Forrás: 168 Óra

Háború volt, háború

VESZTESNEK LENNI, HATVAN ÉV UTÁN

2005/20 – Háttér

Buják Attila

A birodalmi nagyságot idéző díszszemle, tűzijáték a Vörös téren – gyógyír Oroszország sebeire. Holokauszt-emlékművet avatnak Berlinben “történelmileg szennyezett területen”, a Hitler-bunker és a Fal közelében. Nemzetek kérnek egymástól bocsánatot. Mindenki felmutatja egy pillanatra tradicionális, “identitásképző” sebeit. A háború ott lapul bennünk, szörnyetegként, legrosszabb gondolatainkban. Milyen vesztesnek lenni? És milyen érzés győzni? Jobbra fordult-e a vesztesek sorsa? A XX. Századi Intézet tette föl a kérdést egy – Kelet-Európára fókuszáló – történészkonferencián.

Leginkább a németek változtak. A mentalitáskutatók szerint ama májusi napon, egy héttel azután, hogy a Führer golyót röpített a fejébe, mindössze tíz százalékuk érezte felszabadításnak a világháború végét. Kilenctizedük Németország jóvátehetetlen vereségének fogta fel. Ma, hatvan év után nyolcvan-húsz az arány, de már fordítva. A magyarok negyven évig tanulták: felszabadultak. Mégis nagy az értelmiségi tábora azoknak, akik ma a “felszabadulás-megszabadulás” szóképekről vitáznak. Bibó István már a negyvenes években kiszúrta: hallgatunk, de milyen árulkodó, ahogy a középosztály bizalmas körben szemérmesen “ostromról” beszél. A “Felszab tér” viszont meggyökeresedett a városi folklórban. A szokások változnak legnehezebben.

Az öregúr, aki a pódiumon áll, már nem változik. Kétlaki életet él, New York és Moszkva között ingázva. Vlagyimir Bukovszkij ő, a szovjet politikai pszichiátriai labormunka nagy túlélője, aki 1963 és 1976 között hellyel-közzel tizenhárom évet töltött bolondokházában, “leszedálva”, amíg ki tudták cserélni a chilei Luis Corvalanra. Ma már az utóbbi is muzeális név, Bukovszkij pedig főleg az. A hidegháború megbékíthetetlen, dühös és tiszteletre méltó terméke és áldozata.

“Győzelem? – kérdezi az öreg, nyughatatlan orosz. – Az egyik blokk mára eltűnt, ahogy a nácik is. De a háborút soha nem fejezte be senki. Mert ahol háború van, meghal az igazság. Én sem lepődöm meg semmin. Az erkölcsi skizofrénián sem, hogy ma a Krímben emlékművet állítanak a “nagy hármasnak”, Sztálinnak, Rooseveltnek és Churchillnek.”

Állami terror

Merthogy a nyugati értelmiség szemében – Bukovszkij szerint – az intézményesült állami terror feltalálója, Sztálin (Hitler egykori szövetségese, Lengyelország és a Baltikum felosztásában még fegyvertársa) ma is bírálhatatlan, pusztán azért, mert ő vonult be Berlinbe.

Ha így beszél a győztes, az orosz, mit szóljanak a kicsik és a vesztesek? Merthogy a békekötés során Kelet-Európa népei – morálisan megkönnyítendő a bonyolult diplomáciai rendezést – különböző besorolást kaptak. Kínálkozó példaként a “visegrádiak” adódnak: lengyelek, magyarok, csehek. Három nép, amely – mentalitásának és geopolitikai helyzetének megfelelően – gyökeresen eltérően viselkedett, eltérő sorsot viselt, eltérő “büntetést és jutalmat” kapott, hogy a végjátékban megközelítőleg ugyanabban a pozícióban találja magát. A teremben feltámad a “lengyel feeling”.

“Mi, lengyelek sohasem tekintettük magunkat legyőzötteknek – állítja egy apró, kopasz, fürge észjárású férfiú, Jan Rokita professzor, mellesleg hazájában az ottani polgári tömörülés frakciójának elnöke (e minőségében Orbán Viktor lengyel pandanja, csak jóval rokonszenvesebb). – A magyar tapasztalatok eltérőek – fűzi hozzá diplomatikusan. – Mi sohasem kapituláltunk, de akik győztek és akik megadták magukat, ugyanarra a sorsra jutottak. Mindent elsöprő emberi ösztön, hogy a traumára és a dicsőségre koncentráljunk, a szégyenre ne. Ez az utóbbi modern, háború utáni törekvés.”

A párhuzamok kínálják egymást. A magyarok és a lengyelek ellentétes oldalon állnak, de sosem harcolnak egymás ellen. A magyarok szinte az utolsó percig (Szálasi fellépéséig) megtartják furcsa, félautokratikus, ókonzervatív állami berendezkedésüket. A lengyelek 1920-ban nehezen megteremtett állama harmincöt nap után összeomlik.

Díszszemle – gyógyír OroszországnakLengyelországot többszörösen elárulják, felosztják (a háborúban és utána), a magyarok számos piti árulás aktív részesei. Ahogy részesei a széthulló utódállamok felosztásának is. Lengyelországnak a háború előtt 35 millió lakosa van. A békekötés percében 23 millió. Mégis Lengyelországban valósul meg az, amit a lengyelek a történelem unikális jelenségének tartanak: az alternatív, földalatti állam. Saját igazságszolgáltatással, rendőrséggel, hadsereggel (Armija Krajowa), oktatással, kulturális élettel, színházzal, belső kormányzattal, melynek a nép többsége önként aláveti magát.

“Mi nem ismerjük a “béke mindenáron” fogalmát” – mondja az egyik lengyel előadó.

És valóban: az Anders hadsereg három kontinensen, földön, vízen, levegőben jelen van, ahol a háború legnagyobb ütközetei zajlanak. Az angliai csatában a Royal Airforce kötelékében harcoló lengyel pilóták adják le a legtöbb sorozatlövést, ott vannak Észak-Afrikában, a sivatagban, a szicíliai partraszállásnál, Monte Cassino ostrománál, a

D-dayen Normandiában s persze, orosz szervezésben, a keleti arcvonalon. Ahogy küzdenek Lengyelországban is, ahol a Honi Hadsereg erői kirobbantják a varsói felkelést, melynek végső aktusaként a németek az egykor másfél milliós Varsó maradék ötszázezer lakóját kiterelik az utcákból, hogy – mint egykor Karthágót – a földdel tegyék egyenlővé a várost. (Egy évvel korábban Varsó hősei egy puskalövés leadása nélkül nézték végig a gettó hősies porrá hamvadását.) A Lengyel Főkormányzóságban szokásban volt az értelmiségiek tudatos mészárlása éppúgy, mint az, hogy bizonyos települések lakosságát találomra kihajtották a mezőre, hogy legéppuskázzák őket. Hogy az SS mennyire eltérő módon kezelte a megszállt országokat s az ott élő “fajokat”, a lengyel példa jelzi. Efféle “túlkapást” a nyugati országokban tudatosan sohasem engedtek meg maguknak. A lengyel a náci faji regisztráció szerint “szolgáló állat”, árnyalatnyival a zsidó fölött. Da a két nép között ez sem teremtett szolidaritást…

“Az élet szürke tónusa” – a történészek így írják le a háborús éveket, ahol a túlélés szürrealizmusba hajló vágya hatja át a mindennapokat, ahol az elképesztő hősiesség mellett jelen vannak a kollaborálás példái. A kollaboráns “kék rendőrséget” vagy a “smalcovnyikokat” említik a történészek: utóbbiak tudatosan “utaztak” a bujkáló zsidók üzemszerű zsarolására. S minden zsarolás vége a megzsaroltak feladása.

Varsó, az új Karthágó

“Lajos mindenről tájékoztat minket” – idézi Dombrádi Lóránt hadtörténész Szálasi naplóját. Lajos – László Lajos – Vörös János vezérkari főnök helyettese, aki a kiugrási terv menetrendjéről informálja a nemzetvezetőt. Maga a törzskar sem gerincesebb. Magyarországon vagyunk. Abban az országban, amely a német megszállást megdöbbentő közönnyel tűri: az emberek kiállnak az utakra, hogy megbámulják a beözönlő, vasútról legördülő Tigriseket. Tehetetlenség, nemakarás, félelem – röviden így összegezhető a kiugrás kudarca. Több mint 35 éve keressük a kudarc okait. A balsikerektől sújtott, tehetségtelen és önbizalom-hiányos magyar elit mindenét egyetlen célra tette fel: a relatív revízióra, amelynek Hitler volt a záloga. Innen nem volt visszaút. Az egész társadalmat delejezte Németország kezdeti, elképesztő sikere és a szovjetektől való páni félelem.

A lengyel történészek jegyzik meg: megfigyelők szerint milyen éles a kontraszt a háborús konjunktúrában felvirágzó Budapest fülledt kellemessége és a Donnál csonttá fagyott katonák, munkaszolgálatosok, a vagonokba préselt vidéki zsidók sorsa között. Budapest – ahol villogtak a mulatók vörös fényei, a kávéházak táblaüvegei, ahol vízilabda-mérkőzéseket játszottak, strandra jártak, Szentendrére kirándultak az emberek. És a vidék… A téglagyárak pora. Mégis fel kell jegyezni – a méltó megemlékezés okán – a három város nevét, ahol a beözönlő németeket legalább lövések fogadták: Győr, Székesfehérvár és az újvidéki vasúti híd. (Utóbbi helyen a késedelmes telefonutasítás miatt, ám ennek az incidensnek 26 halottja volt.)

Magyar deficit

Mindkét magatartási modell jóvátehetetlenül beleégett a mai magyar és lengyel nemzet identitásába. A lengyelek életét máig meghatározza a megszállás élménye. Mert rendkívüli tett volt az alternatív állam fölépítése, ám ennek lelki következményeként a lengyelek nem túl szabálykövetőek a legális lengyel állam intézményeivel szemben sem. A csalás, a feketézés, a hivatalnokok lefizetése, az állam kijátszása ma is áthatja az ország életét. Ugyanígy norma a magyarok közömbössége, szolidaritáshiánya, a privát boldogulás mindenek fölötti értéke és persze az agresszivitásba forduló szégyenérzet, az önbecsülés kóros deficitje.

Persze volt harmadik út is. A cseheké. Csehországé, a mulya, féldemokratikus kiskedvencé, amely örök lelkifurdalás tárgya Nyugaton. Csehországé, amelyet elsőnek árultak el Münchenben, amelyről a nyugati közvélemény akkor úgy hitte: csöndes megsemmisülése a béke megfizethető ára. Csehországé, ahol egyetlen pisztolylövés el nem csattant Heydrich meggyilkolásáig, azt is diverzánsoknak kellett végrehajtaniuk. A Cseh-Morva Protektorátusé, ahol pontosan indultak a vonatok, bükkfa hordókban érett a sör. Prágáé, ahol három nappal a német kapituláció előtt kitört a diadalmas felkelés.

S a végjáték? A győztes Lengyelországot újra elárulták, a szovjet lába elé dobták, felosztották, nyugatabbra tolták. A Honi Hadsereg hősei a náci hóhérokkal közös tömlöcökbe kerültek. A vesztes Magyarországot visszacsonkolták, megszállták; történelmének újabb krízise elől forradalomba menekült. A győztes Csehországot 1968-ban megszállták a Varsói Szerződés csapatai.

Lefelé haladunk a lifttel. Mögöttünk felcsattanó hangok. “És Franciaország? Mitől győztes?” “Akkor kellett volna előretolni a harcálláspontot, Lajos!” Nyugállományú alezredesek vitáznak. Nem tudják elfogadni a vereséget.

Comments are closed.