Forrás: Népszava

A náci Németország és szövetségesei felett aratott győzelem 60. évfordulójának ünnepségei közepette a Terror Háza két napos nemzetközi konferenciája kínos epizóddal zavarta meg a megemlékezések sorát. Az intézet főigazgatónője, Schmidt Mária a köztudott tényekkel s a történelemtudomány normáiva szemben álló üzenetet küldött Budapestről.

A meghivott vendég lengyel történészprofesszor már az előadás cimében -„Vesztesnek lenni” –megfogalmazott mondanivalót is vitatta, és tiltakozott Lengyelország vesztessé minősitése ellen.

A Terror Háza főigazgatónője nem vállalta, hogy Magyarország nácik oldalán való II: világháborús szerepvállalásáról egyértelműen állást fogaljon, csak körüljárta a témát, s jobboldali sablonokkal próbálta átszinezni Magyarország náci múltjának fekete foltjait, megkisérelte, hogy a fasizmussal mindvégig hadat viselő Lengyelországot a nácikkal mindvégig szövetséges egykori Magyarországgal egy nevezerőre hozza.

Állitása szerint „Magyarország először semleges, majd nem hadviselő félként próbált kimaradni az összecsapásokból.”

A tények azonban mást mutatnak.

A csak rövid ideig „nem hadviselő” Magyarország semleges sosem volt, mivel kezdettől fogva nyiltan a nácizmussal vállalt sorsközösséget. 1933-ban Gömbös Gyula magyar miniszterelnök volt az első kormányfő, aki kinevezése után baráti látogatást tett Hitlernél, s burkoltan egyetértését fejezte ki Ausztria német bebekebelezését illetően. 1939 februárjában Magyarország sietett csatlakozni a német-olasz-(japán) antikomintern paktumhoz, 1940. november 20-án pedig elsőnek csatlakozott a katonai konzekvenciákat is tartalmazó Berlin-Róma-Tokió tengelyhez.

Hogy az ország „semlegesség” helyett merre tart, azt megmutatta, hogy a magyar parlament, 1938-ban, 39-ben és 41-ben három, a nürnbergi faji törvényeket másoló zsidótörvénnyel fosztotta meg zsidó származású polgárait alapvető jogaiktól. Horthy kormányzó Teleki Pál öngyilkosságának napján már kinevezte miniszterelnökké azt a nácibarát Bárdossy Lászlót, aki minden német követelés nélkül 1941. junius 27-én véget vet a rövid nem hadviselő állapotnak, és hadat üzen a Szovjetuniónak. Aki a következő négy hónapban fogadja a kiprovokált brit hadüzenetet, 1941. december 12-én pedig hadat üzen az Egyesült Államoknak.

Tény, hogy a „politikusan” gondolkodó magyar kormányemberek szívesebben vették a katonai fellépés nélküli területgyarapodást. Imrédy kormánya örömmel nyugtázta, hogy Hitler és Mussolini első Bécsi Döntése (1938. november 2.) értelmében megkapja Szlovákia és Kárpátukrajna egy részét, s Teleki sem látta aggályosnak, hogy a második Bécsi Döntés (1940. augusztus 30.) Magyarországnak adja Észak-Erdélyt.

Schmidt professzorasszony a háború menetét taglalva ezt úgy látja, hogy „a csak nemrég visszatért elcsatolt területeket ismét elvesztettük”. Arra nem tért ki, hogy Magyarország nem tisztességes alku, vagy nemzetközi szerződés keretében jut a Felvidékhez és Erdély egy részéhez, hanem a fasiszta Mussolini és a náci Hitler kezéből nácibarát politikánk megjutalmazásáról volt szó. Előbb Nagy-Britannia, majd az Egyesült Államok és a Szovjetunió is kijelenti, hogy e területszerzés törvénytelen, s a Hitlertől kapott országrészeket Magyarország nem tarthatja meg.

A magyar nép – bármennyire is teret hódított a náci ideológia – nem volt bűnös, sokkal inkább áldozat. Az 500 ezer zsidó származású állampolgár elpusztításán túl, gondoljunk a Don-kanyarhoz kizavart 2. Magyar Hadsereg, majd az 1943-44-ben Ukrajnába vezényelt újabb katonai alakulatok összességében 300 ezer fős veszteségére.

Talán Schmidt Mária is átérezte hogy a Horthy-éra nemzetellenes politizálását a történettudomány sulyosan elitéli, s ezt ellensulyozandó próbálta meg előadásának kritikus pontján a nálunk sokkalta derekasabban viselkedő lengyeleket Magyarország uttévesztésébe belerángatni. Schmidt Mária a konferencián részt vevő lengyel Tomasz Szarota professzor nyílt visszautasítását kiváltva azzal az állítással állt elő, hogy az – egyébként nácik első támadását felfogó s az ellenük való nyílt harcban, majd a föld alatti ellenállásban lélekszámukhoz viszonyítva a háborúban a legnagyobb véráldozatot hozó -Lengyelországot Magyarországhoz hasonlóan a háború vesztesei közé sorolta. Állításának logikája: „győztesnek tekinthetjük-e azt a Lengyelországot, amely a győztesek oldalán foglalt ugyan helyet a tárgyalóasztalnál, de idegen megszállás alatt állt, és elvesztette szuverenitását?”.

Ne térjünk ki a kérdés tárgyszerű megválaszolása elől. A nagyhatalmi erőviszonyok a Szovjetunió javára történő eltolódásának tudható be , hogy a Sztálin Lengyelországban is jelentősen korlátozhatta az ország szuverenitását. De ez az 1947-ben bekövetkezett fordulat utólag nem változtatott azon, hogy Lengyelország a náci rendszerrel szembeni eltökéltségtől vezérelve hősiesen szembe szállt Hitlerrel. Katonai vereséget szenvedett, de vereségében a lengyel nép példátlan bátorságot tanúsított. Már 1941-re megszervezték a föld alatti Honi Hadsereget (Armia Krajova), a baloldal erői ezzel párhuzamosan létrehozták a másik partizán-frontot, az Armia Ludovát. Mint Szorota professzor azt hangsulyozta: a terror ellenére a lengyel nép nem kollaborált, s nem hódolt be a náciknak. Mint ahogy az ötvenes évek ellenállóin, az 1956-os össznépi megmozduláson át, az 1970-es munkásfelkelésig és az 1980-as Szolidaritásig, folyamatosan szembefordultak a szovjet elnyomással is.

A lengyel emigráns hadsereg 1942-től a háború végéig a Közel-Kelettől az Alpokig együtt harcolt az angol és amerikai csapatokkal. A lengyel pilóták átrepültek Angliába és döntő részük volt Hitler első vereségében, az Anglia feletti légi csatában. A történelem nem kivánja elkendőzni, hogy a lengyel emigráns vezetés, de maga a lengyel nép is antikommunista volt. De ez nem akadályozta meg a lengyel hadifoglyokat (1939 őszén a Szovjetunió megszállta Lengyelország keleti részét és 300 ezer hadifoglyot ejtett), hogy közülük 100 ezer, a szovjetekkel való együttműködést válassza, és a Vörös Hadsereggel Berlinig nyomulva kiérdemelje, hogy a náci főváros romjaira a vörös zászló mellé kitűzhessék a lengyel lobogót is.

A történelm és minden józan megfontolás azt diktálja: az, hogy a háboru után kialakult igazságtalan jaltai világrendben Lengyelország is szovjet érdekszférában került, mit sem változtat azon, hogy Lengyelország mindvégig a antifasiszta koalició tagjaként erkölcsi, katonai és történelmi értelemben egyaránt a győztesek oldalán állt, Magyarország pedig mindvégig a nácik oldalán volt.

A Terror Háza konferenciájára szóló meghívón egy stilizált vörös csillag látható, s benne a szöveg: magyar tragédia. Ez – mint arra felszólalásában Jan Szarota professzor rámutatott – félrevezető.

Kétségtelenül magyar tragédia az, hogy hazánkat 1933-tól 1945-ig egy olyan erkölcstelen, soviniszta vezető réteg irányította, amelyik természetesnek vette, hogy szövetségre lép a fasizmussal. Magyar tragédia, hogy az 1989-90-es tárgyalásokkal egy vér nélküli, megegyezéses forradalommal szabadságot és demokratikus berendezkedést kivívó országban olyan jelentős politikai erők működnek parlamentben és azon kívül, amelyek folyton szépítenék, vagy egyenesen érdemekké próbálják átfesteni világháborús szerepünket.

Szász István

Comments are closed.


Fatal error: Uncaught wfWAFStorageFileException: Unable to verify temporary file contents for atomic writing. in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:51 Stack trace: #0 /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(658): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/home/jatahu/pu...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('synced') #2 {main} thrown in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 51