Forrás: ÉS

KENEDI JÁNOS

A Bibó-szobor el ő tt és mögött

BIBÓ ISTVÁN SZOBRÁNAK AVATÁSA – 2005. május 20-án, pénteken délelőtt fél tizenegykor avatják fel Bibó István köztéri szobrát. Széri Varga Géza alkotását a Széchenyi rakpart-Markó utca Duna-parti kereszteződében állítják föl. A szoboravató fővédnöke Göncz Árpád. Alább Kenedi János helyszíni köszöntőjét és Sándor Iván esszéjét olvashatják.

Lerántva a leplet arról a közkeletű hiedelemről, hogy “jobb félni, mint megijedni”, egyik levelében Sárközi Márta megjegyezte: “Én mindig azt mondom, hogy jobb megijedni, mint félni”. Igaz, az ijedelem a lét mozzanata, a félelem pedig a létezés huzamos állapota, mégsem a kijelentés igazsága miatt illendő átengedni a szoborleleplezés első szavát Sárközi Mártának. Hűséges barátjaként, jóformán elsőként ő hangolódott rá a morált és a politikát egymáshoz közelítő szándékra, a Bibó természetében is rejlő tulajdonságra. Válasz című folyóiratában szinte egyedül biztosított rendszeres fórumot politikai helyzetelemzéseinek. Sárközi Márta szolidaritási akciót is kezdeményezett a forradalmas szerepéért életfogytiglanra ítélt Bibó kiszabadítása érdekében. Közvetve Szabó Zoltánhoz, Londonba menesztett levele indította el a The Timesban, 1961. március 17-én megjelent petíciót, amelyet olyan formátumos gondolkodók írtak alá, mint Bertrand Russell, Isaiah Berlin, Hugh Seaton-Watson, Kerényi Károly, Polányi Mihály és még mások is, akik azután még együtt maradtak egy nemzetközi Amnesztia Bizottságban, s már május 29-én, angol parlamenti képviselők jelenlétében rendezett sajtótájékoztatón követelték a fogoly Bibó és 56-os rabtársai szabadulását a Kádár-rendszer börtöneiből.

A szoborleleplezés első szava Szabó Zoltánt is megilletné. Azért is persze, mert a civilizált világ figyelmét, a magára hagyott magyar forradalom ügyén át, Bibóra fordította. Meg azért is, mert a magyar közfigyelmet se engedte lankadni. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön főtitkári kinevezését részben azért fogadta el 1958-ban, hogy a saját maga kezdeményezte könyvsorozatban közreadja gondolkodó-társa tanulmányait. Csak addig marad a posztján – írta 1960. február 29-én, Kovács Imrének, New Yorkba -, amíg a Bibó-kötet megjelenik. A londoni Magyar Könyves Céh által kiadott, ezernél alig több példányban megjelent Harmadik út tartotta fenn az érdeklődés folyamatosságát 1960-tól 1979-ig, Bibó István haláláig.

A szoborleleplezés első szava megilleti Göncz Árpádot, Bibó egyenrangú társát. Mindketten a “félelem logikája helyett az értelem logikájával” cselekedtek az 1956. november 4-ével kezdődő ellenforradalommal szemben. Mindketten leküzdötték félelmüket kihallgatótisztjeik előtt és a börtöncellában. De hiszen Göncz Árpád itt áll a szobor mellett! Jelenléte önmagáért beszél. A másik két távollévő szavát azonban hallatnunk kellett. Ha ugyanis hallgatnánk Sárközi Márta Válaszáról és Szabó Zoltán Valóságáról, ki értené, miért kérte Bibó az utókortól, hogy sírkövére majd azt véssék föl: “Élt 1945-től 1948-ig”.

Tíz évvel azután, hogy a börtönkapu becsappant mögötte, fia és menye, Bibó írásgörcsének feloldásával fejezték ki szeretetüket. Megkérték, mondja magnetofonra történelemfilozófiáját. Akkor is a “félelem mentes, nyugodt értelem uralmát” mondotta Bibó István szabadságnak, s ennek az állapotnak intézményesítését nevezte Az európai társadalomfejlődés értelmének. Persze, túl azon “az egzisztencialista tételen, hogy az ember az egyetlen élőlényfajta, amelyik tudja, hogy meg fog halni”, Bibó a tömegtársadalmak melléktermékének tekintette a tartós félelmi állapotokat, amelyek rossztékony ösztönzésre hajlamosak a társadalom pereme felől a politika középpontjába vonulni. “A politikai élet végzetes félelmeinek (…) az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől félnek” – írta A magyar demokrácia válságában, már 1945-ben. Pontosabban, már az 1942 és 1944 között kelt “őstojásban” is – ahogy a Kádár-kori demokratikus ellenzék egyik Bibó-értője, Szilágyi Sándor elkeresztelte a későbbi művek keltetőjét -, Az európai egyensúlyról és békéről című őskéziratban.

Mások számára még kilátástalannak látszott a II. világháború kimenetele, Bibó már “a jó békekötés” technikáján törte a fejét. A győztes ne kényszerítse megalázó feltételek közé a vesztest, különben a kollektív bűnösség huncutsága idővel átnemesedik igazságtételi követelménnyé. Ami előbb féltő gondoskodással övezi a faj- és népirtás személy szerinti felelőseit, utóbb politikai intézményeikre is kiterjesztheti “a vértanúság dicsfényét (…), a bukott nagy ember” glóriáját. Rossz békekötés esetén – jövendölte Bibó -, “Hitler a németek Jeanne d”Arcja” lehetne, ha a kollektív bűnösséggel szemben “sok ügyességgel és méltósággal védekezne”. A féltésből – különösen, ha az oltalmazott lény hiteltelen és a védett tárgy hamis – könnyedén kialakul a félelem. Abból meg agresszió lesz, már a politikai hisztéria lappangási ideje alatt is. “A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, amelyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőle származó problémák megoldása meghaladja a közösség erejét. (…) Egy-egy ilyen közösségi hisztéria gyakran nemzedékeken keresztül zajlik, és egészen más személyek élnek át bizonyos kiinduló élményeket, mások alakítanak ki hamis képet a közösség való állapotáról, ismét másokon keresztül jelennek meg a közösség hisztérikus reakciói.”

A társadalmi hisztéria periodikus megjelenését Bibó “az európai egyensúly megbillenésével”, a modern demokráciák erőtlenségével hozta összefüggésbe. Nem pusztán a monarchikus rendszerek végelgyengülésével. Azok ugyan “vákuumot” hagytak maguk után a XX. század kezdetén, összeomlásuk azonban a demokratikus mozgalmak számára “tányéron hozta a sikert”. Bibó szerint “ez a siker nem volt termékeny, mert a demokratikus erőknek nem volt alkalmuk a régi tekintélyek megdöntésében rejlő teljesítmények által új politikai tekintéllyé kijegecesedniök.”

A tányéron felszolgált sikertől gyenge a mai magyar demokrácia. Ahogy 1945-ben is tálcán szervírozták a szabadságot az antifasiszta nagyhatalmak, morzsaseprűvel takarítva le az abroszról a hungaristák és nyilasok ételmaradékát a magyarok új, demokratikus fogásához. 1989-ben pedig Gorbacsov terített a kerekasztalhoz, nem a demokratikus erők főztje miatt ült le tárgyalni a szovjetek csökkenő apanázsától egyre mohóbb hatalom. Még a Bibó-Emlékkönyv körül összeszerveződött demokratikus ellenzék se törődött Bibó intelmével. A “demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni. (…) A demokráciában a népnek tudatában kell lennie valaminek, ami rejtve marad az Isten kegyelméből való politikai tekintélyek uralma alatt álló közösség előtt: annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. Ahhoz, hogy a nép ezt a tudatot megszerezze, először kétségkívül harc kell, és csak azután játékszabály. Először az emberi méltóságnak egy alapvető felkelésére van szükség, amelynek során a jobbágyi alázatban és a fennálló hatalmasságok megingathatatlan tiszteletében élő nép megtapasztalja a maga erejét, és megtanulja azt, hogy neki joga és kötelessége a maga fölött álló hatalmasságokat megválogatni és szükség esetén elkergetni. Ez a változás eddig soha sehol nem jött létre választással, szavazással, többségi akarattal és a szabályok pontos betartásával.”

Akik előbbrevalónak gondolják a játékszabályok lefektetését a demokrácia harcánál – Tisztelt Hölgyeim és Uraim -, kérem, most nézzenek a fölavatandó szobor mögé. Emeljék át tekintetüket a Dunán, s szemközt, a Gyorskocsi utcai vörös téglás börtönről, a műemlék jellegű vallatóháztól, ahol Bibót és Gönczöt is kínozták, irányítsák szemüket a Moszkva tér felé, a Várfok utcára. Nézzenek oda, ahol egy tizenöt éves roma fiút karddal átdöfött több, afféle katonai maskarába bújt keretlegény. Két héttel ezelőtt közöny kísérte a vérfürdőt. Még a tanúskodástól is féltek a jelenlévők, nemhogy szolidaritást éreztek volna az áldozattal. Hasonló hidegvérrel vágták be a kapukat a Duna felé hajtott zsidók előtt 1944-ben. Akik ma a jogi formulák túlhatalmába vetik bizalmukat, azok legalább hallgassák meg a római szállóigét, amelyre figyelmeztetett Bibó A magyar demokrácia válságában: “Vigyázzanak az elöljárók, hogy kárt ne szenvedjen az ország!”

Budapest, 2005. május 20.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 20. szám

Comments are closed.