Trianonok

sofar, 2005. június 03. 22:33  JNA24 médiafigyelő, MNO Add comments

Forrás: MNO

Sok magyar, aki megjárta Párizst, hazatérve baráti társaságban elmeséli, hogy bizony elment a Kis-Trianon-kastélyba, és köpött egyet. Köpni egyet a Kis-Trianon-kastély kertjében, titokban, szinte félve – a kétségbeesettség, a tehetetlenség gesztusa. Mi, magyarok pedig a gesztusok népe vagyunk. Mi, magyarok nem koccintunk sörrel, mert Aradon kivégezték a tizenhárom tábornokot. Nem koccintani sörrel: a dac, a büszkeség, az önbecsülés gesztusa. De miért hát e különbség?

Egyszerű…

Mert 1848-49 fájdalmát kibeszélhettük. Trianon fájdalmát pedig soha. Tudják, mint a gyerek… Akit megver, megaláz az apja, s utána azzal fenyegeti, hogy ha szólni merészel róla bárkinek, még jobban megveri. Befelé forduló lesz az ilyen gyerek, szótlan, szorongó, beteg. S aztán lehet belőle gyilkos is, és lélekbúvárok tárják majd fel az okot imigyen: ezt a gyereket verte az apja, és nem mondhatta el senkinek…

Nem lettünk gyilkosok.

De beteg a lelkünk.

S a legbetegebb azoké, akik úgy próbálják meg gyógyítani magukat, hogy nem vesznek tudomást Trianonról. Akik úgy tesznek, mintha Trianon nem is lett volna, vagy elmondják ezerszer, mint a katatón őrült, hogy felejtsük már el. S akad olyan is, aki rettentő lelki bajában egyenesen kiröhögi Trianon fájdalmát. A tudomást nem vevők, a kényszeres felejtők és a röhögők: mind-mind kamaszok. Ostobák, éretlenek, önmagukat elveszítők. Miképpen kamasz volt az egész század, amelyben Trianon egyáltalán megtörténhetett, csak egy kamasz században volt lehetséges ezt tenni egy nemzettel. Tudjuk, a kamasz képzeli magát mindig a legokosabbnak. Mindenek felett állónak. Ilyennek képzelték magukat a nagyhatalmak, Trianon vétkesei, bűnösei s az utódnemzetek, Trianon hullarablói.

S Eduard Benesnek szobra lett Prágában – pedig amúgy a cseheket nehéz nem kedvelni. Áll Benes Prágában, a külügyminisztérium előtt, és azt mondja, azt üzeni, hogy Trianont nem lehet elfelejteni. Azt üzeni az a néma szobor, hogy vannak megátalkodottak a bűnben.

S vannak gyávák, még saját fájdalmukban is. Mi vagyunk a gyávák. Mi, nyolc és fél évtizede hallgatásra ítélt magyarok. Akik némán tűrjük, és nem beszélünk róla, nehogy véletlenül megsértsünk valakit. Talán elég lesz ebből is egyszer. Ebből a némaságból. S abból is, hogy még mi szégyelljük magunkat, mi, az áldozatok. Talán elég lesz egyszer a köpködésből ott, a Kis-Trianon-kastély kertjében. Nem köpködni kell, hanem elmondani. Megtanulni végre a zsidó néptől az örök parancsot: “Mondd el fiaidnak!” Ideje van. Mert amit elszenvedtünk, az a mártíromságunk. Ám ahogy hallgatunk és meghunyászkodunk, az csak a gyávaságunk. És csak az egészen ostoba képzeli, hogy a gyáva meghunyászkodásban rejlik valami haszon. Nem. Nincsen abban haszon, csak az önbecsülés maradékának elveszítése. Apránként fogy, napról napra. Tavaly december 5-én éppen egy nagyobb darab veszett oda. Aláírtuk a magunk belső Trianonját. Mi magunk írtuk alá, sok pici kereszttel. Magyartól félt a magyar, mert ömlött a kormány aljas hazugságáradata mindenfelől. Amikkel és amilyen eszközökkel akkor riogattak, azért egy politikai erő Európában szalonképtelenné válik. Itthon nem. Itthon még ők vannak megsértődve. Ők. A szemforgatva kirekesztők, a sajnálkozva uszítók, az ájtatosan gyűlölködők.

Trianon egy és Trianon kettő. Nemcsak siratják, ünneplik is őket. Az elsőt az utódállamok. A másodikat a jelenlegi koalíció politikusai és értelmiségi holdudvara. Van, aki egyszerre ünnepli mindkettőt. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, akinek ma, június 4-én van a születésnapja.

Gratulálunk.

Comments are closed.