Forrás: Népszava

A ‘külpolitikai rendszerváltás’ Magyarországon nem volt annyira radikális, mint Kelet-Közép-Európa többi országában. Hiszen a Nyugat felé tett első lépéseket még az utolsó pártállami kormányzat tette meg. Az 1990-ben hatalomra jutott új vezetésnek ezért – legalábbis e tekintetben – nem kellett teljesen új irányban elindulnia.

Antall József miniszterelnök és külügyminisztere, Jeszenszky Géza abból indult ki, hogy Magyarország mindig is a keresztény Európa része, olykor védőpajzsa volt, kezdve a tatár és török időktől egészen 1956-ig és az 1989-es határnyitásig. Ezért a Nyugattól különleges bánásmódot és fokozott támogatást igényeltek. Amire már csak azért is szükségük volt, mert – mint mondták – igazságot akartak szolgáltatni a Trianon után a határokon kívül rekedt magyar nemzetrészeknek. Antall híres mondása, hogy tudniillik ‘lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok’, önmagában is egyfajta külpolitikai program volt.

A később Kovács László által oly sokat emlegetett ‘három prioritást’ lényegében már Antall megfogalmazta. Az ő felfogásában ez az euroatlanti integrációt, a magyar vezető szerepet biztosító szomszédságpolitikát és a határon túli magarok hatékony érdekképviseletét jelentette. De vajon milyen volt e célok egymáshoz való viszonya?

A kormány úgy képzelte, hogy Magyarország minél előbb szervezetileg is a Nyugat részévé válik és az így szerzett nagyobb mozgásteret felhasználva befolyást – ha kell nyomást – gyakorol a szomszéd államokra a magyar kisebbségek érdekében. Lehetőségeit azonban túlbecsülte. A Nyugat természetesen nem hagyta, hogy eszközül használják, és félreérthetetlenül Magyarország értésére adta: ha komolyan akarja az euroatlanti integrációt, akkor előbb normalizálnia kell viszonyát szomszédaival. Mert – ismételgették a nyugati diplomaták – egymással civakodó tagokra nincs szüksége sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak.

Ahhoz, hogy normalizáljuk viszonyunkat szomszédainkkal, újólag és a lehető leghivatalosabb, nemzetközileg is kötelező formában ki kellett volna nyilvánítanunk, hogy érvényesnek tekintjük a trianoni (pontosabban az 1947-es párizsi békeszerződésben kijelőlt) határokat. Ám Antallék feltételeket támasztottak: ezt csak akkor teszik meg, ha a szomszéd országok előbb garantálják a magyar kisebbségek jogait. Azok e követelést azonban belügyeikbe való beavatkozásnak minősítették és elutasították. A Nyugat pedig lényegében igazat adott nekik.

Az euroatlanti integráció szempontjából fontos országok közül a magyar kormánynak e ciklusban csupán eggyel sikerült megállapodásra jutnia: Ukrajnával. Az 1991-ben kötött és 1993-ban érvénybe lépett magyar-ukrán alapszerződésben Antall megadta Kijevnek azokat a biztosítékokat, melyeket másoktól megtagadott. (Kapott is érte hideget-meleget saját politikai táborának jobbszárnyától.) A két, e szempontból legfontosabb országgal, Romániával és Szlovákiával azonban nem született megállapodás. Ez az 1994 és 1998 között regnáló Horn-kormányra várt.

A Horn Gyula miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter által vitt magyar külpolitika meglepetéssel szolgált a világ számára: annak ellenére, hogy két egykori kommunista politikus irányította a külügyeket, sokkal realistább, vagy ha úgy tetszik, sokkal európaibb és nyugatiasabb volt ez, mint az előző kormányé. Vagy talán nem annak ellenére, hanem éppen azért? Mert hiába vélték úgy Antallék, hogy ők a Nyugat természetes szövetségesei, számtalan idejét múlt ideológiai kolonc volt a nyakukban. Az új szocialista vezetés viszont – melynek számára a rendszerváltás egyfajta eszmei tabula rasat jelentett – gond nélkül lehetett modern és pragmatikus.

Mivel az ország adottságai és nemzetközi helyzete nem sokat változott, a Horn-Kovács kettős lényegében ugyanazokat a prioritásokat fogalmazta meg, mint az előző kormány: az euroatlanti integrációt, a dominanciatörekvésektől megszabadított szomszédságpolitikát és a határon túli magyarság érdekképviseletét. Az alapvető különbség a sorrendben és a módszerben volt: Hornék nem a szomszéd államokra gyakorolt és alapvetően haszontalannak, sőt kontraproduktívnak bizonyult politikai nyomással kívánták javítani a határon túli magyarság helyzetén, hanem az euroatlanti integráció felgyorsításával. Úgy vélték ugyanis, hogy a célt leginkább akkor lehet elérni, ha a térség népei ‘európai keretek’ közé jutnak. A hazai jobboldal és egyes határon túli kisebbségi szervezetek tiltakozása ellenére 1995-ben megszületett a magyar-szlovák, 1996-ban pedig a magyar-román alapszerződés, melyekben Budapest egyértelműen lemondott mindenféle területi követelésről. Magyarország a NATO szövetségeseként tevőlegesen bekapcsolódott a délszláv konfliktus rendezésébe, és az amerikai haderő rendelkezésére bocsátotta a taszári bázist. Megnyílt az út a NATO-hoz való csatlakozásunk előtt.

Az 1998-as újabb kormányváltással – az Orbán Viktor vezette jobboldali koalíció hatalomra jutásával – bizonyos területeken alapvetően megváltozott, másutt azonban lényegi módosulás nélkül folytatódott az addigi külpolitika. A Martonyi János vezette külügyi apparátus professzionalista módon vezette a tárgyalásokat a NATO-val, majd az Európai Unióval. Ennek meg is lett a gyümölcse: Magyarország 1999-ben az észak-atlanti szerződés teljes jogú tagjává vált.

Amitől a helyzet rosszabbra fordult, az a magyar külpolitika másik, mondhatnánk ‘nemzeti’ vonala volt. Ennek fő reprezentánsa egyrészt maga Orbán Viktor, másrészt pedig – a külügyminisztérium politikai államtitkáraként – Németh Zsolt, a Fidesz kül- és nemzetpolitikai tagozatvezetője volt. Az Orbán-Németh vonal sokszor túlzó és irreális módon nemzeti jellegű volt. A korábban ‘ultraliberális’ Fidesznek meg kellett győznie a hagyományos jobboldalt arról, hogy komolyan gondolja az újonnan magáévá tett nemzeti ideológiáját. Természetesen a ‘nemzeti vonalnak’ is volt pozitív hozadéka, hiszen ennek keretében intézményesítették a Hornék idején összehívott első magyar-magyar csúcsot, létrehozva ezzel a határon túliakkal való kapcsolattartás fórumát, a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT).

A ciklus első felének külpolitikájában inkább a realista, nyugatias vonal érvényesült: 1999-ben Magyarország a NATO tagja lett és átrepülési lehetőségeket valamint bázist biztosított a szövetség Jugoszlávia elleni légi háborújához. (Amelybe azonban – tekintettel a vajdasági magyar kisebbségre – tevőlegesen nem kapcsolódott be.) A ‘nemzeti vonal’ legfontosabb, jelképi erejű megnyilvánulása a 2003 nyarán elfogadott kedvezménytörvény volt.

A törvény, amelyet az MSZP is megszavazott és a parlamenti pártok közül csak az SZDSZ vetett el, a szomszéd államok és az európai intézmények szerint is ‘országterületen kívüli hatályt’ feltételezett. Szlovákia és Románia azt adta értésre, hogy alkalmazását akár hatalmi szóval is megakadályozza, az európai intézmények pedig azt, hogy erőltetése akár Magyarország uniós csatlakozását is veszélyeztetheti. Változtatni kellett hát rajta, amit a ciklus vége felé Orbánék is beláttak. (E kényszerhelyzet következtében volt kénytelen engedni a miniszterelnök annak a román követelésnek, hogy a munkavállalási kedvezmény a román nemzetiségűekre is vonatkozzon.) A változtatások zömének végrehajtása azonban már a Medgyessy kormányra maradt.

Orbán a jelek szerint alaposan túlbecsülte külpolitikai lehetőségeit. Nem a tényleges erőviszonyok szerint válogatta meg partnereit, hanem ideológiai-politikai filozófiai szempontok alapján. Ennek megfelelően szoros kapcsolatokat épített ki a tudjmani Horvátországgal, a konzervatív vezetésű dél-német tartományokkal és a Haider-párt kormányra lépése miatt nemzetközi embargóval sújtott Ausztriával. Hűvös maradt viszont a kapcsolat a berlini kormánnyal, Oroszországgal és – ami a legsúlyosabbnak bizonyult – az Egyesült Államokkal. Mivel minden feltétel adva volt ahhoz, hogy Washington Orbánék szövetségese legyen – különösen a jobboldali Bush kormányzat hatalomra jutása után – azt ami e téren történt, a Fidesz szempontjából sem lehet másnak, mint a lehetőségek elszalasztásának nevezni.

Mivel Orbánék a teljes magyar jobboldal képviseletére törekedtek, nem léptek fel az antiszemita szélsőjobb ellen. Ezt az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövete nyilvánosan szóvá is tette. Azt pedig – érthető módon – különösen rossz néven vették Washingtonban, hogy a miniszterelnök nem határolta el magát Csurka Istvántól akkor, amikor az mentségeket keresett a szeptember 11-i merényletek szervezői és végrehajtói számára.

Orbán mindezt azzal tetézte, hogy rosszkor és a nyugati, illetve a szomszéd országok többségében ellenkezést kiváltó módon vetett fel egy olyan, érzelmileg kétségtelenül fontos kérdést, mint a Benes-dekrétumok ügye. Magyarországot már az elszigetelődés fenyegette.

A 2002-ben Medgyessy Péter miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter-MSZP pártelnök a kedvezménytörvényt áramvonalasították, úgy hogy azt Európa és Románia is elfogadja, illetve Szlovákia esetében más, kétoldalú egyezményekkel helyettesítették. Újra szorosra fűzték a magyar-amerikai és magyar-német viszonyt, javítottak a magyar-orosz kapcsolatokon és – főként gazdasági célzattal – nyitást kezdeményeztek India és Kína felé. Folytatták az uniós csatlakozási tárgyalásokat, ahol egy ponton – a földvásárlási moratórium ügyében – sikerült az előző kormánynál többet elérniük. Ugyancsak a magyar diplomácia sikereként értékelhető, hogy az uniós alkotmányba bekerült egy kompromisszumos formula a nemzeti kisebbségek jogairól. Miként a többi csatlakozó országban, nálunk is vitát váltott ki a mezőgazdasági támogatások ügye, ám hamar kiderült: ennél többet nem lehet elérni.

Alaposan megosztotta az unió országait az iraki háború kérdése. A kelet-európai tagjelöltek dilemmája az volt, kihez legyenek lojálisak. Az EU befolyásos – és háborúellenes – német-francia párosához vagy az Egyesült Államokhoz? Nemzetbiztonsági okokból végül is az utóbbit választották, bár igyekeztek egyensúlyozni a két elvárás között. Tipikus példája volt ennek az, ahogy Medgyessy Péter a ‘nyolcak levelével’ eljárt. Aláírta, és ezzel kiállt az amerikai vonal mellett, de előbb kihúzatta belőle azokat a sarkos megfogalmazásokat, amelyek túlságosan felbőszíthették volna Berlint és Párizst. Az óvatos diplomácia sikerrel járt: Magyarország 2004 május elsejével minden probléma és negatív mellékzönge nélkül az unió teljes jogú tagjává vált. Az amerikai szövetséges iránti elkötelezettségünket az iraki stabilizációs erőkbe delegált 300 katonával jeleztük.

Komoly kockázatot vállalt Medgyessy, amikor 2002 decemberében elment arra a fogadásra, melyet román kollégája, Adrian Nastase országa nemzeti ünnepe alkalmából adott. (Ezen az ünnepen Románia egyesüléséről, gyakorlatilag Erdély elcsatolásáról emlékeznek meg.) Medgyessyt nem csak a szélsőjobb támadta – semleges megfigyelők is feltették a kérdést, hogy vajon mit kapott cserébe ezért a gesztusért. Ma erre azt válaszolhatjuk, hogy a magyar és román miniszterelnök sokat vitatott koccintása nélkül az erdélyi magyarok talán nem állíthatták volna föl az aradi szabadságszobrot. Medgyessy és Kovács belpolitikája fölött 2004 nyarán saját táboruk mondott ítéletet, diplomáciájuk azonban kifejezetten sikeres volt.

A magyar külpolitika legújabb, máig tartó korszakát a Gyurcsány Ferenc miniszterelnökből és Somogyi Ferenc külügyminiszterből álló páros fémjelzi. Ők – mivel az ország túl van a NATO- és az EU-csatlakozáson – már alapvetően más körülmények között kezdték diplomáciai tevékenységüket. A hagyományos külpolitika egy része átkerült a brüsszeli intézményekbe, más részét azonban továbbra is a Miniszterelnöki Hivatalban és a Bem téren intézik.

A Gyurcsány-kormány eddigi legnagyobb erőpróbáját a Magyarok Világszövetsége által a kettős állampolgárság dolgában kierőszakolt népszavazás hozta. Mivel a kormánykoalíció a ‘nem’-, az ellenzék viszont az ‘igen’-szavazat mellett tette le a garast, az esemény tovább polarizálta az amúgy is végletesen megosztott magyar politikai életet. Megromlott továbbá a határon túli nemzetrészek viszonya az anyaországhoz, különösen annak ‘balliberális’ erőihez. Romániát illetően ugyanakkor kedvezőbb helyzetbe került a magyar diplomácia azáltal, hogy az RMDSZ – helyi ellenfelei és a mögöttük álló Fidesz minden erőfeszítése dacára – kormánypárttá vált.

Magyarország támogatja mind Románia és Bulgária, mind pedig – hosszabb távon – Horvátország, Törökország és Ukrajna csatlakozását. Románia esetében Gyurcsányék a hazai jobboldal egy részével kerültek szembe – amely ezen ország felvételét az erdélyi magyar autonómiához kötné -, Horvátország esetében pedig több uniós tagállammal, melyek a Gotovina-ügy és a virulens horvát nacionalizmus miatt elérték a felvételi tárgyalások elhalasztását. A mai magyar diplomácia e kérdésben azokhoz az országokhoz csatlakozott, melyeket annak idején már Orbánék is szövetségeseiknek tekintettek.

Románia, Bulgária és különösen Törökország esetében pedig könnyen elképzelhető, hogy a Gyurcsány-Somogyi-féle diplomácia az európai közvélemény többségével kerül szembe: ez ugyanis – főként pénzügyi és a munkahelyek biztonságát érintő okokból – egyre nagyobb ellenérzésekkel tekint a zabolátlannak tűnő bővítési folyamatra.

Kepecs Ferenc

Comments are closed.