Forrás: ÉS

TESLÁR ÁKOS

Mutációval fűszerezve

Konrád György: Kakasok bánata. Noran Kiadó, Budapest, 2005. 314 oldal, 2500 Ft

Létezhet-e ismétlés? – kérdezhetjük Kierkegaard dán filozófussal, Konrád György új önéletrajzi kötetét olvasva, miközben ajánlatos észben tartanunk, hogy a dánban a gentage kifejezés (ahogy a németben a wiederholen) gazdagabb jelentéssel bír, az ismétlés mellett visszanyerést, újra megragadást is jelöl. A kérdésre a válasz természetesen fakultatív, lehet igen vagy nem, de leginkább mindkettő egyszerre. Konrád válasza is ilyesmi: “Ismétlés a világ anyja, kevés mutációval fűszerezve.” (30.), és ezzel filozófiailag nem vagyunk kisegítve, hiszen az időbeli mutáció ellentétes a “visszahozás” eszméjével. Az önéletírás az élet (fontosabb pontjainak) ismétlése lenne, és mégsem az; a Kakasok bánata az előző önéletrajzok ismétlése lenne (ugyanazt az életet ismétli), és mégsem az.

A személyes élet immár hét évtizedének tapasztalatai és tanulságai elegendő anyagot szolgáltatnak az önéletírónak, aki az élettények válogatásában és feldolgozásában figyelemre méltó (meglehet: koncepciózus) változatossággal jár el. Az önéletírás eleve adott, lezáró, összegző jellegét tekintve igaz Konrádra, hogy “Mindig az utolsó könyvét írja” (57.), ezek a könyvek azonban mégsem azonosak egymással. A 2001-ben megjelent Elutazás és hazatérés provokálóan szűkszavú és visszafogott holokausztregény az elbeszélő “szerencséjéről” és felnőtté válásáról a második világháború utolsó évében (egyébként egy korábban már megírt történet ismétlése-részletezése). Ebben a megélt élet tényei egy hagyományos irodalmi formának rendelődnek alá, a biográfiai adatokból a szerző úgy építkezik, hogy egy békét és háborút, gyermek- és felnőttkort stb. klasszikusan szembeállító szerkezetet hozzon létre. A “folytatás”, a 2003-as Fenn a hegyen napfogyatkozáskor nem hoz hasonló formai fegyelmet, egészen más szerkezetű, reflexívebb, széttartóbb és majd háromszoros terjedelmű (Konrád írói modorának vélhetőleg kényelmesebb) szöveg keletkezik, benne az előző kötetből kihagyott, de logikailag odatartozó részletekkel (valamint egy kis ismétléssel) és a szerző teljes, bár kihagyásos önéletrajzával egészen az ezredfordulóig. A második kötet fülszövege utal rá, hogy bizonyos részek kimaradtak, s esetleg később kerül sor a kifejtésükre. A Kakasok bánata ez a beígért, további “folytatás” is lehetne, de csak igen kis részben lett az. Anyaga ugyanis nagy részben megegyezik a második kötetével, a tematikus és szövegszerű átvételek-ismétlések aránya az én becslésem szerint kb. 60 százalék (és ebbe nem vettem bele a köteten belüli ismétléseket), ami hát: zavarba ejtő. Ám ahogy a második formailag nem folytatója az elsőnek, a harmadik, új kötet is több szempontból eltér az előzőtől.

Míg az előző kötetek az önéletrajzírón kívül, illetve rajta keresztül a huszadik századról szólnak, a Kakasok bánatában mindez kissé hátrébb szorul, és uralkodóbbá válik a halállal való meditatív-repetitív szembesülés: “ha nem üldöznek, (…) akkor csak ez marad meg igazi ellenfélnek, a tény, hogy el kell múlnod innen.” (215.) A címbeli kakas (a kötetnyitó egzisztencialista allegória hőse) is azért bánatos, mert értesült arról, hogy elmúlása csak idő kérdése. A másik feltűnő különbség, hogy a megszólalás önazonossága és az emlékezés mikéntje az eddigieknél fontosabb problémává válik. Hangsúlyosan megjelenik az emlékezés konstruált jellege, például “mivel emlékszik rá, most történik” (220.), “a hajdani találkozások ott maradnak a megsemmisült és örökké létező időben, és amikor utánuk nyúl, az már egy másik esemény” (13.). Az önéletírás nem tud az élet ismétlése lenni, ám ez nem hiányként értelmeződik. Konrád felfogása az olvasót is érinti: “te ide, kedves olvasó, nem azért léptél be, mert a színigazat akarod hallani” (18.). Ezt a fajta új áttételességet érzékelteti az is, hogy ez az önéletrajz túlnyomórészt egyes szám harmadik személyben fogalmazódik meg, a szerző a Kalligaro nevű szereplőre ruházza életrajzi adatait és gondolatai javát, és róla szólva ismétli meg és kerülgeti-fejleszti, amit magáról már nagyrészt elmondott: a sajátot mint idegent igyekszik megérteni. Konrád sokat ígérően alapozza meg a könyvet, az alakváltással együtt azt is bejelenti, hogy “Kalligaro neve alatt a szerző a szokásosnál többet enged meg magának” (34.)

Az alakváltás azonban elmarad, Konrád végül is a könyv nagy részében éppen annyit enged meg magának, amennyit szokott: ezúttal körülbelül másfél oldalasra tördelt kisprózákon átfolyó, kibillenthetetlen, száraz és sűrű konrádi mondatok kaleidoszkópszerű pillanatgyűjteményét, nekrológpróbákat, és egy rokonszenves, kiérlelt, az elmúlással szembeszegezett filozófiát a nem ítélkező, elfogadó megértésről, a “komprehenzionizmusról” (284.). Bár az olvasó fel van készülve rá, hogy lemarad a színigazról egy kis kitaláció kedvéért, végül nagyjából a színigazat kapja. A könyv az előzőnél is reflexívebb: míg azt lehetett hagyományos önéletrajzként olvasni, ez már inkább egy lehetséges önéletrajzhoz fűzött kommentárok sokasága, nagyobb narratív vagy dramatizált elemek híján. Így aztán ahelyett, hogy egy valóban új könyv születne, valami olyasmit kapunk, ami az előző(ek) ismétlése is, meg nem is. És hogy hogyan reagál erre az olvasó? Legjobb esetben otthonosan érzi magát, amennyiben “Az otthonosság nem más, mint ismétlődés és csak annyi új elem, hogy az ne nagyon zavarjon.” (101.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 22. szám

Comments are closed.