapestről, ahol a társadalom eltérő életvitelű szegmensei egymásra utalva éltek, de „egymástól elkülönzött zsombékokok ültek”, többet mond azzal, hogy a bűzös belvizekből vagy ingoványból kiemelkedő, hínáros növényi gubancokra utal, érzékletesebben beszél, mintha akkurátus szociográfiai leírását adná a jelenségnek.

Mivel most is „elkülönzött zsombékokon ülünk”, innen is, onnan is, haleffel vagy bugylibicskával, de egyformán szurkáljuk a halott historikust, akinek csak egy igazi „vétke” van, az, hogy tudott írni.

1 Tamáska Péter: Meddig tartott a szabadság öröme?, MN, 2005. ápr. 5.

2 Czigány Lóránt: Az elmaszatolt felszabadulás, MN, 2001. ápr. 7.

3 Szekfű Gyula: Mit vétettem én? Bp., 1916

4 Angyal Dávid: Emlékezések. London, 1971, 127-129. o.

5 Szekfű Gyula. A magyar állam életrajza. Bp., 1917, 18. o.

6 Uo. 19. o.

7 Szekfű Gyula: Három nemzedék, Bp., 1920, 6. o.

8 Három nemzedék és ami utána következik. [3. kiad.] Bp., 1934, 485. o.

9 „Déryt zsebkéssel nyúzza meg / s még Nagy Lajos sem ússza meg. // De Zsolt Bélát azt kedveli, / és Szekfű Gyula kell neki” … [mert] … „míg tisztelőit elveti / s azt tiszteli, ki megveti” – állapítja meg kajánul Faludy egy Révairól szóló klapanciában.

10 Szabó Zoltán: Naplójegyzetek. (Historikus halálhírére emlékek elevenednek.) Látóhatár, 1956:15-22. Újra kiadva: Szabó Zoltán: Ősök és társak. (S. a. r. Czigány Lóránt) EPMSz, Bern, 1984.

11 Kemény Zsigmond: Forradalom után, Pest, 1850.

12 Szekfű Gyula: Forradalom után, 1947, 121-122. o.

13 Uő: Az értelmiség átállása a felszabadulás idején. Csillag, 1955:1633-53.

14 Horváth János: A reformáció jegyében, Bp., 1953.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 25. szám