Forrás: ÉS

Schiffer András

Vegyék komolyan a köztársaságot!

Mádl Ferenc köztársasági elnök mandátuma 2005. augusztus 3-án lejár. A jelenlegi elnök több alkalommal jelezte: nem kíván egy újabb ciklust szolgálni. A magyar Országgyűlésnek tehát június első napjaiban meg kell választania Magyarország hetedik köztársasági elnökét. A hónapok óta húzódó és mára követhetetlenné vált elnökjelölési vitában a parlamenti pártoknak egyetlen dologban sikerült konszenzusra jutniuk. Mindannyian és következetesen félreértik az alaptörvény intencióit az államfő-választási eljárásra, valamint az elnök személyével kapcsolatban támasztott elvárásokra vonatkozóan.

Az I. Köztársaságot (a “Népköztársaságot”) 1918. november 16-án egy népgyűlés keretében proklamálta a törvényhozói hatalmat ideiglenesen gyakorló Nemzeti Tanács. Az I. néptörvény az államfői hatalmat a kormányra ruházta, majd 1919. január 11-én gróf Károlyi Mihály kormányfőt ideiglenes köztársasági elnöknek tették meg. A neves arisztokrata család sarja 1916-tól a Függetlenségi és 48-as Károlyi Párt és így az annexiómentes békét követelő parlamenti ellenzék vezére, majd az “őszirózsás” polgári demokratikus forradalom kulcsfigurája volt. Az antant hatalmak szorításában az I. Köztársaság elbukott, Károlyi március 21-én távozni kényszerült. 1945-ben, a II. Köztársaság hajnalán szociáldemokrata és radikális körökben kézenfekvőnek tűnt, hogy az új köztársaság élére Károlyi Mihályt hívják meg. A gróf jelölése azonban az MKP és a Kisgazdapárt ellenállásán hiúsult meg. A koalíciós pártok végül Tildy Zoltán miniszterelnök személyéről kötöttek egyezséget. Fontos szempont volt, hogy a leendő államfő bírja a világháborúban győztes hatalmak bizalmát. A II. Köztársaság az ország államformájáról szóló 1946. évi I. tc. kihirdetésével jött létre. 1946. február 1-jén a nemzetgyűlés Tildy Zoltánt közfelkiáltással köztársasági elnökké választotta, az 1946. évi II. tc.-kel pedig törvénybe iktatta Károlyi Mihály történelmi érdemeit. Az 1945-ös választásokon győztes Kisgazdapárt vezére pályáját tanárként és református lelkipásztorként kezdte. Írországi tanulmányait követően Tildy a református egyház kötelékében jelentős népművelői munkát fejtett ki. 1930-ban a Független Kisgazdapárt egyik alapítója, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre oldalán a háborúellenes parlamenti ellenzék, az antifasiszta politikai ellenállás vezetői között tűnt fel. 1944 októberében – későbbi utódja, a szociáldemokrata Szakasits Árpád társaságában – felkereste Horthy kormányzót, hogy rábírja a kiugrásra. A lemondatott Tildy helyébe az – akkor még formálisan többpárti – Országgyűlés 1948. augusztus 3-án – közfelkiáltással – Szakasits Árpádot választotta. Szakasitsot Rákosiék “találták ki” államfőnek: a reprezentatívnak tekintett tisztségbe küldve a korábbi szociáldemokrata politikust kiiktatták a hatalmi játszmákból. Szakasits tipikus munkásmozgalmi karriert futott be. A huszadik század első éveitől fogva végigjárta a szamárlétrát a szakszervezetben, majd az ország legrégebbi pártjában, a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban. Jelentős kulturális missziót is teljesítve, hosszú időn át szerkesztette a Népszavát. 1939-től az MSZDP első embere, az antifasiszta népfrontpolitika élharcosa (nevéhez fűződik az 1943-as karácsonyi Népszava), 1944-ben a Magyar Front elnöke. 1945 után az újjáépítés, a II. Köztársaság egyik legismertebb politikusa volt, aki önnön ábrándjainak foglyaként próbált kitérni a bolsevik térfoglalás elől, míg végül 1948-ban nevét adta az MSZDP beolvasztásához. Szakasits elnöksége az 1949. évi XX. tv.-nyel (továbbiakban: alkotmány) ért véget. Fél évig még viselte a szovjet mintára létrehozott kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács elnöki címét (1950. április 24-én Rákosi személyesen tartóztatta le a hivatalban lévő államfőt). Érdekesség, hogy Szakasits 1956. október 28-án a Nagy Imre-nyilatkozathoz és a KV-határozathoz fűzött – máig publikálatlan – széljegyzeteiben a köztársasági elnöki intézmény visszaállítása mellett foglalt állást: “Az Elnöki Tanácsot (…) fel kell váltania az 1946. évi törvénynek megfelelő köztársasági elnökségnek. Ez jobban megfelel nemzeti hagyományainknak.”

A Nemzeti Kerekasztalnál diadalmaskodott jogállami forradalom az 1989. évi XXXI. tv.-nyel lerakta a III. Köztársaság alapjait, a hatályos alaptörvény átfogó revíziójával új konstitúciót hozott létre. Az Elnöki Tanácsot a köztársasági elnöki intézmény váltotta fel. Az új köztársaság alapító atyái az államfői jogkörök megszerkesztésénél az 1946. évi I. tc.-et tekintették kiindulópontnak.

A III. Köztársaság első – ideiglenes – elnöke elődeivel ellentétben nem közfelkiáltással, hanem kikiáltással, mégpedig a köztársaság kikiáltásával lett Szűrös Mátyás (1989. október 23.). A máig hatályos szabályozás szerint, választott elnök hiányában az elnöki teendőket korlátozott jogkörrel és ideiglenes jelleggel az Országgyűlés elnöke látja el. Szűrös Mátyás moszkvai nagykövetként és külügyi KB-titkárként szolgálta Kádár Jánost, mielőtt házelnök lett. A nyolcvanas években a Szűrös által adminisztrált külpolitika a Kádár-rendszer amolyan “sikerágazataként” volt elkönyvelve. Szűrös a pártállami vezetők közül elsőként szólalt fel nyilvánosan az erdélyi falurombolás ellen. Ügyesen manőverezett a széthulló állampárt kamarilla-küzdelmeiben, és kellő ütemérzékkel sodródott a párton belüli reformerők vezetői közé. 1990 tavaszán a szocialista politikusok közül egyedül Szűrös Mátyásnak sikerült egyéni választókörzeti mandátumot szereznie.

Az Antall-Tölgyessy-paktum folytán az első szabad választásokon győztes MDF a köztársasági elnök jelölésének jogát a legnagyobb ellenzéki pártnak, az SZDSZ-nek engedte át. Egészen pontosan: az MDF és az SZDSZ felső vezetése Göncz Árpád elnökségében állapodott meg. Az első szabadon választott Országgyűlés 1990. május 2-án ült össze: Göncz a házelnöki és így az ideiglenes köztársasági elnöki pozícióba került. Egy hamvába holt népszavazási kísérletet követően az Országgyűlés végül titkos szavazáson, de elsöprő többséggel 1990. augusztus 3-án (napra pontosan 42 évvel az utolsó elnökválasztás után) Göncz Árpádot a III. Köztársaság első polgárának megválasztotta. Göncz Árpád fiatalon részt vett az antifasiszta ellenállásban. A háború után a Kisgazdapárt főtitkárságán dolgozott. Az 56-os forradalom leverése után, mint a Bibó-per másodrendű vádlottja, hosszú időt töltött börtönben. A nyolcvanas évekre Göncz elismert író, műfordító lett. Kapcsolatba került a demokratikus ellenzékkel: a Hálózat és a Történelmi Igazságtételi Bizottság egyik alapítója, az SZDSZ első ügyvivői testületének tagja. 1990 tavaszán az Írószövetség elnöke, az SZDSZ budapesti listavezetője. 1995-ben a parlamenti helyek 72 százalékát birtokló MSZP-SZDSZ-koalíció – az ellenzék által jelölt Mádl Ferenc jogászprofesszor ellenében – Göncz Árpádot újraválasztotta. Az 1998-as kormányváltást megelőző Fidesz-kisgazda-alku azzal fenyegetett, hogy a 2000-ben esedékes elnökválasztás néhány kisgazda politikus hatalmi étvágyának kielégítését fogja szolgálni. Az akkori kormányfő, Orbán Viktor azonban 2000-re sikerrel pacifikálta koalíciós partnerét, és átvette a kezdeményezést a jelölési folyamatban. Fideszes politikusoknak 2000 tavaszán sikerült rábeszélniük Mádl Ferencet az újbóli kandidálásra.

Az ellenzék nem állított ellenjelöltet és szóban támogatásukról biztosították Mádlt. 2000 júniusában ennek dacára csak a harmadik fordulóban, egyszerű többséggel sikerült Mádl Ferencet megválasztani. Igaz, néhány voks ellenzéki oldalról is érkezhetett a kormánypártok jelöltjére. Mádl évtizedeken át volt munkatársa a magánjogi hagyományok folytonosságát biztosító MTA Állam- és Jogtudományi Intézetnek. A nemzetközi kollíziós jog külföldön is elismert professzora, akadémikus és választottbíró. A nyolcvanas évek második felében a Tudományos Minősítő Bizottság titkára. Tagja a rendszerváltás utáni első kormánynak. 1996-ban vezető szerepet vállalt a jobboldalt konszolidáló Magyar Polgári Együttműködés Egyesületben, jóllehet pártonkívüliségét megőrizte.

A Magyar Köztársaság elnöki tisztét tehát teljesen különböző életutat bejárt, ellenkező világnézetű személyek töltötték be. Károlyit a forradalom, Tildyt és Szakasitsot a diktatúra előszele, Szűröst a jog és a pillanat szeszélye, míg Gönczöt és Mádlt a rendszerváltó alkotmányozásnak megfelelően a szabadon választott parlament emelte fel. Egyikőjüket sem közvetlenül a nép juttatta a legfőbb közjogi méltóságba, kiválasztódásuknak azonban van egy közös, a mai döntéshozók számára tanulságos mozzanata. A köztársaság eddigi elnökei tisztségbe kerülésük pillanatában objektív mércével megítélhető közéleti-politikai teljesítményt tudtak felmutatni, s tekintéllyel bírtak koruk valamennyi befolyásos politikai áramlata előtt.

*

Tanulságos áttekinteni, hogy azokban az országokban, ahol szintén a parlament választ a miénkhez hasonló hatáskörrel rendelkező köztársasági elnököt, az elmúlt években kik és milyen politikai erőviszonyok mellett váltak hazájuk első embereivé.

A volt szocialista országok közül Albániában a szocialista többségű parlament 2002-ben – a kormánypárt hajdanvolt főtitkára helyébe – a független Alfred Moisiu tábornokot, az ellenzéki demokraták egykori vezetőjét választotta elnöknek. A rendszeres kormányválságokkal terhelt lett Saeima 2003 nyarán immáron második alkalommal szavazott bizalmat a Kanadából hazatért professzor asszonynak, Vaira Vike-Freibergának. Csehországban a szociáldemokraták két fős parlamenti többséggel kormányoznak. 2003 januárjában két régi ellenfél és exkormányfő, a konzervatív ODS “szülőatyja”, Václav Klaus és a szociáldemokrata Miloš Zeman csapott össze. A távozó Václav Havel mandátuma is lejárt, mire egy többfordulós huzavona végén Klaus viszonylag jelentős többséget szerezve felmasírozhatott a Hradzsinba. Nemcsak a kisebb koalíciós pártok, de a CSSD néhány képviselője is átszavazott az “ősellenségre”.

Olaszország jelenlegi elnökére, Carlo Azeglio Ciampira úgy esett a törvényhozók választása, hogy az idős pénzügyi szakember 1993-94-ben egy politikai-alkotmányos válság kezelésére életre hívott szakértői kormány fejeként bizonyította államférfiúi képességeit. A görög parlament a szocialista Andreasz Papandreu kormányzása idején kétszer is arra a Kosztisz Sztefanopuloszra voksolt, aki évtizedekkel korábban a rivális Új Demokrácia kormányában látott el miniszteri teendőket. Sztefanopulosz hivatali ideje idén tavasszal, a konzervatív Kosztasz Karamanlisz miniszterelnöksége alatt ért véget. S a görög képviselők ezúttal Papandreu egykori külügyminisztere, a PASZOK emblematikus alakja, Karolosz Papuliasz felől jutottak egyetértésre. Amikor a közelmúltban elhunyt Ezer Weizman távozni kényszerült az államelnöki székből, Izraelt a baloldali Ehud Barak kormányozta. A Knesszetben mégis a jobboldali Likud elnökjelöltje, Mose Kacav kerekedett felül a Nobel-békedíjas Simon Peresszel szemben. A Munkapárt egyik koalíciós partnere tudniillik, “szembe ment” a legnagyobb kormánypárt akaratával. A kommentátorok bőszen hangsúlyozták: Peresz egy közvetlen elnökválasztáson simán legyőzte volna Kacavot. A török nemzetgyűlés 2000-ben az Alkotmánybíróság – természetesen pártonkívüli – elnökét, Ahmet Necdet Sezert hívta meg az állam élére.

*

Az I. Köztársaság intézményrendszerében a köztársasági elnök a végrehajtó hatalom csúcsán helyezkedett el. Az 1946. évi I. tc. merőben más szituációt teremtett, s a 89-es alkotmányozás – az államfői státus tekintetében – lényegileg a II. Köztársaság megoldását vette át. A kilencvenes évek alkotmánybírósági határozatai világossá tették: az államszervezeten belül a köztársasági elnök nem része a végrehajtó hatalomnak: önálló hatalmi ág a “fékek és egyensúlyok” rendszerében. Olyan regulatív hatalmi központtal van dolgunk, ahol a személyiség szerepe összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint bármelyik másik ág esetében. Döntően a mindenkori köztársasági elnök személyén és szerepfelfogásán múlik, hogy hivatalának mekkora az alkotmányos súlya.

“Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett” – határozza meg a köztársasági elnök küldetését az alkotmány 29. § (1) bekezdése. Az államfőre vonatkozó rendelkezések tartalmát az első elnöki ciklus idején, a médiaelnöki kinevezések és a főparancsnoki jogkör kapcsán bontotta ki az Alkotmánybíróság. Legfontosabb idevágó döntése a 48/1991 (IX. 26.) Ab-h. (előadó alkotmánybíró: Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke).

“A köztársasági elnök az államszervezet demokratikus működése feletti, az alkotmány 29. § (1) bekezdésébe foglalt “őrködése” fékként, ellensúlyként, “holtponton átsegítőként” beilleszkedik az államszervezet működésébe. Az alkotmányosság őrzése a köztársasági elnök feladatkörében, más területen, más időben és más eszközökkel valósul meg, mint a többi hatalmi ág jog- vagy alkotmányvédő tevékenysége. Az elnöki alkotmányvédelem létét éppen az indokolja, hogy jogszerű cselekvés is ellentétbe kerülhet valamely alkotmányban rögzített, demokratikus alapelvvel” – világítja meg az államfői funkció mibenlétét a 36/1992. (VI. 10.) Ab-h. A 29. § (1) bekezdésben rögzített feladatok nem hatásköri szabályok – mondták ki az alkotmánybírák. “Az államszervezet demokratikus működése feletti őrködést az alkotmányban meghatározott egyes hatáskörökben, azok feltételei szerint látja el a köztársasági elnök” (36/1992./VI.10./Ab-h.). Melyek ezek a hatáskörök?

Az elnöki hatáskör “gerincét” az alkotmány 30/A § tartalmazza. Az államfő képviseli a magyar államot, kitűzi a választásokat. A miniszterelnök vagy az illetékes miniszter ellenjegyzése mellett: nemzetközi szerződéseket köt, megbízza és fogadja a nagyköveteket, egyéb törvényi korlátok között kinevezi és felmenti az államtitkárokat, a jegybank elnökét, alelnökeit, a Monetáris Tanács tagjait, az egyetemi tanárokat és rektorokat, előlépteti a tábornokokat, megerősíti tisztségében az MTA elnökét, címeket, kitüntetéseket adományoz, gyakorolja az egyéni kegyelmezés jogát és dönt az állampolgársági ügyekben. Elnöki hatásköröket az alkotmány Országgyűlésről szóló fejezete is megállapít. Az Országgyűlés akadályoztatása esetén a köztársasági elnök – egy sajátos együttdöntési folyamat keretében – jogosult hadiállapot kinyilvánítására, a rendkívüli és a szükségállapot kihirdetésére, s a Honvédelmi Tanács összehívására, melynek elnöki teendőit is ellátja. Szükségállapot kihirdetésekor dönt a fegyveres erők alkalmazásáról és rendeleti úton rendkívüli intézkedéseket vezethet be. A köztársasági elnöknek az Országgyűlés rendes működésével kapcsolatban is akadnak tennivalói: összehívja a T. Ház alakuló ülését, rendkívüli ülést és zárt ülést kérhet; egy ülésszak alatt, egy alkalommal az Országgyűlés ülését elnapolhatja. Az államelnök gondoskodik az elfogadott törvények kihirdetéséről. Ha alkotmányos aggályai támadnak, az aláírásra váró törvény előzetes normakontrollját kérheti az Alkotmánybíróságtól. Ha egyébként nem ért egyet az elfogadott törvénnyel: egy alkalommal észrevételei közlésével, megfontolás végett visszaküldheti a törvényhozásnak. A köztársasági elnök, a választások kitűzésével egyidejűleg, két esetben oszlathatja fel az Országgyűlést: ha a képviselők egy éven belül legalább négyszer megvonták bizalmukat a kormánytól, illetve ha az általa javasolt személyt negyven napon belül nem választják meg kormányfőnek. Az államfő ad kormányalakítási megbízást, és a miniszterelnök javaslatára minisztereket nevez ki és ment fel. Javaslatot tesz az ombudsmanok és a Legfelsőbb Bíróság elnöke és legfőbb ügyész személyére, s a bírói szervezeti törvényben meghatározott módon bírákat nevez ki. Külön törvények adnak jogkört az elnöknek községalakítási és várossá nyilvánítási ügyekben, s jogosítják fel arra, hogy jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását kezdeményezze az Alkotmánybíróságnál.

Hogyan érvényesülhet az elnök “őrködési” funkciója olyan, látszólag formális és önállótlan, hatáskör esetén, mint amilyen mondjuk a kinevezési jogköre? A választ a 48/1991 (IX. 26.) Ab-határozat adja meg. A köztársasági elnöknek két esetben joga és kötelessége megtagadni a kinevezést: ha észleli, hogy a teljesítéshez megkívánt jogi előfeltételek nem állnak fenn, illetve ha alapos okkal arra következtet, hogy a javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná. Az államfő utóbbi, tartalmi okból elutasító döntése végső biztosítékul szolgál: rendkívüli eszköz, amelynek alkalmazására csak az államszervezet súlyos működési zavarának elhárítása szolgáltathat okot (48/1991./IX.26./ Ab-h.).

Az elnök operatív hatalma – mivel nem része a végrehajtó hatalmi ágnak – valóban nem nagy, a napi kormányzati munkára a befolyása elhanyagolható. A média által is felerősített szimbolikus súlya viszont óriási. Értékeket közvetít: akkor is, ha felszólal a parlament plenáris vagy bizottsági ülésein, és akkor is, amikor érdemérmet adományoz. Az elnöknek hatalmában áll törvényeket és népszavazást, továbbá az Országgyűlés intézkedését kezdeményeznie. Az, hogy ezekkel az eszközökkel az eddigi elnökök nem igazán éltek, még nem jelenti azt, hogy ennek a jövőben is így kell lennie. A pártpolitika ingerküszöbét el nem érő, de amúgy súlyos környezeti-társadalmi konfliktusokban kulcsszereplő lehet. Jó, ha olyan személy az elnök, aki kellő intelligenciával bír ahhoz, hogy az eljövendő generációk életlehetőségeit meghatározó legbonyolultabb kérdéseket is átlássa és így – ha kell – megfelelő tekintéllyel ültesse egy asztalhoz az egymással hadakozó pártvezéreket. Az elnök rendszeresen képviseli külföldön és külföldiek előtt a Magyar Köztársaságot. Egy kicsit tehát mindannyiunkat, a teljes politikai közösséget szimbolizálja a nagyvilágban. Nem sok magyar állampolgárnak van nagyobb lehetősége beleszólni a világ dolgaiba. Az elnökválasztó grémiumnak érdemes hát elmerengenie a következőkön: szeretnénk, ha a nevünkben valaki felemelné szavát a környezeti erőforrások védelmében és véleményt formálna a közszolgáltatások világméretű liberalizációjáról? Az államfő bizonyos korlátok között alkotmányos kontrollt is gyakorol: alkotmányértelmezést, valamint jogszabály alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát kérheti, és – mint láthattuk – kinevezéseket tagadhat meg. Intézkedik a választások kiírásáról és elindítja a kormányalakítási processzust. Válsághelyzetekben iszonyatosan megnő a felelőssége. Nem véletlenül kíván intakt, szuverén, autonóm személyiséget ez a feladat.

*

A magyar alaptörvény közvetett elnökválasztást ír elő. Az alkotmányos szabályozás szerint, az első két választási fordulóban az összes képviselő kétharmadának, míg az utolsó, harmadik fordulóban már a választásban részt vett képviselők egyszerű többsége is elegendő az “üdvösséghez”. Milyen megfontolások húzódnak a technikainak tetsző, legitimációs normák mögött?

A mediatizált demokráciákban a mérvadó politikai erők rendszerint “felépítik” a maguk jelöltjét, s az “istenadta” közülük választja ki a legszimpatikusabbat. A népi legitimáció felbecsülhetetlen politikai tőkét kölcsönöz az elnöknek, ha a kormánnyal vagy a parlamenti pártokkal konfliktusba keveredik. A közvetett elnökválasztás nem kevésbé demokratikus: itt egyszerűen mások a szempontok. Ki az, aki a leghatékonyabban képes integrálni a különféle releváns eszmeáramlatokat és a széttartó politikai törekvéseket? Az indirekt eljárás azon a feltételezésen nyugszik, hogy erre a – szimpátiavoksolásnál feltétlenül összetettebb – kérdésre a hivatásos politikusok tudják a feleletet. Nem feltétlenül a legnépszerűbb személy lesz az államfő, de biztosan a legtekintélyesebb.

A III. Köztársaság alapító atyái két érdeket próbáltak összehangolni, amikor a megválasztáshoz szükséges többségre irányadó szabályokat megalkották. Az alkotmány az ismételt szavazással – azzal, hogy ekkor új jelöltek ringbe szállását is megengedi – konszenzust akar kicsikarni a meghatározó parlamenti szereplők között. Meggátolja azonban, hogy a folyamat a végtelenbe nyúljon: az alkotmány az exlex állapotot, az alkotmányos válság kialakulását kívánja megelőzni a harmadik fordulóra vonatkozó szabályozással. Az egyszerű többség tehát egy alkotmányos vészfék.

A pártok és a pártfrakciók közötti alku kimondottan üdvös. A kérdés az, hogy az alkudozás milyen elvek mellett és milyen célok érdekében folyik? Vannak-e egyáltalán azonosítható elvek és célok? A jelenleg zajló elnökjelölési szappanoperában azonban sem a köztársasági elnöki funkciókkal szemben megfogalmazható követelmények, sem az államfő alkotmányos rendeltetése, sem pedig az értékkonszenzus követelménye nem kap hangsúlyt.

Az MSZP pártkongresszust hívott össze: mintha legalábbis az országos lista felől kellene dönteni. A közvetett elnökválasztás folyamatában egy pártkongresszusnak semmi keresnivalója. A pártkongresszus még a párt szavazóbázisától sem rendelkezik felhatalmazással: csupán a tagságot képviseli. Az elnök viszont nem egy néhány tízezres párt, hanem a nemzet egységét hivatott kifejezni. A Fidesz-MPSZ folyamatosan halogatja a markáns állásfoglalást. Szimpátiaszavazásos játékuk ellentmond a közvetett választás alkotmányos üzenetének. Az SZDSZ úgy mondott nemet az MSZP jelöltjére, hogy nem érdemben fogalmazták meg: mit várnak el az államfőtől és ehhez képest a házelnököt miért tartják alkalmatlannak? A “pártpolitikusság” egy teljesen formális érv. Megkerülték, hogy számot adjanak arról: milyen morális elvek mozgatják a szabad demokratákat választásuk során? Az MDF-nek pár héttel az elnökválasztás előtt jutott eszébe, hogy az ügyben alkotmányértelmezést kérjen.

Nem vagyok elfogulatlan. A Védegylet színeiben egyik kezdeményezője voltam annak a nyílt levélnek, amelyben többnyire ismert közéleti személyiségek és aktivisták Sólyom László megválasztását szorgalmazták. A rendkívül heterogén névsorral azt szerettük volna bemutatni: a parlamentben elméletileg képviseletet nyert tradíciók keresztmetszetében igenis létezik olyan személy, aki valamennyi pártnak garanciát jelenthet az alkotmányos értékek védelmére. Miért hittük, hogy a szabadelvű konzervatív hírében álló jogász-professzor – a konzervatív és liberális irányzatok mellett – baloldalon is elfogadásra találhat? A Sólyom László vezette taláros testület 1990-ben megvédte a szövetkezetek földtulajdonát, s 1995-ben kiállt a szociális ellátórendszer stabilitása mellett. Sólyom László jogirodalmi és alkotmánybírói munkássága nélkül ma bajosan tudnánk alkotmányos érvelést rakni a pozitív diszkriminációt, méltóságvédelmet, az áttetsző közigazgatást, vagy a jövő nemzedékek jogainak megóvását célzó jogalkotás mögé. A posztmodern baloldali politikának pontosan ezek a célok a legfontosabb ismérvei.

*

A köztársaságielnök-választás konszenzust feltételez a köztársaság mint politikai közösség alapvető céljait illetően. Erre a konszenzusra akkor és csak akkor nyílik esély, ha a rivális politikai konglomerátumok ugyan különböző, de a közösség tagjai számára egyaránt világos, felfogható, amúgy pedig koherens és egymással vitaképes elveket vallanak a közjóról. Értékkonszenzus híján a politikai közösség jó eséllyel hullik atomjaira.

Budapest, 2005. április 28.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 20. szám

Comments are closed.