Forrás: Demokrata

Magyar Hírlap

Hogy az önök apró példányszámából fakadó veszteségét ki fedezi, az minden bizonnyal 2006 után kiderül. De e kérdés fontossága eltörpül amellett, hogy az önök online kiadásán az azt alaposan átnéző barátaim szerint meg sem említették az 1956-os hős, Pongrátz Gergely halálát. Akiről a brit országos napilap, a Daily Telegraph másnap hosszabban emlékezett meg, mint bármely magyarországi napilap.

Önöket az SZDSZ-hez legközelebb álló lapnak tekintik. Hallgatásukkal újabb bizonyítékát adták annak, hogy önöknek és ennek a pártnak milyen a valódi érzelmi viszonya azon dicsőséges napokhoz, amelyeket világszerte még ma is – noha mind kevesebben – tíz és tíz milliók ismernek a magyar történelemből.

Tudják, arról a történelemről van szó, amelyben a forradalmárok a tele nadrággal dekkoló ávósokat sárga disznóbőr cipőjükről ismerték fel. Netán egy-egy SZDSZ-es apuci és anyuci állami cipőjét.

Önöknek talán e cipőknek az emléke még ma is drágább, mint Pongrátz Gergely, valamint az iszonyatos Rákosi-banda és a szovjet megszállás elleni népfelkelés.

Tulajdonképpen örülnünk kell, hogy önök nem emlékeztek meg Bajuszról.

Tamás Gáspár Miklós

Aczél Endrével együtt a kormány Szabad Sajtó-díjasa

Merő véletlenségből időben azután, hogy leantiszemitáztad az ifjabb Hegedűs-ügyben az őt antiszemitázás vádja alól felmentő Nehrer bírót és az egész bírói kart, és annak erőszakos megdöntésére buzdítottál, belőttek Nehrer bíró lakásába.

Merő véletlenségből időben azután, hogy ismét erőszakra buzdító cikkben támadtad a „rasszista” elkövetőt a 21-es buszon történt kardos döfést követően, az inspirációdra öszszetrombitált „antirasszista” tüntetésen leütöttek és majdnem megkéseltek egy embert.

Jellemző a balliberális lapokra, hogy míg azok a keresztények kiirtására buzdító (a napokban most éppen cigányozó) Tilos Rádió előtti tüntetés befejezte után elégetett textília miatt szinte hónapokig őrjöngtek, az értéktelen anyag megsemmisülésével szemben egy ember leütése nem érdekelte őket.

Amikor még nem tudtad, hogy a buszon a cigánygyerek majdnem gyilkosa egy másik cigány volt, a Moszkva-téri tüntetésen ismét erőszakra buzdítottál. Azt mondtad: „nem most kellett volna először idejönnünk, hanem tizenöt éve folyamatosan kellett volna zörgetnünk a rácsokat, betörnünk az ablakokat, és kimondani, hogy fajüldöző országban nem kívánunk élni!”. A résztvevők felszólalásodat tapsviharral fogadták. És – mint szokásuk – tovább maradtak a fajüldöző országban. Többségük állami apanázst húzva.

A könyvesboltok és újságosstandok elleni erőszakra biztatásod persze nem új keletű. De téged soha nem fognak elítélni, mert testvéreid (a te szavad) vigyáznak rád, míg nem testvéreidnek reszket a keze és lába, nehogy perbe fogjanak. Mint megtörtént az ügyészséggel is, amelyik nem mert eljárást indítani ellened, amikor a bírói kar erőszakos megtörésére buzdítottál.

Ki tudja, mennyire írható a te számládra, hogy néhány napja összerondítottak néhány jobboldali könyvesboltot, közöttük e lap könyvesboltját és szerkesztőségét is.

1990 óta magatartásoddal igen súlyosan ártsz a magyar demokráciának és komoly felelősséged van abban, hogy Magyarország a balti országokkal, Szlovéniával vagy Csehországgal összehasonlítva az egymást a fehér izzásig gyűlölő emberek országa lett.

Egészen röviden emlékeztetlek, mit tettél 1990 óta.

1990. május 20-án a New York Times vasárnapi magazin mellékletében „Politika a Tomaj Klubban” címmel ezek a sorok jelentek meg:

„Másnap késő este Vidos Tibor lakásán tartottak megbeszélést. (A jelek szerint a kampány ezen szakaszában non-stop tartották a megbeszéléseket.) Ezt a megbeszélést azért tartották, hogy megvitassák Tamás Gáspár Miklós, a párt egy vezető tagjának a második fordulós választási hadjáratát. Tamás kampánymenedzsere elképesztően hasonlított Franz Kafkára: mélyen ülő fekete szemek, izzó tekintet, rövidre nyírt, sötét haj és csaknem madárszerű arc. A baj az, mondta, hogy gyűlölnek bennünket. Gyűlölnek bennünket, mert zsidók vagyunk. Amerikában talán meg lehet oldani ezt a problémát. Naponta kétszer borotválkozhat az ember. De Magyarországon tudják, hogy zsidók vagyunk és ezért nem fognak érte megbocsátani.”

Ezt a cikket Fred Martin írta és az – mint látod – nem más, mint az egész magyar nép előzetes feljelentése és megvádolása antiszemitizmussal, ha akkori pártod nem nyeri meg a választásokat. Nyilván előre tudtad, hogy „Mucsa” miként fog szavazni.

Gyűlöltetek, fenekestől gyűlöltetek mindenkit, aki nem ti vagytok. Az MDF-ről – amely a Világbank aljas tanácsára a külföldieknek és a volt pártnómenklatúrának adta el az ország vagyonát bagóért, és ezért hálásaknak kellett volna lennetek – a Magyar Narancs 1992. február 4-i számában így írtál:

„Mindenki tudja, hogy az MDF nem szalonképes …(jobb ellenzéki) körökben a háziasszonyok migrénre hivatkozva kiüzennek a komornával, hogy az MDF-nek nincsenek otthon… de hát miféle kormány az, amely nagykanállal eszi a kaviárt és frottírzoknit visel a szmokinghoz… Élcelődhetünk rajta, hogy a frissen kinevezett főurak hitvesei még nem tudják, hogy ha mélyen dekoltált estélyi ruhát viselnek a fogadásokon, ajánlatos volna borotválniuk a hónaljukat… az MDF szószólóit az európai, nyugatos magyarságtól idegen, ki tudja honnan szalajtott bumburnyákok gyülekezetének tekinti… őrjítő lehet az MDF kevés értelmiségi szimpatizánsa számára az a műtárgyilagos hang, amelyen némely független

Comments are closed.