Forrás: Népszava

“A totális ellenzékiség a köztársaság lelki nyugalma elleni erőszak”

Lead: Gyurcsány Ferenc szerint elfogadhatatlan, hogy a legnagyobb ellenzéki párt a totális ellenzék szerepét játssza a 2002-es kormányváltás óta folyamatosan. “Így a kormány bármit csinál, az értékelhetetlen, az rossz. Nem kérdeznek, hanem először ütnek. Ütnek szavakkal, minősítésekkel, s ha kell, rést ütnek az igazságon. Olyan áron nem szabad a kormány ellenzékének lenni, hogy közben az országnak is ártanak.” A miniszterelnök váltani akar. Azt akarja, hogy az előadásokban felvázolt köztársasági eszme és a valóság között ne legyen óriási a szakadék. És azt is akarja, hogy a “pimasszá váló” politikusoknak ne legyen módjuk, lelkibeteggé tenni az országot. Élhető köztársaságot akar, igazságosabb elosztással. Ehhez jelent némi közelítést a száz lépés programja.

– Május 23-án lesz, hogy megalakult az első demokratikus magyar kormány a rendszerváltás után. Tizenöt év telt el azóta. Indítsunk két idézettel, mindkettő e hét termése. Az egyik: “a kormánynak szüksége van ellenzékre, a hazának nincsen”. A másik úgy hangzik, hogy “bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna”. Ez utóbbi arra vonatkozik, aki az előbbit mondta, azaz Önre. Eddig jutottunk el tizenöt év alatt?

– Nem. Ennél bonyolultabb a kép. Ezzel a két idézettel nem írható le Magyarország fejlődése. Nem is szabad összetéveszteni a tizenöt év teljesítményét, az ország teljesítményét azzal, amit a politikai elit nyújtott.

– Pedig ez a tizenöt év ahhoz a politikai elithez köthető, amelyik ma is aktív szereplője a közéletnek, s a jelek arra mutatnak, hogy egy darabig az is marad.

– A tizenöt év az országhoz, az itt élő emberekhez, a magyar családokhoz, a gyerekeinkhez köthető. Meg a szabaddá váló lelki és fizikai határokhoz. Ahhoz az érzéshez, hogy európaiak vagyunk, s ragyogó teljesítményeket értünk el, szörnyű csalódások mellett is. Személyes sorstragédiák és személyes sikerek jellemzik ezt az időszakot, és persze, az egyre gyatrább teljesítményt nyújtó politikai elit. De ne tulajdonítsunk neki túl nagy jelentőséget.

– De ez mégiscsak azt jelzi, van két Magyarország. Az egyik Magyarország az, amelyik politizál és rosszkedvű, vagy rosszkedvet sugall,s így megosztja a közéletet, a másik pedig éli az életét, vagy sikeres vagy nem, de ha lehet, elkerüli a politikát.

– A rendszerváltás sok lehetőséget hozott, de nagyon sok csalódást is. Tele van be nem váltott ígéretekkel, beteljesületlen reményekkel és természetesnek tekintett hozadékkal. Természetesnek tekintjük, hogy létezik egyfajta polgári szabadság. Viszont nem létezik még az egzisztenciális és szociális szabadság. Ez a nagy dilemmája a rendszerváltásnak. A rendszerváltó politikai elit elhasználódott, nem képes már megújulni Az alkotmányos forradalom erői kimerültek. Így nem mehet tovább, változni és változtatni kell. Többpártrendszer van, szociális piacgazdaság, Magyarország tagja az Európai Uniónak, meg a NATO-nak. Tehát sok mindent elértünk. De hogyan tovább? Szerintem ma erre kétféle válasz létezik. Az egyiket Orbán Viktor kínálja, a másikat mi.

– Tehát van egy jobboldali, meg egy baloldali válasz.

– Nem egészen. Van egy önmagát jobboldalinak és konzervatívnak mondó párt – de szerintem a Fidesz se nem jobboldali, se nem konzervatív -, valójában nacionalista és államközpontú, alapvetően szociális és gazdasági demagógiára épülő programmal. A Fidesz nem a polgári értékekre épít, azaz nem a saját teljesítményére, felelősségére büszke, abból megélni akaró polgárokra, nem a szabad, civil közösségekre, nem is a köztársaság, a demokratikus ethosz érzésére és védelmére. Inkább nemzeti, baloldali populista képződmény.

– És milyen a másik válasz?

– Sokkal inkább polgári, sokkal inkább nyitott, amely elismeri a magánkezdeményezést, az egyéni teljesítményt, amely az alkotmánynak nem csak a betűjét tartja tiszteletben, hanem a szellemét is.

– Nincs abban valami ellentmondás, hogy a baloldali populizmus a kapcsolódó körök vad kommunistázásával párosul?

– Éppen ettől populista. Ettől hiteltelen. Nem egy racionális és következetes politikai nézetrendszert jelenít meg, hanem nagyon egyszerűen meg kíván felelni a strukturálatlan tömegigényeknek. És ebben a rendszerben elfér minden és mindenki. Lehet vadul kommunistázni, ugyanakkor befogadni Szűrös Mátyást, Pozsgay Imrét.

– Nem zavaró az a szocialisták számára, hogy a baloldali jelző a Fideszhez is kötődik?

– Azért nem, mert az övék nem igazi baloldaliság. Abból az eszmerendszerből csak néhány, ma már a modern baloldal által sem követett elemet vesz ki. Például az állam túlzott imádatát, a túlhatalmú, gyámkodó államot. Ahol az állam egyszerre tulajdonos, árszabályozó, és helyettünk szociálisan gondoskodó. Olyan ez, mintha egy vegyesboltban lennének, és a sokfajta termék közül összeválogatnának néhány, nekik tetsző árut.

– Látszik, hogy nem szimpatizál a jobboldallal. Ez már a lapunknak adott, nagy vihart kavart karácsonyi interjúból is kiderült; akkor azt mondta, hogy két-három alkalommal le kell győzni még a jobboldalt ahhoz, hogy egy normálisan politizáló jobboldal legyen Magyarországon. A másik oldal pont fordítva gondolja. Szerinte a jelenlegi kommunista rétegnek kell eltűnnie a magyar politikai életből ahhoz, hogy az ország megtisztuljon.

– A Fidesz küzdelme személyek elleni harc, saját kommunistáikkal nincs semmi bajuk. Az én küzdelmem nem személyek ellen irányul, hanem politikai, vagyis egy gondolkodásmód, eszményekért, nemzetért való küzdelem. Nekem személy szerint egyetlen jobboldali vezetővel nincs semmi bajom. Nincsenek velük kapcsolatos személyes érzelmeim. Soha nem ragadtatnám magam olyan kijelentésekre, mint amilyet a kezdő kérdésben idéztek. De úgy gondolom, ez a szélsőséges gondolkodásmód és az ebből következő cselekedet árt az országnak, ezért demokratikus eszközökkel, a politikai verseny szabályai szerint, a választásokon kell kisebbségbe kell szorítani ezt a mentalitást.

– Kedden a köztársaságért aggódó beszédet mondott a Parlamentben. Gondolja, hogy az ilyen típusú beszédeknek itt van az idejük, akkor, amikor éles harc folyik ellenzék és kormány között?

– Kedden az alapelveket próbáltam rögzíteni. A köztársaságot nem éltetheti más, mint az a közös felelősség, amely kormányon és ellenzékben lévőket egyaránt át kell, hogy hasson. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet elhazudni. Vannak normák, amelyeket nem lehet megsérteni. Vannak ügyek, amelyekért ki kell állni. Minden demokratikusan gondolkodó erőnek. Ez nem arról szól, hogy egyébként a harmadik Magyar Köztársaság demokratikus alapeszméinek elfogadásán túl konkrét politikai hatalmi alkut kínáltam volna az ellenzéknek. Csak arra hívtam fel a figyelmet: van közös felelősségünk ezért a köztársaságért.

– Ehhez képest mintha félreértették volna mondanivalóját. Pokorni Zoltán kikérte, hogy az ellenzéket rasszizmussal vádolja…

– Őszintén meglepett ez a reakció. A felszólalásomat utólag is elolvastam. Még csak áthallásos kritikát sem tartalmaz az ellenzékre nézve. A köztársaság, közös eszményeink, céljaink melletti kiállásról szóltam, és mindannak elutasításáról, ami ezt veszélyezteti.

– Milyen reakcióra számított?

– Ebben a részben semmilyenre. Hiszen ez alapvetés.

– Gondolja, hogy a miniszterelnök mond egy beszédet az ország házában, és utána nem reagál az ellenzék?

– Azt gondoltam, hogy a beszédemnek erre a részére nem reagálnak, hiszen itt csak egyetérteni lehet. Az érettségiről mondottakra vártam reakciót, ami később a napirend előtti felszólalásban be is jött, s amivel részben még egyet is értettem.

– Csak nem abban értett egyet, hogy Magyar Bálintnak az érettségi lezárulta után mennie kell a kormányból?

– A tétellopás bűne, felelőtlensége és következményei az érettségizők fejére hullottak vissza. Nem a miniszter feje itt tét, hanem 116 ezer fiatal élete és a törvények önkéntes megtartására épülő köztársasági ethosz.

-A roma fiú elleni támadásból vonta le azt a következtetést, hogy veszélyben van a köztársaság?

– A köztársaság állapota két dologtól függ. A történésektől és hogy milyennek mutatjuk ezeket, s hogy ettől milyen lesz a köztársaság lelke, hangulata. Sajnos, úgy látom, ez utóbbival van a baj. Magyarországon kialakult a totális ellenzék szerepe. Ez korábban soha nem létezett. Kialakult egy olyan ellenzéki felfogás, hogy a kormány bármit csinál, az értékelhetetlen, az rossz. Nem kérdeznek, hanem először ütnek. Ütnek szavakkal, minősítésekkel, s ha kell, rést ütnek az igazságon. Arra akartam figyelmeztetni, hogy olyan áron nem szabad a kormány ellenzékének lenni, hogy közben az országnak is ártanak. A szabadságnak van egy olyan sávja, ami a kormánnyal szembeni kritikai magatartás, és a köztársasággal való lojalitás között van. Ez a két szélső érték engedhető meg minden ellenzéki magatartásban. Én látom, hogy a köztársaságot, a hétköznapi társadalom iránti lojalitást, a hétköznapi emberek nyugalmát is veszélyezteti a Fidesz csak azért, hogy erősebben támadhassa a kormányt. Ez veszélyes játék. Bizonyos értelemben sokkal súlyosabb helyzetet állít elő, mint amikor két évvel egy árnyék-államot kezdtek építeni, mely árnyék-állam az államhatalom megosztására irányult. A totális ellenzékiség viszont a köztársaság lelki nyugalma ellen elkövetett politikai erőszak. Ez elfogadhatatlan

– Kicsit késői a felismerés. A Fidesz már a 2002-es választás két fordulója között elkezdte ezt fajta politizálást, s a szocialista párt azóta se tud mit kezdeni vele. Akkor kezdődött a jövőbe vetett negatív kampány, amely óriási munkanélküliséget, elszabaduló árakat vizionált. Most azt mondja, hogy ez a totális ellenzékiség. És hol a hatásos válasz?

– Ha egy futballpályán valamelyik fél durván megsérti a játékszabályokat, és az ellenfél legyőzése helyett a másik legázolása a célja, akkor magát a játékot is ellehetetleníti. Mit tegyen ilyenkor a szabályos játékra számító csapat? Vonuljon le? Nem, ezt nem teheti. Nem vonulhat vissza, szembemenni, tiltakozni kell ez ellen. Kár, hogy ezt egy olyan pártról vagyok kénytelen mondani, amelynek és a párt vezetőinek én tisztelője voltam 1989- 90-ben.

– Akkor még radikális, liberális párt volt a Fidesz.

– Igen, nekem talán még túl radikális is. De amikor 1998-ban megnyerték a választást, nem bántam igazán. Akkor még nem politizáltam, egyértelműen a szocialistáknak drukkoltam, de már úgy éreztem, megújításra szorul a magyar politika. Azt hittem, ők képesek lesznek erre. Tévedtem. Az, hogy engem milyen stílusban bírálnak, nem zavar, nem tudnak kihozni a sodromből. De az már zavar, hogy züllesztik a közéletet. Hogy a politikából eltűnőben van a méltóság és a tisztesség. Ezt nem hagyhatjuk. Tudom, hogy a kormány nem lehet az ellenzék ellenzéke, de valakinek megálljt kell parancsolni. Ám erre a kihívásra nincs felkészülve a demokratikus politikai elit.

– A kormány valóban nem lehet az ellenzék ellenzéke, s különösen a kormányfő nem lehet az, hiszen Ön az egész országnak a miniszterelnöke. De van egy nagy kormányzó párt, a szocialisták, ők talán aktivizálhatnák magukat.

– Én is ennek a pártnak a tagja vagyok. Mi vagyunk a párt. Olyan párt, amelynek erősebb az igazgatási karaktere, és kevéssé van felkészülve a most rákényszerített stílusú és tartalmú politikai harcra.

– Az erős, aktív ellenzék nem elég nagy kihívás, nem elég a küzdeni akaráshoz?

– A Magyar Szocialista Párt nem nevel politikai gladiátorokat. Arra vagyunk alkalmasak, hogy felvilágosult, racionális vitát folytassunk az ellenféllel. Az MSZP-ben nincsenek olyan politikai fenegyerekek, mint a Fideszben, s utasítással nem is lehet ilyeneket kinevelni. Tudom, hogy ebből az a látszat keletkezik, hogy így nem tud elegendő támogatást nyújtani a szocialista párt ehhez a küzdelemhez, de ez sem igaz. Csak másmilyet tud. Nagyon sokat fejlődött ez a párt az elmúlt 15 évben.

– Fejlődött, vagy váltott? Mert a Fidesznél egyértelmű, hogy ott irányváltásról is szó van.

– Tudatosan használtam a fejlődés szót. A demokratikus szocializmuson keresztül egy nagyon világos szociáldemokrata irányvonalig jutott el, szerves fejlődés eredményeként. Ma ebben a pártban együtt van egy polgári baloldali gondolat és a hagyományos, szociáldemokrácia, és ez így működőképes. És bár sok a belső vita, azért itt a pártemberek nem “vadásszák le” egymást.

– Érdekes, pedig kívülről úgy látszik, sok a belső személyi harc… Sőt, olyan érzése is van az embernek, hogy Önt is “le akarták vadászni”, a köztársasági elnök jelölése idején.

– Soha nem láttam erre utaló jelet.

– A “levadászás” talán erős kifejezés erre a folyamatra, inkább a megleckéztetés lenne a helyes megfogalmazás.

– Ilyet se láttam.

– Nem is érzett?

– Nem, egyáltalán nem.

– Úgy érzi, hogy teljes a bizalom Ön iránt a szocialista párton belül? Nem csalódtak, amikor azt látták, hogy a kezdeti népszerűség most egy kicsit megtorpant?

– A politika nem szerelem. Én egy vagyok közülük. Nem vagyok a tekintély miniszterelnöke. Nem én bennem kell bízni, hanem a teljesítményemben. A jó Isten mentsen meg attól, hogy a személyemhez kötődő tekintélyen múljon a bizalom. A teljesítményemhez kötődjön a tekintély, a teljesítmény pedig teljesen természetes módon az adott pillanattól, a kihívásoktól, a képességeimtől függ, s hogy jobb, vagy rosszabb megoldást találok. Ne a személyemre esküdjenek, mert ha ez bekövetkezne, abban a pillanatban ki kell iratkozni ebből a pártból. De higgyék el, nagyon sok mindenen átment ezt a párt és kormány az elmúlt fél évben, és állta a sarat.

– Ez is megítélés kérdése…

– Akkor sorolom a tényeket. Tavaly ősszel volt kormányváltás, új miniszterelnök, új pártelnök a szocialistáknál. És elkezdtük átalakítani a kormányzást és a párt politizálását. Mindez olyan időszakban történt, amikor egyébként is rengeteg dolga volt a kormánynak. Új adótörvényeket fogadtunk el, várt ránk költségvetési vita. Még csak kijelölt miniszterelnök voltam, amikor szembesültem a költségvetés feszültségeivel. És akkor még ránk zúdult a kettős népszavazás. Esélyem sem volt, hogy azon túl, hogy egy másfajta karakterű politikát vázolok, kilépjek a kényszerpályából. Aztán januárban eljött az az időszak, amikor erre is gondolni kellett.

– Maradjunk még a múlt év decemberénél: a karácsonyi interjúban azt nyilatkozta a Népszavának, hogy idén annyi kezdeményezésük, annyi új programjuk lesz, hogy a politológusok nem győzik majd elemezni. Már tavaly decemberben tudta, hogy az idén “százat” fog lépni?

– Azt tudtam, hogy új kormányzati politikára van szükség. Tudtam, hogy úgy nem lehet folytatni, és azzal is tisztában voltam, hogy mely területeken kellene lépni. Csak azt akkor még nem tudtam pontosan, hogyan, miként.

– Zsákutcában volt a korábbi kormányzati politika?

– Nem, de kimerültek korábbi erőforrásai. Korrigálni és váltani is kellett. A költségvetésben szükséges korrekciót elvégeztük. Szakítottunk a 2001-2003 közötti kormányzati politikákkal is. Nem kellett senkit kifizetnem azért, hogy támogassa a kormányzati munkát, a párt ezt megtette. Meggyőződésből.

– Az embernek mégis olyan érzése van, hirtelen túl sok lett az államtitkár, mert Önnek így kellett a pártbeli elégedetlenkedőket elcsitítania. Meg tanácsadóból is akad bőven…

– Akkor lehet stabil egy kormányzat, ha mögötte egységes, támogató párt áll. Én tudomásul vettem a szocialista párt státus quóját, s a kormányzásban ahhoz igazodtam. Azt gondoltam, akkor lesz erős hátországom, ha a párt különböző irányzatának képviselőit bevonom a kormányzásba. Hogy érezzék e munka felelősségét, s osztozzanak velem ebben. Ezzel nem kifizetni akartam senkit, hanem integrálni a különböző erőket, így erősítve a kormányzást.

– És bevált ez az integrálási politika?

– Azt hiszem igen. Nincs politikai küzdelem. A következő két-három hétben nagyon világosan ki fog derülni, miről szól a száz lépés programjának következő néhány fejezete. Még nem hoztuk nyilvánosságra a családtámogatási elképzeléseinket, az adóváltozásokat, nem beszéltünk még a nyugdíjakról, és a kormányzati racionalizálásokról sem. Nagyon fontos, hogy ebben a programban a szocialista párt támogasson. S úgy érzem meg is van az egység. Még a koalíciós partnerrel is…

– Azért ez nem mindenben van így. Amíg például Göncz Árpádot 1990-ben az ellenzék és a kormánypártok egységesen választották meg, most még a koalíciós pártok sem képesek összefogni, s egy közös jelöltet állítani. Ide jutottak 15 év alatt?

– Ez utóbbi fejleménynek semmi köze a 15 éves fejlődéshez. Göncz Árpád jelölése és megválasztása 1990-ben sem volt tipikus, mint ahogy maga rendszerváltás sem volt az. Őszintén szólva talán ez volt az első és utolsó pillanat, amikor ellenzék és kormánypárt jelentős ügyben egyetértett.

– Na de hogy a koalíciós pártok se tudjanak egyetérteni!

– Ez önmagában nem következik a kormánypártok viszonyából, hiszen az egyértelműen jó.

– Tavaly szeptemberben Ön azt mondta, lesz közös köztársasági elnökjelölt. Tévedett.

– Az biztos: ez nem politikai, strukturális, személyi okoknak a következménye, hanem valami másé.

– Ezt nem értjük. Mi az, hogy másé?

– Hadd ne részletezzem.

– Annyit azért áruljon el, számolnak a következményekkel? Azzal, hogy így esetleg nem a koalíció, pontosabban a szocialisták jelöltje fog nyerni?

– Nem gondolkodunk ezen.

– Tehát másik lehetőségen nem is hajlandó elgondolkodni?

– Mert meg fogják választani a jelöltünket.

– Visszatérve a kormányzati munkára: az egymás után következő kormányok teljesítménye egymásra épült vagy éppenhogy eltolódtak egymástól?

– Úgy látom, 1998-ig egymásra épültek a teljesítmények, még akkor is, ha voltak kiigazítások. De ez belefért a demokratikus politikai váltógazdálkodásba. 1998-ban viszont volt egy érdemi váltás, és azóta a harmadik köztársaság lejtmenetben van. Ez nem jelenti azt, hogy a társadalom is lejtmenetbe került, hiszen az életszínvonal, az életkörülmények javultak. “Csak” a demokratikus intézményrendszer sérült. Olyan magatartásmód kezdett terjedni, amelyben sorvadt, satnyult a demokratikus fejlődéshez nélkülözhetetlen együttműködés. Terjedt az önmagáért való hatalmi harc, az ehhez kötődő kultúrálatlan személyi, hatalmi viszonyok. Az állam mindenhatóvá vált, a politika egyre pimaszabb térhódítása nyomasztó súllyal nehezedett a civil világra, üzleti életre, a kultúra és a média világára. Mindez rettenetesen visszavetette a köztársaság demokratikus fejlődését. Szerencsére, ez nem igaz a gazdaságra. 1995 óta folyamatosan három-négy százalék körüli a növekedés. Az egy főre jutó jövedelmek emelkedtek. Az ország EU és NATO tag lett. Elkezdődött az igazgatás reformja, az igazságszolgáltatás korszerűsítése 1997-ben, amit később leállítanak Megszűnt a kötelező katonai szolgálat, elindul a felsőoktatás reformja. Tehát fejlődünk. Az első száz nap programja fontos gyógyír volt az egyre fájóbb szociális sebekre, bár kétségtelen, jelentős árat fizettünk érte.

– Azt mondta, a köztársaság állapotát a történések és a lelki dolgok határozzák meg. Amit eddig elmondott, abból az következik, a történések még csak rendben vannak, ám a köztársaság lelke beteg.

– Így van.

– És ha a köztársaság lelke beteg, akkor a történéseket sem tudja pozitívan értékelni.

– Persze. Fizikailag abszolút rendben lévő ember is tudja magát vacakul érezni, lelki nyavalyák miatt. Ugyanez vonatkozik a köztársaságra is. Gyűlölködő, totális ellenzékkel csak lelkibeteg lehet a köztársaság. Ami később – képletesen szólva – a fizikai állapotára is kihat, azaz a történések is egyre rosszabbak lesznek, vagy annak fogjuk érezni.

– Az Ön szavait használva: az “elpimaszodó” politikusok tették ilyenné a köztársaságot?

– Igen. És a politikusokat kiszolgáló pártok. De van ebben szerepe az értelmiségnek is, amelynek sokszor a társadalmat kellett volna szolgálnia, védenie az indokolatlan pártpolitikai hódítással szemben. Némelyek nem jól szerepeltek, mert a társadalom szolgálata helyett a pártokat választották.

– Hadd idézzünk egy rövid történetet. Egy külföldön élő magyar, aki 17 évet Argentínában, öt évet Izraelben, majd 30 évet Venezuelában élt, 4 éve Spanyolországban lakik, most négy napot töltött Magyarországon. Azt mondta: itt vidámak az emberek, az ország fantasztikus lehetőségek előtt áll, szívesen lenne most a miniszterelnök tanácsadója…

– Tanácsadóból már sok van. Önök mondták.

– A történet lényege: kívülről vonzónak látszik az ország. Nem látszik a sérült lélek. Apropó: az ön lelke rendben van?

– Igen, az nagyon rendben van. Tudom, mit szeretnék, s tudom, meg is fogom csinálni, a lelkem tehát rendben van. Mit gondolnak, miért érdemes politikusnak lenni, de őszintén?

– Hatalma van az embernek, pláne, ha miniszterelnök.

– Első megközelítésben igazuk van. De mihez van hatalma? Mire kell neki ez a hatalom? Megmondom. Engem egyetlen egy dolog ambicionál ebben az ügyben. A hatalmat arra kívánom használni, hogy ezt a köztársaságot egy modern, élhető, igazságos országgá alakítsuk. Ahol sok vita, talán veszekedés is van, de ez nem azonos a gyűlölködéssel. Azt gondolom, ehhez kell a miniszterelnöki hatalom, de kell a képesség is.

– És megvan ehhez a képessége?

– Ez fog eldőlni a következő hónapokban. Sőt, azt remélem, a következő években. Mert azt mondják hónapok múlva a választók, hisznek nekünk, tudják, hogy jót akarunk, folytassuk hát a munkát. Azért nem érdemes miniszterelnöknek lenni, hogy csak vitatkozzak. Azért sem, hogy szerepelhessek a televízióban. Azért már igen, hogy megváltoztassuk az országot. Úgy látom, Magyarország lényegében mozdulatlan. Évek óta tart ez az állapot. És foglyai vagyunk egy bábjátéknak. Van egy hátulról megvilágított világ, amelynek az árnyai ott vannak a vásznon. Ezek az árnyak egy fejlett polgári demokráciát, erős piacgazdaságot, stabil alkotmányos rendet jeleznek. Csakhogy az árnyvilág mögött teljesen más ez az ország. Minden másképpen történik. A valóságos normák és a vázolt normák nem azonosak. Vannak hatalmas ünnepi beszédek az igazságosságról, a törvényességről, az egymás iránti tiszteletről, közben az ember egy egészen már országban él. Ez nem fog a beszédtől megváltozni. Arról szól a száz lépés, hogy hagyjuk ezt abba. Hogy csináljunk egy olyan országot, amelyről beszélünk.

– Azért az se csak elhatározás kérdése, hogy holnaptól jók leszünk, megváltozunk, és együttműködünk.

– Én sem így gondoltam. Ezért is lenne szükség még néhány évre kormányzásban, hogy amit most a száz lépéssel elkezdünk, azt minél tovább el is tudjuk vinni. Az országnak mintha két élete lenne. Van az ünnepi köztársaság, parlamenttel, ülésekkel, törvényekkel, adótörvényekkel, egyenlőséggel, és van a hétköznapi élet. Ahol a kiskapukat keresi mindenki. És teljesen természetes, hogy szinte mindenki használ is kiskapukat. Az a ritka, ha nem. Kis ember kiskaput, a nagy ember nagy kiskaput használ. Ezen változtatnánk. És véget vetnénk annak, hogy iszonyatos szakadék tátong a hétköznapok normái, a hétköznapok nyelve, világa, gondolkodása, szabályai és a hivatalosan beszélt nyelvi viszonyok, normák között. Polgári világot építenénk, de nemcsak szavakban, választási szlogenekben.

– Csakhogy a polgári világhoz kell a szociális, egzisztenciális szabadság is. Éppen Ön mondta e beszélgetés elején, hogy ez viszont még nincs meg.

– Ehhez az kell, hogy Magyarországon tartósan, stabilan növekedés legyen, végre versenyképességről beszéljünk és a versenyképesség növekedéséből származó többlet jövedelmeket osszuk szét másként, hogy olcsóbban, jobban működő állami apparátus legyen. Meg fogjuk mutatni, hogyan lehetne másképp. Nem az egészet alakítjuk át, arra már nincs idő. A polgári léthez hozzátartozik egy igazságosabb egészségügyi rendszer, szociális ellátás. Hogyan működhet együtt a szociális ellátás és az öntudatos, saját teljesítményéből gazdagodó polgár? Hogyan lehet úgy társadalmi igazságosságot teremteni, hogy ne sérüljön az egyéni ambíció, de a szociális érzékenység sem? Ebben a világban a politikusok is az élethez igazodnak, s nem tart fenn a maga számára egy külön világot, külön nyelvet, külön szabályt. Kevesebbet beszélnének mellé, egy erős polgárság egyenes, őszinte beszédet követelne ki. A száz lépés programja ezt szolgálja. Ez egy demokratikus Magyarország élhetővé tételének programja. Ez egy kultúra és világlátás is egyben. Ez a polgári Magyarország. El lehet dönteni, hogy akarjuk-e. Ha akarjuk, akkor igazán kell akarni. Az nem lehet, hogy Svédországot akarunk, de az ottani társadalmi-demokratikus normákat nem.

– Nem tart attól, mire a száz lépés programját ismerteti, hátranéz, és nem lesz Ön mögött egy csapat?

– Miért tartanék ettől? Az ország többsége biztosan ezt akarja. A héten megállapodtunk például az építőipar képviselőivel. Nekik is elegük van a hazugságokból. Ezt mindenki utálja. Akkor változtassuk meg. Lesz szakmai bértarifa rendszer, ahol a szakma javaslata alapján jelentősen emelkednek a bérek. Higgyék el, világos az alternatíva. Vagy követjük Orbán Viktort, s akkor nincs más dolgunk, csak azt tenni, amit a “vezér” mond, és majd az állam megold minden problémát.

– Azért ez se ilyen egyszerű, hiszen Orbán Viktor kezdeményezésére létrejött a Nemzeti Konzultációs Testület, tehát megkérdezik az embereket, s utána hirdetnek programot.

– Nem konzultációnak álcázott kampányra van szükségük az embereknek, hanem megoldást kell találni a gondokra. A hétköznapi gondokkal kell foglalkoznia a politikának, nem kizárólag a választási küzdelemmel.

– Akkor nézzük Gyurcsány Ferenc megoldását.

– Én nem tudok kiszolgálni minden politikát, és nem is akarok. Nem tudok minden recept alapján megfőzni egy levest. Legfeljebb van egy hitem, miként lesz jó ez az ország. Ezért hajlandó vagyok a lelkemet odaadni. Hajlandó vagyok addig dolgozni, amíg fel nem bukom. Viszont nem vagyok hajlandó holnap, ha kell, liberális eszméket árulni, ha kell, akkor meg polgári konzervatív eszméket kínálni, vagy éppen, kommunisztikus ideákat, vagy ha az kell, akkor demokrata vagyok, vagy anarchista, esetleg tekintélyelvű konzervatív, vagy nemzeti populista. Az én eszmei mozgásterem nem ilyen nagy.

– Akkor tehát a következő évi választás egyben irányválasztást is jelent?

– Igen. Ez lesz az első olyan választás, amelyben valóságos, átfogó és lényegi politikai alternatívák küzdenek meg egymással. 2002-ben bizonyos értelemben ugyanazt a programot ajánlotta mind a két párt, csak némileg eltérő karakterben és stílusban. Mi találtunk rá jobban arra a stílusra, és hangulatra, amit vártak akkor az emberek. 2006-ban a stílus és a hangulat közel lesz egymáshoz. Ha úgy tetszik, nagyon mérsékelt visszafogott lesz a hangnem.

– A 2006-os választás mérsékelt, visszafogott lesz…?

– A miniszterelnök-jelöltek stílusa és hangneme az lesz. A mögöttük álló politika azonban elvadulhat. Én nem tudok más politikát ennek az országnak. Engem ezzel a politikával vagy akarnak, vagy nem.

– A beszélgetés alatt végig az Ön mögött lévő szobrot figyeltük. Nagy Imrét ábrázolja. Ön választotta ezt az alkotást szobája díszéül?

– Igen. Azért hoztam Nagy Imre szobrát a dolgozószobámba, hogy naponta figyelmeztessen. Csak egy a fontos: a Köztársaság és polgárai, az ő életük, szabadságuk, biztonságuk. Minden más másodlagos.

Kocsi Ilona, Németh Péter

Comments are closed.