Forrás: NOLRudolf Chmel illúziói és csalódásai
Szilvássy József, 2005. június 11. 00:00
A legelegánsabb szlovák politikusKép: Somogyi Tibor Hazánkban irodalomtörténészként, a szlovák- magyar szellemi kapcsolatok kiváló szakembereként, valamint Csehszlovákia utolsó budapesti nagyköveteként ismerik. Szlovákiában a legelegánsabb politikusnak tartják, aki azzal is feltűnést keltett, hogy akkor lépett be a nagypolitikába, amikor a legtöbb értelmiségi már régen elmenekült onnan. A hatvanhat éves Rudolf Chmel az ANO liberális kormánypárt jelöltjeként három éve vállalta el a kulturális miniszteri posztot, amelyről néhány napja csaknem féléves habozás után lemondott. Parlamenti képviselőként szeretné kitölteni a jövő nyáron befejeződő megbízatási időszakot.
Karikás szemekkel, szemmel láthatóan rossz hangulatban fogad. Hosszas gondolkodás után válaszol első kérdésemre: – Azért vállaltam el ezt a tisztséget, mert illúziókban éltem. Lemondtam a társadalom független és kritikus szemlélőjének státusáról, vállaltam olyan kompromisszumokat is, amelyekre polgárként, értelmiségiként nyilván sosem lettem volna hajlandó. Hittem, hogy nemes ügyek érdekében teszem. Csakhamar rádöbbentem azonban, hogy a szellemiség ebben a szférában is kiveszőfélben van, mert a szlovákiai kulturális és művészeti közösség szintén darabokra hullott. Jórészt politikai és egyéb önző csoportérdekek miatt. Igyekeztem kiostorozni azokat a kalmárszelleműeket, akik ezen a területen is az üzletelést tartják a leglényegesebb szempontnak. A kufárokkal vívott napi 12-14 órás csatáim miatt nem maradt időm az alkotó, koncepciózus munkára. Három év alatt egyetlen könyvet sem olvastam el, egyetlen sort sem írtam le. Miközben kínlódtam, mélységesen átéreztem Francis Bacon szavainak igazát, aki szerint magasabb helyekről az emberek rendszerint nem távozhatnak akkor, amikor akarnak. Viszont ódzkodnak távozni onnan, amikor ez a lépés észszerű lenne. Jómagam talán még nem léptem át ezt a határt.
Kérdéssel töröm meg a csendet: – Valószínűleg a Szlovák Nemzeti Színház új épülete körüli botránnnyal csordult túl az a bizonyos pohár… Felpattan a székről: – Húsz éve építgetjük ezt a színházat, amely még mindig nem készült el. Ez a szomorú történet a szlovák kultúra kóros állapotának egyik tragikus tükre. Boldogabb nemzeteknél az ország első színtársulata és épülete jelkép, nálunk pedig minden mélyütésekkel teli vitává, sőt üzleteléssé silányult. Eddig négymilliárdot, hozzávetőleg huszonötmilliárd forintnak megfelelő összeget költöttünk az építkezésre, még egymilliárd kellene a befejezéséhez. Nemrég előállt egy befolyásos befektetőtársaság, amely a színházépület egy részéből bevásárlóközpontot, szállodát építene. A többiből pedig többfunkciós létesítményt, amelyben olykor színházi előadásokat is tartanak. A közvélemény, miként a politikai és a kulturális elit – csekély kivétellel – közömbösen fogadta ezt a javaslatot is. Úgy látom, hogy Szlovákiában, de nemcsak itt, egyre tágabbra nyílik az olló az úgynevezett magasművészet és a kommersz meg a giccs között. Nálunk is egyre inkább a szórakoztatóipar percemberkéi határozzák meg a közízlést, az értékrendet, miközben lesajnálják a kiemelkedő szakmai és morális hitelű tudósok, művészek véleményét, aggodalmait. Őszintén szólva, a rendszerváltáskor feltételezni sem mertem volna, hogy tizenöt év múltán ennyire kiürül a politikai, a művészi és az értelmiségi közösségek értékrendje. Mintha senkit vagy csak nagyon kevés embert érdekelne, vajon merre tart Európa, miként óhajtunk a megváltozott körülmények között élni.
Faggatom tovább: – Mi lehet ennek a válságnak az oka? Azonnal érkezik a válasz: – Morális válságba kerültünk. Elsősorban Közép-Európában, de talán nemcsak ott, túlontúl nagy hatalmat szerzett a pártokrácia. S ehhez a befolyásos hatalmi szerkezethez sok ostoba, szélhámos, mindenre kész karrierista is odadörgölődzött. Egyre könnyebben és sikeresebben verik át, legújabban már fanatizálják is a választópolgárt. Végképp elvesztettem az illúziómat a politika etikájáról. – Akkor miért nem csapta rájuk az összes ajtót, miért tért vissza a parlamentbe? – Ezen is sokat gyötrődtem. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy független értelmiségiként legfeljebb négy-ötszáz emberhez szólhatok. A törvényhozásban mégis- csak nagyobb a mozgásterem, ha nem pártkatonaként tevékenykedem és pártparancsoktól, ostobaságoktól független képviselőként folytatom még egy ideig. Azzal a meggyőződéssel, hogy így hatékonyabban szolgálhatom a közérdeket.
Más témára terelem a beszélgetést. – Már két liberális pártnak is tagja volt. Milyen szándékkal lépett be? – Úgy gondoltam, hogy Szlovákiának szüksége van olyan pártra, amely fokozatosan megteremtheti az ország korszerű arculatát. Abban is bíztam, hogy éppen a szlovákiai és a magyarországi liberálisok kezdhetnek értelmes párbeszédet a két nemzet tényleges megbékélése érdekében. A tizenkilencedik században már próbálkoztak liberális alapokon a szlovák-magyar együttműködéssel, akkor nem a szlovák fél miatt bukott meg ez a kezdeményezés. Egy évszázaddal később a rendszerváltó szlovák és szlovákiai magyarok igyekeztek az európai értékrend alapján feltámasztani a két nemzet együttműködését. Sajnos, ez a próbálkozás is tiszavirág-életűnek bizonyult. Az önmagát liberálisnak kikiáltó ANO mostanság attól tart, hogy ha nyitna a magyarok vagy valamelyik magyarországi párt felé, akkor zuhanna a támogatottsága – közli köntörfalazás nélkül.
– Ez a félelem lehet az oka annak is, hogy a pozsonyi törvényhozás mindmáig nem követte meg a második világháború után meghurcolt szlovákiai magyarokat? A zsidó és a német ajkú polgáraitól már bocsánatot kért a több mint hatvan évvel ezelőtti tragédiákért – vetem fel. Újabb hosszú sóhaj előzi meg a feleletet: – Ez olyan bonyolult téma, amelyről már minden bizonnyal könyvet írtam volna, ha nem miniszterként pocsékolom az időt. Szerénytelenség nélkül mondhatom el, hogy ilyesfajta dokumentum megszületését többször is személyesen kezdeményeztem. 1991-ben például Szabad Györggyel együtt. Csakhogy a kölcsönös erőfeszítés eredményeként megalakult magyar és szlovák szakértők egymástól teljesen eltérő szemléletet és értékrendet képviseltek. Évekkel ezelőtt ismét fellángoltak hasonló törekvések a két ország házelnöke között, de ezek is hamvaikba holtak. Jelenleg egyik partner körében sem tapasztalom a szükséges politikai akaratot ahhoz, hogy a két parlament kölcsönösen bocsánatot kérjen a szomszédos nemzetnek okozott sérelmekért. Csak abban reménykedem, hogy idővel bölcsebbek leszünk, habár én ezt az áttörést már aligha érem meg…
Rudolf Chmelt pesszimizmusában erősítik a legújabb történések. Rozsnyón meggyalázták a Kossuth-szobrot, a szlovák szurkolók egy része a dunaszerdahelyi DAC labdarúgócsapat mérkőzésein rendszeresen raszszista jelszavakat skandál. Aggasztóan szaporodnak a nacionalista jelenségek Szlovákiában. Széttárja a karját: – Sajnos, a nacionalizmus vírusa számos nemzedéket követően sok fiatalt is megfertőzött, ami újabb csalódás számomra. Ilyenkor Sziszüphosznak érzem magam, mert hiábavalónak tűnik az újabb és újabb nekifeszülésünk az áhított megbékélés érdekében. Jövőre választások lesznek, s ilyenkor több párt támogatóinak remélt gyarapítása érdekében ismét előhúzza a magyar kártyát. Olaj a tűzre azoknak a magatartása, akik a magyar nemzet államhatároktól független politikai egyesítésére törekednek, s ezzel veszélyes játékot űznek. – Nem az egykor természetes földrajzi és gazdasági egységet alkotó régiók együttműködésére törekszenek immár európai uniós kereteken belül? – vetem ellen. Szerinte megnyilvánulásaik, gesztusaik gyakran nem erre utalnak. Chmel ezért is tart fontosnak minden olyan terápiát, amely ezt a vírust hatástalaníthatja. Ilyen nemes gyógyító eszköznek tekinti a Visegrádi Díjjal kitüntetett Kalligram Kiadó könyveit, amelyek hatásossá tehetik a szlovák-magyar terápiát, feloldhatják a közép-európai kis népek között lappangó feszültségeket.
Mintha derűsebb lenne az arca. – Lassanként azért javul a közérzetem, s ehhez hozzásegítenek magyarországi barátaim, Göncz Árpád, Konrád György, Esterházy Péter, korábban Mészöly Miklós, Pozsonyban Grendel Lajos, Szigeti László és sokan mások. Számomra a barátság és az intellektus ünnepnapja az, ha velük találkozom, s eszmét, véleményt cserélek a világ kis és nagy dolgairól.
Meddig bírja még a nagypolitikában, a politikusok között? – teszem fel a talán legnehezebb kérdést. Elmosolyodik: – Nem kiabálom el, mert nehéz szabadulni a politika önkéntelenül is deformáló hatásától, de talán már dereng valami. Talán újra szebb évek jöhetnek, mert már megint jut időm olvasásra, netán új alkotásokra is.
