Forrás: Demokrata

Van egy közel-keleti ország, melynek a világ szemétől távoli, sivatagi barakkjaiban garmadával állnak a vegyi, biológiai és nukleáris töltetek, tömegpusztító fegyverarzenálja pedig folyamatosan bővül. Hogy melyik ez az ország? Nem a sokat kárhoztatott Irán, de még csak nem is az állandó amerikai fenyegetéssel szembenéző Szíria. Természetesen Izraelről van szó, ám ezt az országot hogy, hogy nem, elkerülik a nemzetközi szankciók, és senki nem szólítja fel nukleáris arzenáljának leszerelésére. Persze utóbbinak nem is lenne alapja, hiszen a zsidó ország hivatalosan nem rendelkezik atomfegyverrel. A tények azonban ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. Valójában a kicsiny Izrael mára a világ egyik legnagyobb atomhatalmává nőtte ki magát. Idáig persze igen kalandos út vezetett. Az izraeli atombomba körül számos legenda terjeng. Ennek egy része koholmány, másik része viszont nagyon is megalapozott. Ez utóbbi adatokat közöljük.

Az izraeli nukleáris program az 1940-es évek végén indult útjára Ernst David Bergmann vezetésével, aki a történelembe “az izraeli atombomba atyjaként” vonult be. 1952-ben Bergmann francia segítséggel megalapította az Izraeli Atomenergia Bizottságot. Francia támogatással épült meg a világ szemétől távol, a Negev sivatag rejtekében az első izraeli atomreaktor, a nehézvízzel működő Dimona is. A reaktor 1964-ben kezdte meg a működését. A kezdetekben mangánerőműnek, majd textilüzemnek mondott erőmű körül már akkoriban legendák keringtek. Senki nem tudta, hogy mit rejthet a legszigorúbb biztonsági intézkedésekkel védett objektum. A kérdőjelek csak szaporodtak, amikor 1967-ben az izraeli légierő lelőtte egyik saját Mirage repülőjét, mely túl közel merészkedett Dimonához. Hasonló sorsra jutott 1973-ban egy líbiai utasszállító repülő is, amelyen 104 ember veszítette életét. Találgatások azonban nemcsak Dimona körül voltak. Már a hatvanas évek közepén elterjedt a híre annak, hogy Izrael kísérleti atomrobbantást hajtott végre a Negev sivatagban, valamint hogy izraeli küldöttek korábban aktívan együttműködtek a franciák algériai atomkísérleteiben.

Az izraeli atomprogram igen döcögősen indult. Kicsiny, nyersanyagokban szegény ország lévén Izrael szembe kényszerült nézni a problémával, hogy honnan szerezze be az atomprogramjához szükséges nyersanyagot. A megoldást először a Negev sivatagi foszfátlelőhelyek jelentették. Ez azonban nem bizonyult elegendőnek. A hiányt így francia és brit urániumszállító hajók eltérítésével fedezték, míg 1968-ban együttműködést írtak alá Nyugat-Németországgal, és 200 tonna uránium-oxid érkezett az izraeli reaktorokba.

A legaktívabban az Egyesült Államok bábáskodott az izraeli atombomba körül. 1955-ben az Atomot a békéért program keretében számos izraeli atomtudós tanult az Egyesült Államokban. Emellett Amerika nyersanyaggal is segédkezett, aminek köszönhetően több száz fontnyi dúsított uránium érkezett Izraelbe. 1971-ben a Nixon-adminisztráció több száz, nukleáris bomba előállításához használható kritont adott el Izraelnek. Ezt a gyakorlatot Carter is folytatta, az Izraelnek nyújtott fegyverszállítások a mai napig folyamatosak.

“Az arabok kezében van az olaj. A miénkben viszont a gyufa.” (Ariel Saron)

Számos ország érintettsége miatt a hetvenes évekre a találgatások elérték azt a szintet, hogy nem lehetett tovább tagadni Dimona létét. Annál is inkább, mivel Izrael számos megállapodást kötött a dél-afrikai apartheid rezsimmel: Izrael Dél-Afrikába irányuló kereskedelemmel enyhítette a kirekesztő rendszere miatt embargók alatt álló ország szükségleteit, az pedig nyersanyaggal látta el Dimonát. A nukleáris együttműködés azonban még ennél is tovább ment. 1977-ben a Szovjetunió nyilvánosságra hozta műholdas felvételeit, melyek egyértelműen bizonyították, hogy Dél-Afrika kísérleti atomrobbantásra készül a Kalahári sivatagban. A nemzetközi felháborodás hatására az apartheid rezsim látszólag meghátrált. 1979 szeptemberében azonban egy amerikai műhold kicsiny, termonukleáris bomba robbanását észlelte az Indiai-óceánon, nem messze a dél-afrikai partoktól. Később izraeli források beszámoltak arról, hogy valójában három, Dél-Afrikával közösen lebonyolított izraeli atomkísérlet volt. A két ország közötti együttműködés az apartheid rendszer bukásáig tartott.

Az izraeli atomprojektre azonban jótékony árnyékként borult a világ közönye. Egészen 1986-ig, Mordechai Vanunu színre lépéséig. A baloldali Vanunu, aki kezdetben lelkesen tevékenykedett a Dimona technikusaként, látva, hogy mi folyik a reaktorok mélyén, emberi kötelességének érezte, hogy felfedje a világ előtt az izraeli atomfegyverkezés titkait. A biztonsági rendszer hézagait kihasználva több tucat titkos fényképet és dokumentumot csempészett ki Izraelből, melyeket 1986-ban a londoni Sunday Times publikált. A dokumentumok minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy Izraelnek több mint 200 miniatürizált termonukleáris bombája lapul raktáraiban. Emellett a Dimona reaktor kapacitása elegendő évente tizenkét újabb bomba előállításához. Vanunu vallomásáért súlyosan megfizetett. Nem sokkal a cikk megjelenését követően egy Moszad-ügynök Rómába csalta, ahol a rá váró ügynökök drogot adtak be neki, majd egy szőnyegbe tekerve Izraelbe szállították, ahol hazaárulás vádjával tizennyolc év börtönre ítélték. Ebből 11-et egy hatszor kilenc láb méretű magáncellában töltött. Hogy áldozatának volt-e értelme, kérdéses, hiszen a világ, de különösen az Egyesült Államok azóta is folytatja az Izraellel szembeni elnéző politikáját.

Vanunu óta nemigen akadt olyan bátor ember, aki komolyabban pedzegette volna az izraeli atomfegyverek ügyét. Az arzenál méretéről kizárólag becslések vannak, melyek szerint 200 és 500 közöttire tehető az izraeli atombombák száma. Kétségtelen azonban, hogy az izraeli arzenál, minőségét és technikáját tekintve messze megelőzi a többi atomhatalom készletét. Az izraeli bombák nagy része ugyanis neutronbomba, mely nem más, mint olyan miniatürizált termonukleáris bomba, aminek a robbanása és hosszú távú sugárzása minimális, az azonnal ható gammasugárzása viszont a lehető legnagyobb. Tökéletes tehát régiók megtisztítására. Utána már csak be kell vonulni.

A zsidó állam azonban nem bíz semmit a véletlenre. A 80-as évek során az izraeli vezetés atomtámaszpontokat helyezett ki a Golán-s fennsíkra. Egy 2000. júniusi gyakorlat során pedig az egyik izraeli tengeralattjáró rakétájával képes volt eltalálni egy tőle 950 mérföldre (!) lévő célpontot. Hasonlóra ma kizárólag az Egyesült Államok és Oroszország képes. Az izraeli barakkokban lapuló bombák a skála minden szegmensét betöltik. Akadnak mini nukleáris töltetek, illetve a Hirosimában ledobott bomba erejét meghaladó fegyverek is. A Sunday Times egyik cikke szerint az izraeli Nes Tziona Biological Institute folyamatosan bővíti az izraeli hadsereg biológiai- és kémiaifegyver-arzenálját. Ugyanezen írás beszámolt arról is, hogy az izraeli légierő hangárjaiban speciális, kémiai és biológiai töltetek hordozására kifejlesztett F-16-os bombázók rejtőznek. Mindez azonban pusztán a jéghegy csúcsa. 1998-ban a Sunday Times azon értesüléseiről számolt be, hogy Izrael, egy régi dél-afrikai projektet továbbfejlesztve etnikai bomba kifejlesztésén munkálkodik (Demokrata 1998/49.). A fegyvernek már a neve is beszédes. Valójában arról van szó, hogy izraeli tudósok feltérképezték az egyes arab népcsoportok genetikai állományát, és olyan genetikailag módosított vírusok vagy baktériumok kifejlesztésén munkálkodnak, melyek kizárólag egy adott génállományra fejtik ki hatásukat, másokra teljesen ártalmatlanok. A terv korántsem aratott osztatlan sikert Izraelben. Dedi Zucker, a knesszet egyik baloldali képviselője szerint például “a zsidó nép történelme fényében erkölcsileg megengedhetetlen egy ilyen szörny-bomba létrehozása.”

Bár a közhiedelem szerint az izraeli atombomba kizárólag az ország túlélésének utolsó záloga, melyhez csak végszükség esetén nyúlnának, valójában annak haszna ennél jóval sokrétűbb. Az egyik legfontosabb cél az arab országok elrettentése, egy esetleges Izrael-ellenes akciótól. Oded Brosh izraeli atomszakértő egy ízben kijelentette: “Nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy a nukleáris lehetőség védelmünk egyik alapja, olyan tekintetben, hogy elrettenti azokat, akik meg akarnak támadni bennünket.”

Ennek ellenére a jelek arra utalnak, hogy Izrael nem pusztán elrettentésre használja atomarzenálját. Sokkal inkább a közel-keleti status quo fenntartására. Atomfegyverek birtokosaként ugyanis Izrael a térség vezető katonai hatalma, s rendre ennek tudatában cselekszik. 1983-ban Saron szövetséget ajánlott Indiának a pakisztáni nukleáris létesítmények elleni támadáshoz. Mint ismeretes, Pakisztán a világ egyetlen muzulmán országa, mely rendelkezik atomfegyverrel. A “muszlim bomba” létrehozásában pedig Líbiától Szaúd-Arábiáig számos arab ország segédkezett. Saron ajánlata azon 1982-es tervezet keretében történt, mely az izraeli katonai befolyás “Mauritániáról Afganisztánig” való kiterjesztését tűzte ki célul.

Az atomfegyver továbbá komoly adu Izrael kezében az Egyesült Államokkal való viszonyában. Izrael ugyanis érvelhet azzal, hogy ha a megszokott fegyverszállítmányok elmaradnának, megfelelő eszközök hiányában, egy konfliktus esetén nem maradna más lehetőség, mint a nukleáris fegyver bevetése. A zsarolás már működött éles helyzetben. 1973-ban, amikor az átfogó arab offenzíva eredményeként a zsidó országot összeomlás fenyegette, Simha Dinitz, Izrael washingtoni nagykövete így nyilatkozott: “Ha nem nyílik meg azonnal az Izraelbe irányuló légihíd, tudni fogjuk, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó betartani ígéreteit, és komoly lépésre kell elszánnunk magunkat.” Hasonló dolog ismétlődött meg 1987-ben, amikor Amos Rubin, Shamir miniszterelnök pénzügyi tanácsadója évi 2-3 milliárd dollár állandósított támogatást csikart ki az amerikai vezetésből, arra hivatkozva, hogy annak hiányában Izraelnek “kockázatosabb védelmi mód után kell néznie, mely az egész világot veszélyeztetné”.

A hidegháború vége óta izraeli vezetők több ízben intéztek burkolt fenyegetést az arab világ felé, az ország nukleáris hegemóniáját hangoztatva. Saron egy ízben igen találóan kijelentette: “Az arabok kezében van az olaj. A miénkben viszont a gyufa.” Az izraeli atom rémképe tehát állandóan a Közel-Kelet felett lebeg. Ágy volt 2001. február 22-én is, amikor egy amerikai éberséget tesztelő iraki csapatösszevonás következtében Izrael neutronbomba bevetésével fenyegette meg Bagdadot.

A fenyegetések mindaddig megismétlődhetnek, amíg Izrael marad az egyedüli közel-keleti atomhatalom. Nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő. Az izraeli társadalom perifériáin jócskán akadnak olyan szélsőségesek, akik számára nem okozna lelkiismeret-furdalást az atomfegyverek használata. A keményvonalas telepesekhez képest például a ma hatalmon lévő, Ariel Saron vezette Likud ártatlan óvodások gyülekezete. Belegondolni is szörnyű, mi történne, ha a jövőben mondjuk gazdasági és szociális problémák miatt az izraeli társadalom domináns hányada jobbra tolódna, és vallási fanatikusoknak szavazna hatalmat. Ahogy Seymour Hersh is mondta egyszer: “Ha háború törne ki a Közel-Keleten, vagy valamely arab ország rakétát akarna lőni Izraelre, ahogyan Irak is tette, az eddig kevéssé valószerű nukleáris válasz komoly lehetőségként vetődne fel.” Ágy Izrael az egymással hadilábon álló Pakisztánhoz és Indiához hasonlóan, a világ legveszélyesebb atomhatalma.

Az izraeli atom nemcsak háború esetén jelent veszélyt, hanem jelenleg is. Mára az egykor csúcstechnikát képviselő Dimona felett is eljárt az idő. Az elmúlt év során több hírforrás is beszámolt arról, hogy az erőmű romló állapota miatt sugárzás jutott ki a légtérbe. Az izraeli hivatalos közlemények természetesen tagadták a szivárgást. Csakúgy, mint egykor a Szovjetunió Csernobilt. Az izraeli atomkérdés megoldása igen nehéz. Különösen annak fényében, hogy a zsidó államnak hivatalosan nincs is atomfegyvere. Nemzetközi ellenőrök Izraelbe küldésének felvetése pedig utópia, hiszen ahhoz az Egyesült Államok jóváhagyása kellene, aki pedig eddig hetvennyolc alkalommal használta vétójogát a zsidó ország védelmében, és minden bizonnyal hetvenkilencedjére is megtenné, ha a helyzet úgy kívánná. Az is egyértelmű, hogy Izrael soha nem fogja önszántából leszerelni fegyvereit, hiszen azzal katonai hegemóniáját áldozná föl. Megoldást jelenthetne talán, ha Iránnak sikerülne atomfegyvert kifejlesztenie. Ágy Teherán és Tel-Aviv egyenlő partnerekként ülhetnének asztalhoz, hogy a térség atommentesítéséről tárgyaljanak. Ez persze messze ellenkezik az izraeli érdekekkel (Demokrata 2005/21.). Az amerikai propaganda, mely Iránt a világbéke ellenségeként igyekszik beállítani, így elsősorban izraeli érdekeket szolgál.

Sayfo Omar

Tiszta gyilkos – a neutronbomba

A neutronbomba koncepciója Sam Cohen atomfegyver-szakértőé volt. Ő jött rá, hogy a leghatékonyabb fegyvernek inkább a fúzión, mint a maghasadáson kell alapulnia. A neutronbomba valójában kisméretű (legfeljebb tíz megatonnás) hidrogénbomba, melyről hiányzik a külső urániumborítás. A hidrogénbomba urániumborítása a kialakuló neutronokat megállítja, ezzel tovább növeli a bomba robbanóerejét. A neutronbombából azonban a neutronok szabadon kiáradnak, és több száz méteres körzetben minden élőlényt elpusztítanak. A neutronok, a robbanásnál termelődő röntgensugarakkal ellentétben vastag beton és fém védelmi falakon is áthatolnak. A neutronbomba különlegességét az adja, hogy robbanásának következtében az épületek sértetlenek maradnak, csak az élőlények pusztulnak el a bomba hatókörében, a visszamaradó sugárzás pedig annyira csekély, hogy az később nem veszélyezteti az életet.

Comments are closed.