Forrás: ÉS

Sipos András

Trianontól Európáig

Hogyan jutottunk idáig? Miért került nemzetünk a történeti szemlélet hamis és torzító csapdájába? Vizsgáljunk először egy hiteles vallomást az I. világháború végéről: Adyék 1916 végén a román hadsereg közeledésének hírére elhagyták a csucsai kastélyt. Vasúti fővonal mellett éltek. Naponta találkoztak visszavonuló, menekülő katonákkal. Ady értesüléseit (hiszen eredeti foglalkozása szerint újságíró) nem csak a sajtóból merítette. Személyes találkozások, pletykák és rémhírek éppúgy alakították véleményét, mint a mély politikai elemzések és katonai helyzetértékelések.

„Gondold el, miket láttam, éltem, beszéltem, vigasztaltam (hit nélkül), vendégeltem és sírtam itt, a földönfutók országútja mellett. Házaink tele katonával, a határrendőrségi kapitányság székhelye Csucsa… Szenvedésem nem az idekötött emberé, de az emberé először persze a magyaré, az erdélyié. Mi lesz e förtelmes világgal, s nem volna jobb menekülni halálhuszár-önkéntesként?” Ágy írt Lajos öccsének 1916. október 4-én.

Nyomukban, különösen a Károlyi-kormány felemás üzenete nyomán, hogy tudniillik ne esküdjenek fel az új hatalomnak, majd az összeomlás után százezrek – az 1920. áprilisi adatok szerint már addig negyedmillióan! – menekültek a győztesek elől a várható új határok mögé. Hónapokig éltek vagonokban, teherpályaudvarok tolatóvágányaira száműzve. Elsősorban állami tisztviselők. Olyan arisztokraták, akiknek birtokai már előbb elvesztek, és veszélybe került megélhetésük az új hatalom alatt. Bizonytalan állampolgárságú optánsok, akiknek birtokait az új hatalom elkobozta. Számtalan, mélyen a Monarchia oldalán elkötelezett személy, akik (joggal vagy feleslegesen) féltették személyes egzisztenciájukat, például katonatisztek. Elmenekült jó néhány, a különböző szintű oktatásban részt vevő értelmiségi is, akik féltek, hogy intézményüket az új hatalom megszünteti, ellehetetleníti – avagy állásuk szűnik meg a csökkenő magyar anyanyelvű diáklétszám miatt. És persze a tanulókorú ifjak tömege; gimnazisták és egyetemi hallgatók. A magyar politikai elit nem állt szembe a menekülő áradattal, sőt – éppen hasznosnak érezték, érvnek a nemzetközi fórumokon. Micsoda vakság, micsoda politikai analfabetizmus! A győztes hatalmak jutalmaztak és büntettek. Miközben szövetségeseik megkapták jogos (vagy éppen jogtalan) követeléseiket, a legyőzött ellenfelet épp e területek elvételével büntették. Tökéletes egyenleg. Nulla szaldós.

*

Milyen törvények születtek a világháborús vereséget követően, a mély nemzeti sóhajjal emlegetett trianoni békediktátum után? Ne feledkezzünk meg arról, hogy Magyarországon ebben az időben katonai és arisztokrata politikai potentátok álltak vezető tisztségekben. Olyanok is, akiknél a háborús részvétel, a katonai veszteségek (noch dazu: a totális vereség, a kisantant területfoglalási akcióival szembeni passzivitása) akár büntetőjogi értelemben is szankcionálható lehetett volna! – nos, személyes érdekük volt Károlyi Mihály, majd a kommün felelősségének minden mást kizáró hangoztatása. Miközben politikai perek folytak egykori vezetők ellen, kampányt folytattak a Tanácsköztársaság idején szerepet vállalt teljesen apolitikus személyek (pl. Bartók Béla vagy Babits Mihály) irányában, felgerjesztették az indulatot a háborús vereségért felelősnek kikiáltott zsidó vállalkozókkal szemben, akik papírbakancsot és zsávoly-uniformist szállítottak a zord télben hősleg harcoló hadseregnek. Hogy e korrupciókban mely katonai megrendelők gazdagodtak meg, ezután már nem kellett elszámolni. Ismert a fővezért vállukra emelő „fehér” tisztek diadalútja szerte az országban: zsidóverések, pogromok, gyilkosságok, anarchikus politikai zűrzavar, majd a fővezér diktatórikus kormányzóvá választása, miközben a béketárgyalásokon egy konszolidált, békés ország képét kellett Apponyi Albertnek megfesteni. Milyen intézkedésekkel akarta a magyar kormányzat maga felé hajlítani a nemzetközi közvélemény bizalmát? Például az 1920. szeptember 22-én elfogadott törvény által, melynek címe: Tudományegyetemekre, a műegyetemre stb. való beíratkozás szabályozása. Haller István keresztényszocialista képviselő (rövid ideig kultuszminiszter) nevéhez fűződik az 1920-as XXV. tc., az ún. „numerus clausus”, melyet a nemzetgyűlés Teleki Pál első miniszterelnöksége idején fogadott el. Bár a törvényben nem szerepel faji megjelölés, csupán a népességen belüli arányszámra hivatkozik, melyhez a felsőoktatásba felvettek számának igazodni kell, az érdekeltek számára egyértelmű volt, hogy súlyos jogkorlátozás történt, melynek következménye, hogy némely egyetemen elfogadottá vált zsidó diákok megverése, velük szembeni atrocitásokra szerveződő egyesületek legitimálása. Ha tovább vizsgáljuk a hatását, a magyar tudományos és az egész szellemi életre tett káros következménye a teljes huszadik századot beárnyékolja. Későbbi Nobel-díjasok, „álmok álmodói”, filmes birodalmak alapítói, nagyszerű művészek hagyták el ekkor szülőhazájukat. Számtalan medikus kényszerült külföldön megszerezni diplomáját, hogy hazatérve orvosként aligha kapjon állást. Egyébként a törvény vitája is egyértelművé tette a célt: „Nem abban van a hiba, hogy a zsidóság a gettóból kiszabadult, hiszen a humanizmus ideája, a humánus eszmék hatalma mindnyájunk eszméje (…), hanem abban van a hiba, hogy a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túlsúlyba került”, mondotta Prohászka Ottokár püspök, a kor egyik legtekintélyesebb egyházi személyisége. S e szavak máig visszhangoznak!

Vizsgáljuk meg az 1928-ban kiadott reprezentatív cikkgyűjteményt (Igazságot Magyarországnak!, Budapest, 1928. A Magyar Külügyi Társaság kiadása), melyet olyan jeles személyek fémjeleztek, mint Apponyi Albert. Mellékletként megjelent hozzá a Teleki Pál-féle Magyarország néprajzi térképe, az ún. vörös térkép. Maradjunk mindjárt ennél az ábránál! Az 1910-es népszámláláson alapuló mappa tizenegy népcsoportot különít el. A magyar a legnagyobb lélekszámú, csaknem tízmilliós népességével. Román majd hárommillió, német és tót csaknem kettő, míg a rutén és szerb népcsoport közel félmilliós lélekszámával még jelentős kisebbség. A felsorolás legalján másfél százezer egyéb is szerepel – gondoljon, ki amire akar. Csakhogy! Teleki, aki nem rejtette véka alá antiszemita nézeteit, nem szerepelteti ezen a térképen a kilencszázezernél nagyobb lélekszámú zsidóságot, melyet egyszerűen hozzácsap a kilencmilliós magyarsághoz. Sőt, nyomát sem leljük a zsidó szónak egyéb öszszefüggésben sem. Mintha megfeledkezne évek óta hangoztatott elvéről, hogy a zsidóság idegen test (és káros!) a magyarságon belül.

De forgassuk tovább ezt a – baráti – külföld számára írott könyvet. A párizsi békékben a Monarchiát látványosan büntették, míg a későbbi kisantant éppen megszületett államait jutalmazták. Az immár önálló Magyar Királyság elveszítette területének és népességének kétharmadát, evvel együtt gazdaságát, ha lehet, még súlyosabb veszteség érte. Erdőterülete, s evvel a hagyományos fafeldolgozó-ipar 85 százaléka, s az egyre fontosabbá váló papíripar háromnegyede került az utódállamok birtokába. Hasonlóan nagy veszteség a rétek, legelők csaknem háromnegyedének elvesztése, s így az állattenyésztés, a húsfeldolgozás, a bőripar drámai csökkenése.

A sóbányászat megszűnt, a vasbányák több mint nyolcvan százalékát elveszítettük. Ennek következménye, hogy a vas- és fémipar ötven százalékkal csökkent. Szemléltető adat, hogy a Monarchia idején kiépült gyógyvízhálózat kétharmadát, a magashegyi gyógyhelyek, szanatóriumok kilenctizedét elveszítettük. Magyarország természetes határain belül a vízhálózat egységet alkotott. A vízválasztóként szereplő Kárpátokról összegyűlő csapadék a nagy folyókon keresztül végül a Duna medrén át folytatta útját a Fekete-tengerbe. Az évente megújuló árvizek bizonyítják, hogy nem létezik mai napig sem egységes, Kárpát-medencei árvízvédelem, folyóvíz-szabályozás. A könyv kiemeli, hogy a jövő gazdálkodása szempontjából oly fontos vízierő kilenctizedét juttatták a szomszédoknak. Energiaigényes korunkban soha véget nem érő politikai csatározások okozója a természetes energiaforrás hiánya, és pl. a szlovákokkal való megegyezés kényszere. De hasonló a helyzet az infrastruktúrával. A vasúthálózatban a természetes öszszeköttetések megszakadtak. A maradék vonalak Budapesten keresztül hálózzák be az országot, s viszonylag közeli településeket csak a fővároson keresztül vagy nagy kerülővel lehet Trianon után megközelíteni a csonka országban éppúgy, mint az utódállamokban!

A könyv azonban, figyelemre méltó adatai mellett, a szokványos jelszóvá párolta következtetéseit: „Igazságot Magyarországnak!” Sem akkor, sem a Trianon óta eltelt nyolcvanöt esztendőben nem merült fel a probléma másfajta megközelítése, egy más alapállás. Hogy tudniillik a párizsi békék nem egy új európai tűzfészek megteremtését célozták, hanem épp ellenkezőleg, a békeszerződések a megegyezés kényszerét sugallják!

*

És leszögezem újra: Trianon egészen más utat jelölt ki hazánknak, mint amit végigjárt. A széttagozott magyar népesség, a feltrancsírozott infrastruktúra és gazdaság, a kulturális hálózat szétszaggatása egy józan politikától a megegyezés, a tárgyalás, a kölcsönös engedmények békés útját ajánlotta. Mi történt ehelyett? A vesztes háború végén önmagát hősként ünneplő szoldateszka, mely képtelen volt a határok megvédésére, minden felelősséget a szerencsétlen Tanácsköztársaságra hárított, a zsidó burzsoáziára, a magyarságba beférkőzött idegenekre, a nemzetközi judeo-bolsevista összeesküvésre. Ahelyett, hogy feledtetni próbálták volna dicstelen futásukat, és civilbe öltözve, polgárként folytatták volna életüket (ahogy a békeszerződés előírta), mindenféle kardcsörtető alakulatokba szerveződtek, hörögve és folyamatosan követeltek revíziót. Körbekürtölték a világot az igazságtalan békediktátum jelszavával – tegyük hozzá: csekély sikerrel. Jószerivel egyetlen jelentős támogatót nyertek, akit lázálmaikban némelyek királlyá koronáztak volna I. Radomérként! (Értelmiségünk nagyobb dicsőségére Rothermere irredenta emlékműve ma is a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár előtt ékeskedik.) És a lázálom parazsát a mai napig immár a negyedik (!) nemzedék szítja tovább.

Ha a közelmúltra gondolunk, hogyan is jutottunk egy ostoba referendumig, mely „lelki” egyesítésre szólította fel az összmagyarságot… Hogyan csináltak egy minden józan politikai szereplő számára értelmezhetetlen kérdés nyomán mártírt „megtagadott magyar véreinkből”… Az ember kapkodja a fejét a tények ilyen gátlástalan kifordítása, a történelmi háttér ilyen mértékű hamisítása láttán.

Vegyük az első világháború eredményeként létrejött Csehszlovák Köztársaságot. Prága fővárossal gyors ütemben épült ki egy soknemzetiségű állam demokratikus kormányzata. Budapest századvégi robbanásszerű fejlődéséhez hasonlóan Prága a húszas-harmincas években épült modern európai nagyvárossá. Meg kellett teremteni a cseh államnyelvet, hiszen addig Prága németül beszélt – miközben a németek ezután is minden korlátozás nélkül használták nyelvüket, kultúrájukat, iskoláikat. Ahogy az új köztársaság magyarjai is. Masaryk liberális államot hozott létre, ahol a korszerű gondolkodás, tudomány és ipar megbecsülésnek örvendett. A Monarchia nagyipari hagyományát Csehszlovákia megörökölte, ez volt a szerencséje. A győztes helyzetében a békeszerződés nem korlátozta pl. hadiiparát, mely Közép-Európa legjelentősebb ilyen iparává nőtte ki magát. Magától értetődik, hogy a köztársaság sikereiből az egykori Felvidék is részesült. A hagyományos iparágakat modernizálták.

Hogy viseltetett a magyar kormányzat Csehszlovákiával szemben? Ha azt mondjuk, ellenszenvvel, keveset mondunk. Egyrészt a „kultúrfölény” hangoztatásával próbálták ellensúlyozni a keresztény kurzus stupid, szűk látókörű eszmerendszerét. Másrészt minden eszközzel szították a revíziós gondolatot. A nyalka huszár alakja talán megdobogtatta némely magyar ajkú polgár szívét, de a csehek és szlovákok kedvenc gúnyfigurájává is vált. Nem csak Ha