Forrás: HETEK

HETEK – Országos Közéleti Hetilap | IX. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM | 2005. MÁJUS 20.

Somorjai László

Mozaikok Braun György túlélőtől

Ahol nem látszott az ég

“Auschwitzban nem volt madár. Auschwitzban nem volt napsugár. Az a négy krematóriumkémény a nap huszonnégy órájában ontotta magából a füstöt, a pernyét. Ott majdnem teljes volt a sötétség, és az elégett emberhúsnak valami rettenetes, kibírhatatlan bűze terjengett.” Braun György – mátészalkai gyökerű – Los Angeles-i állampolgár szavai magyar gimnazista fiatalok előtt hangzottak el, a túlélő hatvanhetedik magyarországi útján. Braun úr azért járja a világot, az iskolákat, az egyetemeket, hogy hiteles tanúként elmondja mindazt, amit átélt. “Tizenegy évvel ezelőtt hallottam először azt a képtelen állítást, hogy a holokauszt kitalált mese – emlékezik vissza. – Akkor, kérdezem én, mi történt a családommal? Mert hatan érkeztünk Auschwitzba, és csak egyedül én maradtam meg.”

Braun György Fotó: S. L.

A nyírségi dombok ölelésében, a hajdani Ecsedi-láp szélén megülő mezővárosban, Mátészalkán születtem. Felmenőim több generációja is erről a vidékről származik: dédnagyapám az 1848-as szabadságharc közkatonája, édesapám pedig az első világháborút végig vitézkedő veterán. Csupán – ezt meg is mondták neki – azért nem kaphatott vitézségi érdemérmet és földet, mert zsidónak született. Jómagam 1929 februárjának egyik éjszakáján jöttem a világra.

Mátészalka a román-orosz-ukrán határral körülvett Szatmár megye egyik fontos városa volt. “Ez a tájék Magyarország dagasztótekenője” – írta róla a költő, Ady Endre. A tízezer lakosból ezerkétszáz volt a zsidó, azonban Magyarország német megszállása – 1944. március 19-e – után ide gyűjtötték össze a környék izraelita vallású lakosait. Számuk a tizenhatezret is meghaladta. Amikor a város közepén felállított gettóba már nem fértek be, két – keresztény – temetőben ütöttek fel nekik sátrakat. Itt sanyarú körülmények között kellett várniuk a transzportok indulását: ha valaki ivóvizet akart, hajnal háromkor be kellett állnia a sorba, hogy délelőtt kilencre hozzájusson.

Háromezrével indultak a transzportok Auschwitzba. Nyolcvan embert zsúfoltak egy negyven főre méretezett vagonba. Ezenkívül még egy félhordószerű dézsát is betettek WC gyanánt, ami igen hamar megtelt, pedig sok embert úgy ért a szükség, hogy a zsúfoltság miatt nem tudta elérni a dézsát. A bűz kibírhatatlan volt. Útközben, Kassán, csendőrök jöttek a vonatra: “Adjátok ide az ékszereiteket, mert ahova mentek, ott úgyse lesz rájuk szükség” – ordították, majd a vagonokat lelakatolták, és átadták az SS-nek.

***

Én és a rokonaim – apám, anyám, két fivérem és a nővérem – a június 2-ai transzporttal érkeztünk meg Auschwitz-Birkenauba. Farkaskutyákkal fogadtak, a németek olyanok voltak, mint a siketnémák: egyetlen szót sem szóltak hozzánk. Anyámat és a nővéremet elválasztották tőlünk – akkor láttam őket utoljára.

Miután a számlálás megtörtént, a “C” lágerbe kerültünk, ahol német cigányokkal voltunk egy helyen. A barakkokat nyolcszáz főre méretezték, de ezerkétszáz embert zsúfoltak be. Aki szerencsés volt, priccshez jutott, én az apámmal és a nagybátyámmal a földön kaptam helyet.

Minden barakknak volt egy vezetője, akit úgy hívtak, hogy “Blockaltester”. Minálunk Weiss bácsi, egy kassai szlovák zsidó töltötte be ezt a tisztet. Amikor kimentünk a szabadba, botjával a négy, füstölgő krematóriumkéményre mutatott, majd így szólt hozzánk: “Látjátok ezeket a kéményeket? Csak ott hagyhatjátok el a lágert, azokon keresztül.” Apámhoz fordultam: “Ennek az embernek teljesen elment az esze.” “Ne foglalkozz vele – felelte ő -, mert csak ijesztget bennünket.” Pedig a bácsi nem tréfált: Auschwitz lakóinak nyolcvan százaléka valóban a kémény füstjével távozott.

***

Sűrű gerslilevest kaptunk az első napon, egy biliszerű csajkában. Kanalat nem adtak hozzá, csak úgy tudtam enni, hogy kiszíttam a részemet. Minden öt ember kapott ugyanis egy csajkát, és mi – rokonok és családtagok – szépen elosztottuk azt egymás között. Akik nem ismerték egymást, azok könnyen összevesztek az étel elosztásán, és volt úgy, hogy a leves is kiömlött, és egymást is jól helybenhagyták.

Reggel négykor számlálás. A soványakat és a tizenhat éven aluliakat – mint engem – kiszedték a sorból, és átküldték őket a 16-os barakkba, a cigány családok közé. Azt hallottuk, hogy a 16-os barakk gyerekeit el fogják küldeni Svájcba, én azonban visszaszöktem apámhoz. Másnap – amikor ismét kiválasztottak és a 16-osba küldtek – kenyéradagomon vettem rá Miki barátomat, hogy helyet cseréljen velem, és visszajöhessek a rokonságom közé. (Mikit később kiválasztották gyári munkára.)

Elérkezett július 6-a, amikor a szövetséges haderők partra szálltak Normandiában. Erről mi semmit sem tudtunk, de valamit azért megérezhettem, mert amikor a reggeli számlálás történt, beálltam a két bátyám közé. Talpam alá köveket tettem, és még lábujjhegyre is álltam, hogy olyan magas legyek, mint ők. Fejemet elfordítottam, amikor jött az SS, így nem ismerte meg az arcomat. Sikerült elkerülnöm, hogy átküldjenek a 16-osba, és amikor az invázió miatt másik lágerbe szállítottak minket, apámmal, fivéreimmel együtt mehettem tova. A 16-os barakk lakóit nem vitték Svájcba, hanem Auschwitz többi lakójához hasonlóan elgázosították.

***

Egy alsó-sziléziai faluba, Hausdorfba kerültünk, ahol egy munkáslágerban kellett dolgoznunk. Kaptunk egy szadista lágerführert, aki kegyetlenkedéseivel már több embert megölt. Egyszer – azért, mert átszöktem apám brigádjához dolgozni – apámat is meg akarta verni. Elébe ugrott azonban a lágeralteszterünk, intelligens ember, Oskar Bronbergernek hívták, és ráordított apámra: “Du farfluchte hund (átkozott kutya)!”, majd pofon vágta, és jiddisül odaszólt neki: “Ess el!” Tovább ordibált, rúgta, ahol érte – valójában inkább a földet rúgta, nem az apámat. Még aznap este bejött a barakkba, hogy bocsánatot kérjen, és elmagyarázta, hogy csak így menthette meg apámat a lágervezető gyilkos kegyetlenkedéseitől.

1944-ben borzasztóan hideg volt a tél, fivéreim fagyásokkal élték túl. 1945 februárjában átvezényelték a tábort Bergen-Belsenbe. Mind az ezernyolcszázan elindultunk gyalog, ónos eső esett, és mindjárt meg is fagyott. Akik elcsúsztak, és nem tudtak felállni, helyben agyonlőtték őket. Naponta közel kétszáz fővel fogyott így a létszám. Közben Auschwitzot már felszabadították az oroszok.

Több napi menetelés után nyitott szenesvagonokban szállítottak tova a téli hóesésben. A vonaton értem meg február 12-ét, és így szóltam: “Édesapám! Ma van a születésnapom.” Apám megölelt, megcsókolt, minden jót kívánt, és így szólt: “Arra az esetre, ha netán nem érném meg a következő születésnapodat, van két kívánságom: az egyik, hogy mindenképpen maradj meg zsidónak. A másik: mondd el a világnak, miképp mészárolták le a népünket ártatlanul.”

***

Ahogy a vonat haladt, az embereknek annyira nem volt erejük az élethez, hogy sokan útközben, étellel a kezükben haltak meg. Mert a csehek nemes módon próbáltak segíteni minket: amikor egy repülőhíd alatt mentünk át, almát, zsemlét, kenyeret dobáltak a nyitott vagonokba. Hiába lőtt az SS, nem féltek a nácik golyózáporától. Mauthausenbe, majd Ebenseebe érkeztünk, közben az emberek egyharmadát a fagy vagy az éhség vitte el. Az apám is egyre fogyott, végül kórházba került. Reméltem, hogy felerősödik, de nem így történt. “Gyurikám, ma reggel levettem az apádat az ágyról” – mondta egy nap Vidkai bácsi, aki régóta ismerte őt. Nem akartam hinni a fülemnek. Ez ugyanis azt jelentette, hogy apám az ágyban halt meg, és zsidó szokás szerint letették a földre.

Május 6-a: amíg élek, nem felejtem el ezt a napot. Felejthetetlen a pillanat, amikor két nagy amerikai tank hajtott be a lágerbe, rajta kilenc amerikai katona. Mit katona, azok inkább katonaruhát viselő angyalok voltak! Azt mondták: “Szabadok vagytok!”

Rágógumit dobáltak nekünk, majdnem megfulladtam tőle, mert azt hittem, cukorka. Aztán az első ennivaló úgy átment rajtam, hogy három napig pucéran jártam, mert kellett volna nadrágot cserélni – de nem volt cserenadrág. Sokan meghaltak a bablevestől, amivel megkínálták őket, hiszen annyira ki volt szikkadva a gyomruk. Így járt Izsák Pista barátom is, akinek ezek voltak az utolsó szavai: “Gyurikám, hozz már nekem egy pohár vizet.” Mire visszaértem, késő volt. Csak utóbb jöttek rá a felszabadítók, hogy először kis adagokban, kanállal kell adagolni a teát, a tejet. Huszonhat kilót nyomtam, amikor elhagytam a lágert.

***

Amikor hazajöttem, elmentem a családi házhoz, amelyet apám a saját kezével épített. Más lakott benne. “Majd ha megérkeznek a családtagjaid, szóljál. Akkor kitesszük őket” – ígérték a kommunista vezetők. Egyszer, amikor érett a gyümölcs, bementem a kertünkbe, és le akartam szakítani egy barackot a fánkról. A házunkban lakó Sárközy József – aki korábban a nyilas párt tagja volt – rám ordított: “Takarodsz innen, de rögtön!” – és nem engedte, hogy levegyek egy barackot a saját fánkról.

Három hónapig vártam a rokonaimra, és amikor megtudtam, hogy egyedül maradtam, olyan gyűlölet lett úrrá bennem, hogy azt nem lehet leírni. Gyűlöltem a németeket, gyűlöltem a magyarokat. Gyűlöltem azt, akinek volt apja, anyja, testvérei, de még az Istent is gyűlöltem mindazért, ami történt.

Az egyik reggel felébredtem, és megváltozott bennem minden. Megértettem: a holokausztot nem a Mindenható cselekedte, hanem az emberek. Rájöttem, hogy ha gyűlöletben élek, akkor én is olyan leszek, mint azok, akik a holokausztot csinálták. Meg kell bocsátanom mindenkinek. A zsidó nép azért létezik már több ezer éve, mert mindig megbocsátott mindenkinek.

Azon a reggelen visszakerültem Istenhez.

***

Nem láttam a jövőmet Magyarországon. Elhatároztam, hogy elmegyek Izraelbe. Ötezren voltunk Marseilles-ben, amikor felszálltunk az Exodus nevű hajóra, amelyet eredetileg kétezerötszáz ember számára építettek. Szerencsére nem süllyedtünk el, hanem sikeresen kikötöttünk Haifán. Ott az angolok elkaptak minket, harcok is voltak, de én személyesen nem voltam ott, mert a hajó fenekén várakoztam. Végül három hajóra tettek minket: ebből kettőt Ciprusra irányítottak, a harmadikat pedig – amelyen én is utaztam – visszaküldték Németországba.

Hamburgban tudtam meg, hogy Kanada befogad árvákat, és némi ügyeskedéssel odakerültem, majd onnan az Egyesült Államokba. Megnősültem, idén volt az ötvennegyedik házassági évfordulónk. Otthon én egy kis komédiás is vagyok, mert az embereket sokszor vigasztalni kell. Van egy angol mondás, valahogy így hangzik magyarul: “Hogyha nevetsz, az egész világ veled örül. Hogyha sírsz, egyedül maradsz.”

Született két gyermekem és öt unokám. Hitler nem tudta elvégezni mindazt, amit eltervezett, mert egyedül mentem Amerikába, és mostanra – a szűkebb rokonságot számba véve – tizenegyen lettünk.

Többszörösen hálás vagyok Amerikának. Megmentették az életemet – mert ha csak egy fél napot is késnek, lehet, hogy én már nem lettem volna az élők sorában. Befogadtak, pedig egy fillér nélkül érkeztem az Egyesült Államokba, és nemcsak a családomat tudtam felnevelni, hanem tudok utazni. Mindenütt el tudom mondani – ahogy az apám meghagyta nekem -, ami velem és a népemmel történt.

Copyright Š HETEK. Minden jog fenntartva.

Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] Internet szolgáltatónk a TisztaNet

Hirdetési tarifatáblázat a Hetek nyomtatott változatához

Comments are closed.