Forrás: ÉS

BUDA PÉTER

II. János Pál

mítosz és valóság

A katolikus egyházfő halála mindenekelőtt egy fáradt, beteg, idős ember tragikus elmúlása. Valóban megrendítő és végtelenül szomorú volt látni a beesett arcot, az elhomályosodó, a kiszolgáltatottságtól olykor talán riadt tekintetet. Egy globális vallási intézmény fejének halála esetén ugyanakkor érthető a személyes együttérzésen túlmutató, átlagon felüli érdeklődés. Arra azonban talán még az egyházvezetés legbelsőbb körei sem számítottak, hogy II. János Pál pápa haláltusája ekkora hullámokat ver világszerte. A média világszerte hosszú hetekig első helyen tárgyalta a pápa csodálatos életútját, rendkívüli tetteit, hihetetlen népszerűségét. A CNN hírtelevízió folyamatosan egyenes adásban közvetítette a Vatikánban történteket, a legkülönbözőbb kameraállásokból, váltott tudósítói gárdával, sorra szólaltatva meg az utca emberét, szakértőket, egyházfiakat. Médianyelven szólva “sztori” van, showtime. A pápa temetését a világ gyakorlatilag összes országában élőben közvetítették, így például a kubai, a pakisztáni és az indiai televízióban, de még az al-Dzsazírában is. A világ nagy lapjai egytől egyig külön fejezetet nyitottak a témának internetes honlapjaikon, ahol lelkesült és fennkölt kommentárok taglalták a pápa munkásságát. Politikusok egymással versengve adták ki az egyházfőt magasztaló nyilatkozataikat és rendeltek el – sok helyen az állam és egyház elválasztására fittyet hányó módon – nemzeti gyászt, az iskolákban kötelező megemlékezést. Egyfajta népvándorlás, a középkorra emlékeztető tömegzarándoklat indult meg Róma felé, melynek következményeképpen a hatóságok egyszerűen kénytelenek voltak kitenni a város kapuira a “Megtelt” táblát.

E sorok szerzője csaknem másfél évtizede foglalkozik a Szentszék politikai tevékenységének kutatásával, de mind ez idáig évente ha egyszer-egyszer megjelent a Vatikánnal kapcsolatos híradás valahol, az már különlegességnek számított. Most mint búvópatak tört fel az érdeklődés és fennkölt dicsőítés, melynek során mintegy magától értetődő módon helyezik a pápát mindenek fölé, az emberi jogokért és a társadalom erkölcsi romlása ellen küzdő élharcosnak nevezve őt, aki életét az emberi értékekért folytatott küzdelemnek szentelte, s mint morális világítótorony mutatott példát az egész emberiségnek. Ő – szól a fáma – a Nagy II. János Pál, aki az emberi méltóság és az emberi jogok ügyét tevékenysége központi elemévé téve ítélte el mind a kommunizmust, mind a kapitalista materializmust mint a “halál kultúráját”. Szaporodóban a pápáról szóló személyes történetek, csodatételek listája kerül nyilvánosságra és az egyházfő halála napján már szentté avatásának kérdése került előtérbe. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy II. János Pál haláltusájának időszaka és halála révén sokkal nagyobb nyilvánosságra és népszerűségre tett szert, mint arra pápaságának egész ideje alatt képes volt. Újságírók napok alatt váltak avatott Vatikán-szakértővé, az internetről sebtiben összekapkodott információkra alapozva hirtelen mindenkinek kiforrott véleménye lett a “Vatikánról”, a pápaság szerepéről és jövőjéről.

Kicsit közelebbről megvizsgálva a jelenséget, az ember azonnal rádöbben, hogy az elemzők egyfelől üres szóvirágoknál többet nem képesek feleleveníteni a pápa megnyilatkozásaiból, másfelől pedig az egyházi tanítás alapvető félreértésére alapozzák II. János Pál munkásságának értékelését. A pápa “különleges és egyedülálló tanításáról” jellemző módon a következő zavarba ejtő semmitmondással emlékezik a Washington Post egyik emelkedett hangvételű szerzője: “Üzenete az volt, hogy a hitnek az igazságra kell alapulnia, és hogy a szabadság kulcsa a szeretet és Isten szolgálata. Béke, igazságosság és az élet szentsége voltak témái.” Kétségkívül értékes, de – valljuk be – első pillanatra sem túl eredeti gondolatok ezek, melyeket – vallástól és világnézettől függetlenül – minden bizonynyal milliók és milliók vallanak és hirdetnek anélkül, hogy ezért bármiféle nyilvánosságot vagy Karol Wojtyłához hasonló elismertséget kapnának. Tény ugyanakkor, hogy a zarándokok hömpölygő tömegéből a többség valószínűleg nem volna képes a fenti mondaton kívül egyebet felidézni II. János Pál megnyilatkozásaiból. Ahogy az is, hogy az őt méltató politikusok, elemzők és közéleti személyiségek sem igen büszkélkedhetnek azzal, hogy gyakori olvasmányaik közé tartoztak volna a pápai enciklikák és apostoli konstitúciók. Noha kétségbevonhatatlan tény, hogy a pápa meggyőződéssel hitt az általa követett útban, és a mai konzumvilágban ez már önmagában revelációszámba megy, az is nyilvánvaló, hogy a széles tömegek soha nem kerülhettek a pápa személyes közelségébe, így tényleges tapasztalatuk sem lehetett arról, hogy milyen ember ő a valóságban. E sorok szerzője abban a kiváltságban részesülhetett, hogy az elmúlt másfél évtizedben több alkalommal vehetett részt a pápa által celebrált misén vagy egyéb hasonló alkalmon, köztük diplomáciai köröknek fenntartott szűkebb társaságban is. Mégis, az ilyen alkalmakkor elhangzott beszédek ismeretében legalábbis aránytalannak tűnik az az elragadtatás, mellyel ma sokan visszaemlékeznek a pápa “személyességére,” “energizáló varázsára” és “megrendítő tanításaira”. A Washington Post által fentebb idézetteknél mélyebb és konkrétabb homíliákban, tanításokban emlékeim szerint ezen alkalmakon nem volt részem még abban az időszakban sem, amikor az egyházfő még nem viselte oly láthatóan az elaggottság jegyeit. Az utóbbi jó néhány évben a pápa nyilvános szereplései pedig inkább szívszorítóak voltak – ti. az ember szíve szakadt meg egy mozogni és érthetően beszélni már alig-alig tudó öregember látványától -, mintsem “magával ragadóak” és “energizálóak.” Az egyházfő szenvedése valóban példa lehet sokaknak, de ebben a tekintetben is túlzás egyedülálló mivoltáról beszélni, hiszen nap mint nap százezrek mennek át hasonló szenvedéseken – minimális orvosi segítség nélkül…

A jelenlegi, már-már eksztatikus kondoleálásokat magyarázhatja némiképp – különösen morálisan súlyosan kiüresedett politikusaink esetében – lelkiismeret-furdalásból fakadó kompenzálási kényszer is. Számukra mintegy búcsúcédulaként használható a pápa erkölcsi és vallási nagyságának feltétel nélküli elismerése és “neofita” dicsőítése. Ezáltal – vélik ők – az emberek szemében tanúbizonyságot adnak saját erkölcsi emelkedettségükről. Emellett a tömegeket valószínűleg valamiféle katarzis keresése és a pápai performanszok lenyűgöző – már akinek – barokkos díszletei is némiképp magukkal ragadhatták. (Tény persze, hogy a Szent Péter téren uralkodó hangulat kialakulásában az ily alkalmakkor teljesen megszokott, meglehetősen “dinamikus”, mediterrán olasz mentalitás is játszik némi szerepet.) II. János Pál kétségkívül élni tudott a grandiózus és lenyűgöző, sok tekintetben az előképül szolgáló római birodalmi pompa1 elemeiből építkező “tömegszertartások” által gyakorolt hatás és az ezt felnagyító tömegmédia nyújtotta lehetőségekkel. Az egyházfő – elődjeitől eltérően – tudatosan munkálkodott azon, hogy utazásai, megnyilatkozásai médiaeseményekké váljanak. Azonban ebben ez esetben sem történt több annál, mintsem hogy II. János Pál felismerte, hogy a korábbi pápák arisztokratikus és misztikus elzárkózása abszolút inadekváttá vált a modern demokráciák korának széles nyilvánosságra, tömegkommunikációra – és tömegmanipulációra – épülő világtársadalmában. A The Tablet című neves katolikus lap vezércikkének megfogalmazásában: “Noha saját politikai hatalmát feladta, az egyház újraszervezte magát a tömegek mozgósítása által gyakorolt szimbolikus hatalom értelmében. Az ünnepi trónt és a reneszánsz tiarát a parabolaantenna váltotta föl.”2 Peter Sloterdijk filozófus szerint II. János Pál valójában nem a XX. és XXI. század, hanem a XVI. és a XVII. század fordulóját, az ellenreformáció, az abszolút katolicizmus korszakát idézte. A “hinni” a katolikus értelmezésben azóta vált a színjáték egyik formájává, a külvilág felé és befelé egyaránt. A “színjáték modern társadalma” a harcosan térítő, hajthatatlan katolicizmus templomaiban keletkezett. Az abszolút katolicizmus meggyőzés-stratégiáját folytatta a kor eszközeivel: a tömeggyűlésekkel, a televíziós jelenlét kultuszával, a határokat nem ismerő turizmussal. “A rossz költőt, a középszerű teológust, a konvencionális filozófust, a konok Wojtyłát, a szentségek impresszárióját hamar elfeledik. Karol, a szupersztár értett ahhoz, hogy már életében a felszínes tömegkultúra halhatatlan ikonjává váljon” – írja Sloterdijk a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungban. (Idézi: Népszabadság, 2005. április 3.) Az egyház jól felfogott érdekei szempontjából kétségkívül fontos, de “világi” szemmel nézve korántsem eredeti és távolról sem “avantgárd” felismerés volt ez a XX. század nyolcvanas éveiben.

Ha a II. János Pál történelmi érdemeiül felhozott érvek mélyére ásunk, ugyancsak súlyos ellentmondásokba ütközünk. (Ezen a ponton természetesen disztingválni kell, a kívülálló ugyanis képtelen éles válaszvonalat húzni a pápa személye és az intézmény politikája között. Így kénytelenek vagyunk a pápa nevében tett megnyilatkozásokat, lépéseket és az egyház által követett irányvonalat szerves egészként kezelni mindazokban az esetekben, melyekben az egyházfő nem határolódott el konkrétan valamitől.) Lássuk tehát sorjában.

II. János Pál az emberi méltóságról

A közkeletű és fennen hangoztatott vélemény szerint II. János Pál pápa az emberi méltóság védelmét állította pápasága középpontjába. Egyesek odáig elmennek, hogy a pápát az emberi jogok élharcosának nevezik. Ezen laudációk szerzői azonban sajnos sem a katolikus tanítás alapvető elemeivel, sem pedig az egyháztörténelemmel nincsenek tisztában. A katolikus társadalmi tanításban ugyanis az emberi méltóság egy sajátos jelentéssel bíró terminus technikus, mely valójában az ugyanezt a fogalmat használó klasszikus humanista, szabadelvű politikai filozófia ellenében fogalmazódott meg. A katolikus tanítás – főleg XIII. Leó pápa (1878-1903) uralkodásától kezdődően – tudatosan törekedett a kor úgymond divatos idiómáinak átvételére és saját célokra történő felhasználásra. Ennek megfelelően az emberi méltóságra alapuló katolikus természetjogi érvelés kidolgozásával gyakorlatilag a klasszikus emberi jogi filozófia építőelemeiből egy hierarchikus, az egyházi tanítóhivatal tekintélyére alapuló társadalmi-politikai rend filozófiáját dolgozták ki. Melyet az ismerős és szimpatikus fogalmak hallatán a gyanútlan közvélemény sajátjaként üdvözöl. Pedig – a neves egyházi szerző megfogalmazásában – “a nyelvezetbeli hasonlóságok mögött hatalmas jelentés- és szándékbeli különbözőség rejlik”.3 Miről is van szó?

A katolikus társadalmi tanítás központi eleme a politikai, illetve társadalmi rend fundamentumának és forrásának kérdése, végső soron a politikai rend és az “objektív isteni rend” viszonya. A hagyományos egyházi felfogás szerint szintézisnek kell fennállnia a temporális rend és az “isteni törvény” között. E szintézis megfogalmazására az egyház az elmúlt évszázadok során fokozatosan a természetjog sajátos értelmezését hívta segítségül. Szemléletesen képviseli a zsinat előtti felfogást a II. János Pál által nemrégiben boldoggá avatott XII. Piusz (1939-58) pápa Summi pontificatus kezdetű enciklikája, amely egyebek mellett kimondja, hogy a kor társadalmi és politikai válságának oka annak “tagadása és elutasítása, hogy létezik egy egyetemes erkölcsi norma mind az egyéni és társadalmi, mind a nemzetközi kapcsolatokra nézve”. Ez az egyetemes erkölcsi norma “maga az Istenben gyökerező természetjog”, állítja az enciklika (n. 28.). A “teremtő akarata” az volt ugyanis – folytatja Piusz -, “hogy a polgári hatalom a társadalmi életet egy egyetemes elveiben változatlan rend követelményeihez szabottan irányítsa” (n. 58.). Hogy pontosabban mire gondol a pápa, nyilvánvalóvá válik a modern kor liberális politikai filozófiájának elítélésekor. Piusz szerint ugyanis ez “Isten tekintélyének és az Ő törvénye uralmának megtagadását” jelenti, amikor is a “nemzetek törvényét letépik az isteni törvénybe vetett horgonyról” (n. 76.). Az egyház azt követeli tehát, hogy “az új világrendet, a nemzeti és nemzetközi élet új rendjét (…) a mozdíthatatlan alapra, a természetjog és az Isteni Kinyilatkoztatás szilárd sziklájára” alapítsák (n. 82.). Piusz gyakorlatilag szó szerint ismétli meg az egyház modern kori társadalmi tanítása “atyjának” tartott XIII. Leó pápa (1878-1903) nézeteit, aki kijelentette, hogy föl kell számolni azt a fennálló helyzetet, melyben “az államok alkotmányában és igazgatásában a szent és isteni törvények tekintélyét figyelmen kívül hagyják”.4 A II. vatikáni zsinat tanítása gyakorlatilag szentesítette ezt az elméletet. A zsinat társadalmi tanításának egyik mérvadó egyházi kommentára szerint, az “igazságot”, melyre a temporális rendnek alapulnia kell “a kinyilatkoztatás, a természetjog és az egyházi tradíció írja elő számunkra.”5 A természetjogi érvelés a korábbi, pusztán tekintélyelvi – a szekularizációs folyamatok előrehaladtával tarthatatlan és szalonképtelen – érvelés helyét vette át fokozatosan, melyet aztán a zsinat megkísérelt tovább adaptálni a modernitás bevett eszmerendszereihez.

A természetjogi tanítás zsinati értelmezése a hangsúlyt a jog és erkölcs, a politikai rend és annak forrásának kérdésére tette, és ezen keresztül próbált közelíteni tulajdonképpeni – és mindenkori – célja, a “temporális rend új szakralizációjának” kidolgozása felé. Az “idők szavára” hallgatva, a kor idiómáit integrálva, az emberi személy abszolút értékén, egy sajátos egyházi perszonalizmuson keresztül közelített céljához. Azonban itt sincs szó másról, mint korábban, csupán közvetettebb módon, a kor általánosan uralkodó eszméit felhasználva tűnik fel e cél. Az emberi méltóság terminus ugyanis sajátos jelentéssel rendelkezik ebben az érvelésben. Minthogy e méltóság az ember Isten képére való teremtettségében gyökerezik, így védelme és kiteljesítése nem önkényes emberi elképzeléseket, illetve pozitivista jogi értékeket, hanem az Isten által megszabott elveket kell, hogy alapul vegye. Következésképpen a “társadalmi rend alapja Isten igazsága kell, hogy legyen”, mondja ki a fentebb idézett kommentár.6 “Isten törvénye” – vagy az egyházi tanítás által alkalmazott váltófogalma szerint – az “objektív erkölcsi törvény” így kerül ismét a “helyére”, mint a politikai rend egyház által felállított alapja. És ez az a lépcsőfok, ahonnan még egy lépést téve visszatérünk az egyházi tekintély politikai szupremációjához. Ismét a fentebbi kommentár megfogalmazása szerint: “Egy Isten által alapított, az egyház által autoritatíven értelmezett objektív erkölcsi törvény az, amelyet a zsinat hirdetett”7 – a politikai rend alapjaként. A hivatalos katolikus egyház-, illetve kinyilatkoztatás-tan, mely szerint az isteni kinyilatkoztatás egyedül hiteles képviselője és értelmezője a pápai tanítóhivatal, tulajdonképpen teljes harmóniában van ezen a ponton a természetjogi tanítás végső konklúziójával: a “természeti jog szervesen kapcsolódik az egyház isteni tekintélyének elvéhez, mely végső soron magában foglalja a természetjog értelmezését is”8, vagy: “az Egyház a természetjog hiteles értelmezője, mivel ő birtokolja azt az isteni tekintélyt, mellyel mindenek fölött ítélkezhet e földön az Isten törvényéhez való kapcsolata fényében”9, olvashatjuk a kommentárban, amely mindjárt hozzáteszi azt is, hogy ez a megállapítás “kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük a természetjogi koncepció egyházi használatát.” Vagyis a politikai rend alapjául szolgáló “emberi méltósággal” összhangban lévő – természetjogi – értékrendet az egyház tanítói tekintélye – végső soron a római pápa – határozza meg hitelesen. Azaz, a politikai rend az egyház által meghatározott erkölcsi direktívákra és azokkal összhangban épülhet csak fel.

Voltaképpen tehát annak a “szakadéknak” az újbóli áthidalásáról van szó10, melyet az egyházi érvelés szerint a liberális gondolat hozott létre a semleges és szekuláris állam koncepciójával és azzal a kitétellel, mely szerint az állam és a politikai rend ab ovo elutasítja valamiféle “objektív” – azaz szakrális – erkölcsi rend állami és politikai elismerését és manifesztációját: a politikai és jogi rend szakrális legitimációját.

Amikor tehát II. János Pál pápa amellett érvel, hogy az egyes államok és a nemzetközi közösség az emberi méltóság tiszteletben tartásán kell, hogy alapuljanak, akkor valójában nem valami elvont ethosz mellett teszi le a voksot, hanem nagyon is konkrétan amellett foglal állást, hogy a politikai közösség az egyházi tekintély által meghatározott erkölcsi normák szerint kell, hogy rendeződjön és működjön! Korántsem a klasszikus liberális emberi jogi filozófia felvállalásáról van tehát szó, hanem éppen annak ellenkezőjéről. Az idézett kommentár a következőképpen teszi világossá, mennyire félreértelmezik az egyház tanítását mindazok, akik a pápa e téren tett megnyilatkozásait az egyház politikai szabadelvűséghez való “megtérése” jelének tulajdonítják: “Arról van tehát szó, hogy az Egyház megkésve és a szekuláris világ nyomására magáévá tette volna a liberalizmus, a felvilágosodás és az Ész Korszakának eszméit? Sokan azt gondolják, hogy az Egyház a múltban az elnyomást támogatta, és nem az intellektuális, spirituális és társadalmi szabadságot. Ha tehát most a szabadságért emeli fel a szavát, ezt azért teszi, mert sikerült meggyőzni korábbi tévedéseiről. A dokumentum [a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű dokumentuma – B. P.] érvelése és tartalma, nem beszélve a történelmi tényekről, aligha igazolják ezeket a vélekedéseket. (…) A Zsinat nem adta áldását a liberalizmusra. Az Isten törvénye által megszabott szabadságot állítja az emberek elé. (…) A liberálisok által képviselt szabadság abszolút egyéni autonómiát követelt és követel meg Isten kinyilatkoztatáson, az Egyház tanításán és e tanítás kontextusában értelmezendő természetjog által képviselt törvényével szemben. A Zsinat egyértelműen elutasítja ezt a fajta liberalizmust. A szabadság, amelyet tanít, az Isten törvénye által megszabott szabadság.”11 [Kiemelés tőlem – B. P.]

II. János Pál az élet és erkölcs védelméről

Ezen az elméleti háttéren válik érthetővé az is, hogy miként tudja öszszeegyeztetni a Vatikán az emberi méltóság melletti állítólagos elkötelezettségét az óvszer, a sürgősségi fogamzásgátlás és a nemi erőszak következtében teherbe esettek abortuszának tiltásával kapcsolatos nemzetközi kampányával. Az említett esetekben tett vatikáni lépések ugyanis homlokegyenest ellenkeznek az emberi méltóságról vallott alapszintű közfelfogással is. A Vatikán egy olyan világban tesz meg mindent nemzetközi fórumokon a gumióvszer alkalmazásának elítéléséért, melyben az elmúlt kevesebb, mint húsz évben mintegy 22 millióan vesztették életüket AIDS-ben. Hogyan is szólhatna az emberi élet védelméről az óvszert tiltó egyházi “fatwa”, miközben például az AIDS szó szerint újraformálja a járványtól leginkább sújtott Afrika demográfiáját, úgy, hogy Zimbabwében az átlagéletkor a becslések szerint megfeleződik – 61 évről 39 évre süllyed – 2010-re, és Dél-Afrika munkaképes népessége 21 százalékra csökken 2015-re? A problémát súlyosbítja, hogy világszerte a HIV-fertőzöttek egynegyede katolikus szervezetek keretén belül részesül ellátásban – óvszerben tehát nem -, melyek egyúttal tetemes summát kapnak a nemzetközi közösségtől. “Súlyos, emberéletekbe kerülő hibát követnek el azok a papok, akik a fogamzásgátlás ellen prédikálnak”, jelentette ki az ENSZ kompetens bizottságának (UNAIDS) elnöke, Peter Piot. “Nem azt kérjük – folytatja -, hogy az egyház támogassa a fogamzásgátlást, pusztán annyit, hogy hagyjon fel annak tiltásával.”12 Joggal tehető fel a kérdés ezek után, vajon nem éppen a Vatikán képviseli a “halál kultúráját” (II. János Pál) e tekintetben?

De ugyanebbe a sorba illeszkedik az a vatikáni nyilatkozat is, mely az ENSZ-t “individualista és felelőtlen szexuális örömök bátorításával vádolja” annak kapcsán, hogy a világszervezet lehetővé teszi a sürgősségi fogamzásgátláshoz való hozzáférést az afganisztáni menekülttáborokban. A Vatikán a nyilatkozat mellett azonban képes volt anyagi támogatását is megvonni a fenti okra hivatkozva az UNICEF-től! Az életüket nyomorúságos körülmények közepette tengető tömegek sorsa iránt tanúsított jéghideg érzéketlenség sokak szerint felért a Vatikán morális és intellektuális diszkreditációjával. “Bennem egy menekülttábor képe valahogy nem úgy jelenik meg, mint hedonizmusra ösztönző hely. És azt sem gondolnám, hogy egy háborús zónából menekülő nőnek azon járna az esze, hogy el ne felejtse magával vinni a hőmérőjét és a havi ciklusát vezető noteszét, amelyek segítségével a természetes módszert alkalmazhatná”, fogalmaz maróan a Vatikán “szexpolitikája” ellen küzdő egykori apáca, Joanna Manning.13 Sajnos a Szentszék álláspontja ebben a kérdésben korántsem számít ad hoc esetnek. 1993-ban például maga II. János Pál pápa ítélte el az ENSZ-t, mikor a világszervezet ezúttal a megerőszakolt boszniai nők számára kívánta lehetővé tenni a sürgősségi fogamzásgátlást. A pápa megerőszakolt nőknek küldött, óriási nemzetközi felháborodást keltő üzenete a szexuális kapcsolat mélysége iránti totális és elképesztő érzéketlenségről tanúskodik, mikor azt kéri az áldozatoktól, hogy “alakítsák az erőszak aktusát a szeretet és befogadás aktusává”, “elfogadván” az ellenséget, és “testét a saját testükké téve”.14 Joggal merült fel a kérdés ekkor sokakban, hogy az érintetten kívül vajon mit szólnának mindehhez az esetleges férj és féltestvérek, és hogyan feleltethető meg mindez a házasság és család “szentségéről” szóló, fennkölt hangvételű pápai prédikációkkal.

Az említett esetek sajnos nem egyediek. A Szentszék hivatalos álláspontja ebben a kérdésben a Nemzetközi Büntetőbíróság felállítása körüli vitákban csúcsosodott. A bíróság illetékességi körébe tartozó “emberiség elleni bűncselekmények” listájáról ugyanis a Vatikán mindenáron törölni akarta a nemi erőszak következtében beálló terhességet (forced pregnancy), mondván, ez az abortusz igazolásául szolgálhat. Azaz, a Szentszék ebben a kérdésben immár teljesen általános érvénnyel – ismét nagy nemzetközi felháborodást okozva – úgy foglalt állást, hogy az abortusz még nemi erőszak esetén sem megengedhető!15 A fenti kérdésekben vallott megdöbbentő egyházi álláspont egyértelműen arról tanúskodik, hogy a Vatikán számára mindennél, még az emberi méltóságnál is előrébb való annak demonstrálása, hogy létezik egy “objektív erkölcsi törvény” (de még milyen), mely megelőzi a pozitív jogot. Úgy tűnik, pusztán erről szól az egyház emberi méltóságról vallott álláspontja, és nem az emberek méltóságáról. De az elméleti összefüggésektől eltekintve is, II. János Pál emberi méltóságról tett szózatai, az előbbi esetek ismeretében bizony nem tűnnek többnek puszta szóvirágoknál.

II. János Pál a közjóról

A politikai közösség Vatikán által szorgalmazott, előbbiekben vázolt reszakralizációja korántsem pusztán elméletben létezik. A pápai megnyilatkozásokban sűrűn emlegetett, és a közvélemény által az “emberi méltóság” fogalmához hasonlóan teljesen félreértett és pusztán a szegények megsegítését hirdető filantróp törekvésként értelmezett “közjó” egy újabb kulcs a Szentszék grandiózus geopolitikai stratégiájának megértéséhez. A katolikus társadalmi tanítás a társadalom organikus koncepciója elvének megfelelően az egyes társadalmi szinteket – család, város, állam, nemzetközi közösség – a közjó minél teljesebb megvalósítása érdekében jelöli ki. A közjó végső értékeit azonban – hasonlóan az emberi méltósághoz – az egyházi tanítás képviseli. Így a “közjó” a vatikáni érvelésben szintén az emberi közösség teleologikus, hierarchikus, végső soron a szakrális által szankcionált megszervezésére irányul. Ennek megfelelően jelentette ki Jean-Louis Tauran érsek, II. János Pál pápának az ENSZ közgyűlése előtt 1995-ben elmondott beszédét magyarázva, hogy “a nemzetek közösségének egyre inkább organikus szintre kell emelkednie a jelenlegi szervezeti (“organizational”) szint helyett”, és végső soron “az ENSZ-nek egy olyan erkölcsi központtá kell válnia, ahol az emberi szívbe írt egyetemes irányelveket hirdetnek meg.”16 János Pál megfogalmazása szerint végső soron egy olyan “egységes politikai közösséget” vagy “autentikus nemzetközi közösséget” kell felépíteni, melyben “mindenkinek Isten vigyázó tekintetének alávetve kell együtt élnie.”17 Mindennél világosabban – és az első pontban vázolt természetjogi érveléssel teljes összhangban – fogalmaz a már korábban idézett egyházi szakértő: “[II.] János Pál célja az, hogy létrejöjjön a nemzetek közösségének egy olyan geopolitikai struktúrája, mely a római pápa, mint Krisztus földi helytartója által tanított és meghirdetett keresztény etikai elvek és doktrinális normák szerint ölt testet és működik.”18

E sokak számára minden bizonynyal újdonságként ható teóriával és stratégiával kapcsolatban Malachi Martin azt is egyértelműen leszögezi, hogy mindebből a széles nyilvánosság és a média semmit nem ért. A pápa geopolitikai szándékaira egyszerűen nem figyel a tömegtájékoztatás, mindez tökéletesen észrevétlen marad az elemzők számára, akik legjobb esetben is csupán az egyház és a harmadik világbeli szegénység kapcsolatáig merészkednek el a Vatikán esetleges politikai befolyását vizsgálva, egyébként pedig pusztán spirituális érdekességként kezelik a Szentszék és a pápa tevékenységét, külföldi útjait. Pedig a politikai és kormányzati berendezkedés első, ténylegesen globális korszakának küszöbén hallatlan mértékben felértékelődnek azok a georeligiózus és geopolitikai törekvések, melyeket a világ jelenleg egyetlen georeligiózus és geopolitikai hatalma, a katolikus egyház tűzött ki maga elé. Ezek ugyanis – megint csak Malachi Martin megfogalmazásában – “ugyanazok maradtak, mint kezdetben”. Giancarlo Zizola, II. János Pál pápaságának huszadik évfordulójára írt, A pápa hatalma című, fentebb már idézett esszéjében szemléletesen foglalja össze a fent vázoltakat: “IX. Pius Szillabuszának nyelvezete a szemétbe került, de alapvető érvelését újrahasznosították. (…) A II. János Pál által felelevenített irányvonal azon évszázados teológiai és egyházi rendszer tipikus eszméire épült, melynek lényege a vallásra alapuló társadalom víziója. (…) Ez a nyelvezet a X. Pius, XI. Pius és XII. Pius pápaságát meghatározó keresztény újrahódítás tervét visszhangozta. (…) Újra megjelent a katolikus egyházban a restaurációra való törekvés és a reformellenesség. Mindezt segítette a Római Kúria hatalmának megerősítése, a pápai primátus fennhatóságának indokolatlan kiterjesztése, és a Szentszék politikai és diplomáciai rendszerének példátlan expanziója. A követelést, mely szerint a társadalmat szakrális szabályok szerint kell irányítani, újraélesztették és a klerikalizációnak egy olyan folyamata indult el, amelyet a II. vatikáni zsinat reformjai után nem lehetett sejteni. (…) Mindez gyakorlatilag egy tettekben is megnyilvánuló fundamentalizmus, a szükséges eszközökkel, a konkordátumoktól a modernizált társadalmi tanításig, a műholdas televíziózástól a nemzetközi politikai színtéren való jelenlétig. (…) A pápaság újraélesztette politikai uralmának előjogait, egészen a középkorban betöltött döntőbírói funkciója helyreállításáig. A pápát, akárcsak VIII. Bonifác idején, az uralkodók bírájának tekintették, úgy a világi, mint a vallási területen.”

II. János Pál az ökumenizmusról és vallási párbeszédről

Ezen georeligiózus és geopolitikai célok szem előtt tartásával válik érthetővé II. János Pál tevékenysége a vallások közötti párbeszéd és ökumenizmus területén. A fentiekben vázolt egyetemes geopolitikai és georeligiózus struktúra megalkotásához ugyanis nyilvánvalóan a vallások és felekezetek közötti hierarchikus egységen keresztül vezethet el az út. Ehhez a lehető legnyitottabbá kell tenni az egyházi struktúrát, tanítást és liturgiát, szigorúan fenntartva ugyanakkor a katolikus egyház és a pápai fennhatóság szupremációjának elvét. János Pál éppen eszerint járt el, összhangban természetesen a II. vatikáni zsinat tanításával, mely kijelenti, hogy Isten “egyetlen igaz vallása a katolikus és apostoli Egyházban létezik” (lásd pl. Unitatis redintegratio, Dignitatis humanae). II. János Pál ugyanezt erősíti meg Ut unum sint kezdetű enciklikájában, majd a Hittani Kongregáció által jegyzett Dominus Iesus kezdetű, “Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról” szóló nyilatkozatában. E dokumentumok félreérthetetlenné teszik, hogy az ökumenizmus és párbeszéd egyedüli célja az lehet, hogy mindenki egy legyen Krisztus egyházában, mely “a katolikus egyházban áll fönn, melyet Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök kormányoznak”.19 A pápa halálát követő fennkölt kommentárok sajátos módon megfeledkeztek arról a felháborodásról, mely a fent idézett pápai megnyilatkozást követte még katolikus berkekben is, a többi keresztény felekezetről nem is beszélve. A pápai primátus mint hierarchikus középpont hangsúlyozása ugyanis a katolikus ökumenikus törekvések nagyon is sajátságos és lényegi elemére hívta föl a figyelmet, arra tudniillik, hogy ennek célja az “egy akol egy pásztor” intézményének megteremtése, egy sajátos, hierarchikus, globális vallási egység létrehozása. Ennek felismerésével oldódik fel a látszólagos ellentmondás II. János Pál pápa konzervatív lépései és állítólagos ökumenikus progressziója között. Ez a “progresszió” ugyanis a más területeken megfigyelhető konzervatív irányvonal érvényre juttatásának, a pápai restaurációra és az “objektív/isteni erkölcsi törvényre” alapuló “organikus” geopolitikai struktúra megteremtésének áll a szolgálatában.

De tegyük egy pillanatra félre a fent vázolt szempontokat. II. János Pálnak a zsidósággal való és a vallások közötti párbeszéd terén tett lépései így is még mindig pusztán a normalitáshoz való közelítést jelentik, ennélfogva nem euforikus méltatást, csupán biztatást érdemelnek. Ahogy a többszöri visszaeső bűnöző is legfeljebb korábbi magához képest érdemel elismerést amennyiben sikerül rehabilitálódnia, de nem válik személye obligát társadalmi etalonná. Bizony valójában nagyon is szomorú, hogy hosszú évszázadokat kellett arra várni, hogy a magát az egész világ számára morális instanciaként posztuláló pápai intézmény lomhán megmozduljon és tegyen e téren valamit.

II. János Pál a vallásszabadságról

II. János Pál számos alkalommal hangoztatta a vallásszabadság iránti elkötelezettségét, melynek következtében sokan a Szentszéket mára a szabadságjogok egyik élharcosának tekintik. Tény, hogy – főként – azokban az országokban, ahol a katolikus egyházat hátrányos megkülönböztetés éri, a pápa nagyon komoly erőfeszítéseket tett a helyzet orvoslásáért. (Amennyiben ez távlati politikai céljaival nem ellenkezik, mint például a katolikus csángó magyarok anyanyelvű misézésével kapcsolatban, ahol is a Szentszék ez idáig minden további nélkül szemet hunyt a román egyházi vezetők diszkriminatív bánásmódja fölött.) A pápa szerepének túlértékelése közben azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a vallási tolerancia és az emberi jogok ügyének védelmébe a pápai intézmény meglehetősen késve kapcsolódott be, annak zászlaját éppen a politikai hatalommal szövetkezett egyházi intoleranciával szembeszálló szabadelvű gondolat képviselői tartották mindig is kezükben.

Ami a legfontosabb azonban, az az, hogy az egyház fentebb említett geopolitikai stratégiájának fényében nagyon is komoly ellentmondások merülnek fel a pápai intézmény vallásszabadság iránti elkötelezettségével kapcsolatban. Az egyház morális tekintélyére alapuló, vagyis végső soron az egyház által legitimált és szankcionált geopolitikai struktúra megalkotásának szándéka ugyanis nyilvánvalóan lényegi ellentétben áll a vallásszabadságot egyedül biztosítani képes világnézetileg semleges állam klasszikus liberális eszméjével. Ratzinger bíboros nyíltan szembe is helyezte az egyház által hirdetett társadalmi rend koncepcióját a liberális demokráciák szabadságjogi felfogásával, mikor elítélőleg szólt arról, hogy a “szakralitásnak nincs többé jelentése a jog számára; Istennek és a szent dolgok tiszteletének semmi áron sem akarnak jogi értéket tulajdonítani; mindezt felcserélik a korlátlan szólás- és gondolkodásszabadság állítólag fontosabb értékével.”20

A katolikus egyház Katekizmusa – melynek elkészítése szintén II. János Pál nevéhez fűződik – tudatosan felvállalja a politikai közösség alapjaként egy sajátos egyházi erkölcsi rendet tételező természetjogi érvelés szembeállítását a vallásszabadság klasszikus, pozitivista értelmezésével: “A vallásszabadság nem lehet sem önkényes, sem korlátlan, és nem korlátozhatja egyedül a pozitivista vagy naturalista értelemben vett “közrend””, hanem “a közjó követelményei szerint és az objektív erkölcsi rendnek megfelelő jogszabályok szerint kell azt a polgári hatalomnak megállapítania”, fogalmaz a Katekizmus (2109.). Noha az “objektív erkölcsi rend” kívánalmai – a korábban vázolt természetjogi háttéren – nem sok kétséget hagynak afelől, hogy végső soron ki és mi alapján határozza meg a vallásszabadság “jogos határait”, a Katekizmus ezen a ponton félreérthetetlenné teszi az érvelés célját. Az idézett kijelentés adekvát interpretációjához szükséges doktrinális kontextus megállapításához ugyanis IX. Pius Quanta cura kezdetű, 1864-ben (!) kiadott enciklikájára utal vissza a magyarázó jegyzet. A hivatkozott szakasz a következőképpen szól: “Jól tudjátok, tiszteletre méltó testvéreim, hogy nem kevesen vannak ezekben az időkben azok, akik a civil társadalomra az általuk csak “naturalizmusként” emlegetett istentelen és abszurd elvet alkalmazzák, és azt merészelik tanítani, hogy “egy társadalom legmegfelelőbb berendezkedése és a polgári haladás együttesen azt kívánja meg, hogy az emberi társadalmat a vallásra való támasz nélkül irányítsák és kormányozzák, miközben nem tesznek különbséget az igaz és a hamis vallások között.” És, szemben a Szentírással, az Egyházzal és a Szent Atyákkal, nem vonakodnak kijelenteni, hogy “a polgári társadalom számára a legmegfelelőbb feltételeket az biztosítja, ha a világi hatalomnak nem kötelessége büntetések foganatosításával megakadályozni a katolikus vallás ellen vétőket, csupán amennyiben a közrend azt megkívánja.” A kormányzás e teljesen hamis elve alapján aztán nem félnek azt a téves, a Katolikus Egyházra és a lelkek üdvösségére nézve legvégzetesebb véleményt terjeszteni, melyet elődünk, XVI. Gergely “őrültségnek” [in: Mirari vos] nevezett, hogy ti. “a lelkiismeret és istentisztelet szabadsága minden ember személyes joga, melyet jogilag ki kell hirdetni és meg kell védelmezni minden normálisan működő társadalomban”…” E sorok után, II. János Pál geopolitikai stratégiájának ismeretében nem tekinthető véletlennek, hogy IX. Piust, a modern demokrácia eszméjének egyik legelszántabb ellenfelét a nemrég elhunyt egyházfő boldoggá avatta, ahogy az is az eddig leírtakat támasztja alá, hogy mindazokban az országokban, ahol a katolikus egyház van ma is domináns helyzetben, most is mindent megtesz megmaradt történelmi privilégiumai minden áron való megőrzése – és kiterjesztése – érdekében.

II. János Pál az egyházi bűnök megbánásáról

A konzekvens és tárgyilagos gondolkodás hiányára utal az az eufória is, ahogyan sokan a múlt bűneiért kért egyházi bocsánatot kezelték, noha ha belegondolunk, ez a XX. század végén, majd másfél évezreddel a megszámlálhatatlan emberéletbe kerülő egyházi intolerancia intézményesülése és korszakokon át tartó folyamatos működése után már legalábbis evidenciaszámba kellene, hogy menjen. Önmagában is elgondolkoztató az a tény, hogy a bocsánatkérésre ennyi időt kellet várni. Az eddigiek hátterén azonban már nem meglepő, hogy a többszöri halasztás után végül megszülető egyházi nyilatkozat voltaképpen érdemi vonatkozással nemigen bíró kommunikációs eszközzé silányult. II. János Pál a Nemzetközi Teológia Bizottság által Emlékezet és megbocsátás: az egyház és a múlt hibái címmel kiadott terjedelmes dokumentumhoz kapcsolódóan foglalt sajátosan állást a kérdésben. A hetvenöt oldalas dokumentumból 72 foglalkozik a bűnbánat fogalmi meghatározásával, feltételeinek tisztázásával, majd a maradék 3 tér ki a történelmi bűnökre – szintén sajátos módon, minden konkrétum nélkül.

A szövegből megtudhatjuk, hogy a bűnöket nem maga az egyház, hanem megtévedt gyermekei követték el, így az egyház nem is felelős ezekért a bűnökért. Ludwig Müller, a bizottság tagja szerint “A bocsánatkérés nem jelenti az egyház történelme feletti ítéletet, hiszen a történelem felett a végső ítéletet egyedül Isten mondja ki. Nem von le semmit az egyház szentségéből, hiszen az egyház egész történetét végigkíséri az igazság, hogy ő Krisztus misztikus teste, tagjai azonban esendő, bűnre hajló – és megtérő emberek.” Ratzinger bíboros is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy nem az egyház történelmének határozott felülbírálásáról van szó, ahogyan azt “világi” részről sokan vélelmezik, mondván, hogy a dokumentum “nem képvisel radikális törést az egyházi hagyománnyal”.

II. János Pál egészen különös nyilatkozatot tett a kérdésben: “Mint Péter utóda, azt kértem, hogy a kegyelemnek ebben az évében az Egyház, az Úrtól kapott szentségtől erősítve, boruljon térdre Isten előtt és kérjen bocsánatot gyermekei múltbéli és jelen bűneiért. A mai nap látszott a legalkalmasabbnak számomra arra, hogy a lelkileg Péter utóda köré gyűlt Egyház isteni bűnbocsánatot adjon minden hívő vétkéért.” E megnyilatkozásból megtudhatjuk, hogy a pápai intézmény Istennel egyenlő: hiszen ő maga ad bocsánatot azokért a bűnökért, melyeket az “egyház gyermekei” – e bájoskodó kifejezés alatt máglyákat állító inkvizítorokat, véres kezű kereszteseket, antiszemita prelátusokat kell a gyakorlatban érteni – elkövettek, s amelyekért ő maga kér Istentől bocsánatot. Szemet hunyva most afölött, vajon nem lett volna-e “alkalmasabb a mai napnál” – legalábbis az áldozatok számára -, ha Isten tévedhetetlen földi helytartója és képviselője esetleg néhány évszázaddal korábban szíveskedik foglalkozni ezzel a problémával, az alapvető kérdés az, hogy hiteles-e egy olyan bűnbánat, mely az egyházi intézmény szentségi hatalommal bíró tanítói tekintélye által elkövetett és felbujtott, az egyház sajátos e világi hatalomgyakorlásából az adott korban szervesen következő eretneküldözéseket és egyéb bűnöket mintegy függetleníti az intézménytől magától? Mivel a dokumentum egyetlen konkrét bűnt nem nevez meg, adódik a következtetés, hogy ezek szerint csupán az intézmény működéséhez szervesen nem tartozó visszásságokra, emberi, “végrehajtói” kihágásokra vonatkozik a bűnbánat. Márpedig az egyház által a múltban elkövetett “bűnök” nagy része strukturális módon következett a pápai intézmény által meghirdetett és érvényesíteni kívánt, az állam és egyház összefonódására alapuló politikai-társadalmi rendből. A szöveg azonban kifejezetten óvatosságra int, nehogy ilyen szinten is megítélje valaki az egyházat, ugyanis: “Míg a felvilágosodás előtt egyfajta összeolvadás állt fenn állam és egyház, hit és kultúra, erkölcs és jog közt, a XVIII. századtól kezdve ez a kapcsolat jelentős mértékben megváltozott. Ennek eredményeképpen az eddigi szakrális társadalom átalakult plurális, vagy ahogy néhány esetben történt, szekuláris társadalommá. A gondolkodás- és cselekvésbeli modellek, az ún. cselekvésbeli és értékelésbeli paradigmák megváltoztak.” A kérdés fölött diszkréten elsiklik a szöveg, vajon miként, milyen hatásra – bizony az egyházra nehezedő “világi” nyomásra – változtak meg azok a bizonyos, pápai bullákban kinyilatkoztatott “paradigmák”, melyek alapján tömegek kerültek máglyára, illetve kardélre az “evangélium” nevében. Érthetjük mindezt úgy is, hogy az egyház által szorgalmazott, a szakrálisra alapuló geopolitikai struktúra újbóli kialakulásával akár ismét jogossá válhatnak e korábban meghaladott, múltbéli paradigmák?

Az egyházi bűnbánat egyedül akkor volna hiteles, ha magukra a – pápai szóval kihirdetett – paradigmákra, illetve arra vonatkozna, hogy az egyház sajnálatos módon nem volt képes felülemelkedni nagyon is e világi paradigmákon. De ilyenről szó sincs a szövegben, sőt, ahogy korábban láthattuk, ezek a paradigmák új erőre kaptak II. János Pál pápasága alatt.

A pápa által később konkrét esetekben tett bocsánatkérő nyilatkozatok szigorúan a fenti háttéren értelmezendőek. Ettől akár el is tekintve azonban, vajon miért is kellene II. János Pál egyházára felnézni olyasmiért, amit a kereszténységet, vallást csak hírből ismerő tömegek nagy része is régen evidenciaként kezel? Való igaz, a kisgyermeket eleinte tapssal jutalmazzuk, ha sikerül végre a bilire ülnie, de egy érettségére büszke ember esetében barokkos túlzás lenne ovációval fogadni, ha nem a – más – nadrágjába végzi már a dolgát. A helyzet az, hogy a többség már rég célba ért akkor, mikor az egyház még csak a startvonalat lépte át.

II. János Pál a papi pedofíliáról

A Washington Post a pápa halála után néhány nappal megjelent számában külön is felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, ami az egyház évszázados bűneiért kért – mint láthattuk: voltaképpen igencsak kétes értékű – pápai bocsánatkérések és a papi pedofíliabotrány kétszínű egyházi kezelése között fennáll.21 A papok által kiskorúak ellen elkövetett szexuális abúzusok zöme az Egyesült Államokban vált ismertté. Itt 1950 óta 4300 pap által elkövetett, mintegy tízezer áldozatot érintő eset került nyilvánosságra. (Ezt mondja ki egyebek mellett az USA Katolikus Püspöki Kara által felkért John Jay College of Criminal Justice tanulmánya is.) Az 1983-tól 1987-ig tartó időszakban, csak az USA Püspöki Konferenciája által felállított testület (Office of General Counsel) mintegy kétszáz, alapvetően kisfiút érintő esetről számolt be a washingtoni nunciusnak.22 A jelenség azonban világszerte súlyos problémát jelent: 1995 óta 2002-ig mintegy ötezer eset vált ismertté szerte a világon: Argentínában, Ausztráliában, Brazíliában, Chilében, Dél-Afrikában, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Franciaországban, a Fülöp-szigeteken, Írországban, Kanadában, Kínában, Kolumbiában, Lengyelországban, Mexikóban, Új-Zélandon és számos egyéb országban.23 Szakértők – és az érintettek érdekvédő szervezetei – szerint azonban a tényleges arány ennél lényegesen magasabb lehet, különösen a fejlődő országokban, hiszen számos esetben a nyugati egyházmegyék püspökei ezekbe a térségekbe “menekítették” botrányba keveredett papjaikat, ahol ráadásul egyébként is sokkal erősebb tabu a klérus esetleges visszaéléseinek firtatása, mint a fejlettebb demokráciákban.24 Az esetek miatt eddig 15 magas rangú egyházi személy (érsek, püspök) kényszerült lemondásra. (Köztük például az igen tekintélyes bostoni, bécsi és poznan´i érsek.) Szemléletesen tanúskodik a helyzet abszurditásáról az a tény, hogy az angliai és wales-i egyház feje, Cormac Murphy O”Connor érsek a felelősségét firtató rendkívül határozott protestálások hatására kénytelen volt gyerekvédelmi képviselőt kirendelni minden egyházközségbe, miután csak az 1995 és 2001 közötti időszakban 21 katolikus papról bizonyosodott be, hogy szexuálisan bántalmazott gyermekeket.25 Az áldozatoknak megítélt kártérítés egyház által fizetendő mértéke világszerte már meghaladja a kétmilliárd dollárt, a végső summa azonban a jelenlegi arányok ismeretében legalább öt milliárd dollár körüli lesz. (Csak Írországban egymilliárd euró ez az összeg a kormány két évvel ezelőtti közlése szerint. Az Egyesült Államokban pedig az egyház immár az anyagi csőd rémével küszködik.)

A probléma legbotrányosabb aspektusa – az abúzusok mellett – éppen az egyház intézményes, a legfelsőbb szintet érintő felelőssége. Nemrégiben került reflektorfénybe az a dokumentum, melyet a Hittani Kongregáció akkori feje, Joseph Ratzinger bíboros, a jelenlegi XVI. Benedek pápa írt alá, s mely a legkomolyabb titoktartást írja elő az egyházi elöljárók tudomására jutott abúzusok kezelése ügyében.26 A dokumentum – mely visszautal egy 1962-ben megjelent, XXIII. János által jegyzett hasonló jellegű és szigorúan titkos tartalmú szabályzatra – leszögezi, hogy az egyházi vizsgálatokat a nyilvánosság és a hatóságok teljes kizárásával kell lefolytatni, és a bizonyítékokat a sértettek nagykorúvá válása (18. év) után még 10 évig titokban kell tartani.27 (A szabályt megszegőket kiközösítéssel fenyegeti a szöveg.) A sértettek ügyében eljáró jogi szakértők szerint ezzel a Vatikán azt akarta elérni, hogy az esetleges vádak nyilvánosságra vagy a rendőrség tudomására kerüljenek, s így Ratzinger bíboros az “igazságszolgáltatás akadályoztatásában bűnös”. “Ha a rendőrségnek tudomására jut egy ilyen eset akkor foglalkozni tud vele. De nem tudsz egy olyan esetet kivizsgálni, amelynek a létezéséről nem tudsz. Ha sikerül titokban tartani a 18. évig és utána még 10-ig, a pap szépen le tud lépni,” fogalmaz Daniel Shea, az áldozatok érdekében eljáró egyik ügyvéd. A dokumentumot Ratzinger mellett aláíró Tarcisio Bertone érsek mindebben semmi problémát nem lát, sőt kijelenti, hogy véleménye szerint “minden alapot nélkülöz az a követelés, mely szerint egy püspöknek kötelessége a rendőrségen feljelentenie egy papot, aki elismerte, hogy pedofília bűntettében vétkes”. A dokumentum felől érdeklődő újságírókat a vatikáni illetékesek azzal utasították vissza, hogy “Ez nem egy nyilvános dokumentum, ezért nem beszélünk róla.”28

Az egyház legfelsőbb, a pápa személyét is magában foglaló büntetőjogi felelőssége nyilvánvaló a fentiek hátterén. II. János Pál egyháza ebben a kérdésben is a világi hatóságoktól mérföldekre lemaradva, kétszínűen, sőt sok esetben a világi hatóságokat tevékenyen gátolva járt el a botrány kezelésében. (Erre hívja fel a figyelmet többek között az ún. Reilly-report, a massachusettsi legfőbb ügyész jelentése is, mely a pedofil-abúzusok intézményes eltussolásával és az igazságszolgáltatás szisztematikus akadályozásával vádolja meg a legfelsőbb, érseki szintű egyházvezetést Massachusettsben.)29 John Carrol, a témával foglalkozó egykori katolikus pap kijelentése szerint “II. János Pál pápa buzgó ragaszkodása a pápaközpontú katolicizmus középkori, abszolutista eszméjéhez, amelyben minden a Vatikán szigorú ellenőrzésével zajlik, borzalmas következményekkel járt a katolikusokra az Egyesült Államokban, ahol a papságon belüli bűnözői tevékenységre sokkal korábban fény derülhetett volna, ha az egyház nem tett volna meg mindent a sorok szorosra zárása érdekében.”30

A pedofíliabotrány egyik fontos “tanújának” számító Thomas Doyle, az amerikai légierő egykori káplánja szerint a Vatikán 1983-ban már minden bizonnyal tudhatott a botrányos helyzetről, hiszen ő, a Vatikán washingtoni nunciatúrájának akkori alkalmazottjaként személyesen látta a Rómának megküldött, részletes jelentéseket. II. János Pál pápa azonban csak ezután nyolc évvel, egy több mint száz áldozatot érintő eset körüli borzasztó botrány után szólalt meg először nyilvánosan a problémával kapcsolatban. Konkrét intézkedéseket azonban még ekkor sem foganatosítottak.31 Megdöbbentő, hogy csak 2002 legvégén (!) került sor annak az egyházi törvénynek a meghozatalára, mely elrendeli, hogy azon papokat, akik esetében egyetlen abúzus esete is bizonyíthatóan felmerül, véglegesen el kell bocsátani az egyházi szolgálatból. Ez idáig ugyanis egyik egyházmegyéből a másikba helyezték – jobb esetben – a vétkesnek talált papokat, akik ott újabb abúzusokat követtek el. A fenti rendelkezéssel kapcsolatban azonban nem pusztán az a rendkívüli, hogy 2002-ig kellett a meghozatalával várni, amikor már nem lehetett tovább eltussolni a botrányt, és a kártérítési perek az egyház anyagi ellehetetlenülésével fenyegettek, hanem, hogy csupán az Egyesült Államok területén volt alkalmazandó. A botrány kétszínű vatikáni kezelésének egy másik példája az, ahogyan a pápa a befolyásos bostoni bíboros, Bernard F. Law esetében járt el. A bíboros akkor kényszerült lemondani pozíciójáról, mikor a massachusettsi legfőbb ügyész terjedelmes jelentésében felelőssé tette a szexuális abúzusok intézményes eltussolásáért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és további abúzusok elkövetésének lehetővé tételéért a vétkesnek bizonyult papok egyszerű áthelyeztetésével. A pápa elfogadta ugyan Law – tömegdemonstrációk által kikényszerített – lemondását, de kisvártatva a rendkívül tekintélyes római székesegyház, a Santa Maria Maggiore szimbolikus jelentőséggel bíró felügyeletét bízta rá. (Law bíboros éppen e sorok írása közben a pápa lelki nyugalmáért tartott, a temetéssel kezdődő kilencnapos noviendali időszak 4. napra eső szentmiséjét mutatja be a Vatikánban.) Hasonlóan rendkívül negatív fényt vet II. János Pálra és utódjára, Ratzinger bíborosra, XVI. Benedek pápára az az eset, melyben Marcial Macielt, a Krisztus Legionáriusai nevű egyházi szervezet alapítóját vádolták meg a szervezet egykori tagjai szexuális molesztálással. José Barba Martin professzor, egykori sértett több társával együtt először a Vatikánban próbált panaszt tenni, de Ratzinger bíboros határozottan elutasította őket, mondván, hogy “nem lehet perbe fogni a pápa olyan közeli barátját, mint Maciel.”32

Thomas Doyle – és az üggyel foglalkozó számos más egyházi személy – szerint a hatékony intézkedések központi halogatása és a konkrét esetek eltussolásához való tevékeny hozzájárulás miatt “jelentős felelősség illeti a pápaságot a szexuális abúzusbotránnyal kapcsolatban, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon.”33

II. János Pál szerepe a kommunizmus megdöntésében

Azt, hogy II. János Pál tevékeny részt vállalt a kommunista rezsim kelet-európai lebontásában, senki nem vitathatja. A Vatikán geopolitikai stratégiájának ismeretében ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a Szovjetunió által képviselt kommunista uralom lényegénél és konkrét célkitűzéseinél fogva szemben állt a Vatikán által propagált “geopoliteia”, vagyis a szakrálisban gyökerező globális geopolitikai struktúra koncepciójával. Korántsem volt véletlen tehát, hogy Karol Wojtyła személyében egy lengyel bíborosra esett annak idején a konklávé választása. A konklávé történetének – természetesen részleges – ismeretében tudhatjuk, hogy ez a választás hosszas egyeztetések eredményeképpen született meg. (II. János Pál végül nyolc szavazás után kapta meg a szükséges szavazatokat.) Terjedelmi okokból nincs mód a konklávén ütköző vélemények és egyházon belüli irányvonalak tárgyalására, de elég is annyit leszögezni, hogy a bíborosi testület végül kétségkívül jól mérte fel, hogy a Szovjetunió politikai és gazdasági stabilitása 1978 végére kritikus helyzetbe került, azaz mód kínálkozott az addig követett, modus vivendire alapuló vatikáni Kelet-politika módosítására Európában, és egy új, proaktív harcmodor felvállalására a kommunista rezsimmel szemben. Az engedni kezdő eresztékek lazítására a Vatikán számára rendelkezésre álló eszközök közül kétségkívül a lengyel kártya kijátszása volt a legzseniálisabb választás, több okból is. Egyfelől az európai csatlós országok közül Lengyelország geopolitikai súlya volt messze a legnagyobb, miközben másfelől a lengyel katolicizmus különösképpen alkalmas volt az említett vallási-politikai stratégia újraélesztésére.

A lengyel katolikus egyház – szemben például a hamar megalkuvó magyarral – mindig is az ellenállás egyik gócpontjának számított a kommunista és szovjet (orosz) elnyomással szemben. Ezen felül azonban a lengyel katolicizmus kezdettől fogva a legelkötelezettebb támasza volt a római pápai intézménynek és geopolitikai céljainak is. “Polonia Sacra” (sacra = elválasztott, kiválasztott) – Lengyelország hagyományosan alkalmazott megnevezése is utal arra a történelmi hitre, melynek lényege, hogy a lengyelek különleges, messianisztikus szerepet tulajdonítottak országuknak a római pápaság által levezényelt, grandiózus “isteni műben”. A lengyel hit egyik sajátosságának számított az a mély – a római pápasághoz fűződő szoros kapcsolatából származó – meggyőződés, hogy a geopolitika magában foglalja a georeligiozitást, és hogy az ő “georelígiójuk” – a római katolicizmus magában foglalja a geopolitikát. “II. János Pál pápai karakterét és politikáját döntő módon meghatározó lengyel voltának figyelmen kívül hagyása óhatatlanul azzal jár, hogy félreértjük az általa betölteni kívánt pápai szerepet és az őt éltető geopolitikai víziót”, írja Malachi Martin fent említett munkájában. A geopolitika és georelígió fent említett organikus kapcsolata a XX. század második felére, a szekularizáció hatására, erősen megkopott a katolikus világegyház nyugati euroatlanti fertályában. A “tüzet még őrző” kevesek közé tartozott Lengyelország. Így az ország különleges geopolitikai szituáltsága a szovjet csatlósállamok között, a lengyel katolicizmus sajátos karakterével együtt döntő tényezővé vált az új pápa megválasztásánál 1978 októberében. Karol Woytiła egy hallatlanul erős antikommunista és szovjetellenes örökséget kapott mentorától, Wyszyński bíborostól, Gniezno és Varsó érsekétől, Lengyelország prímásától. (Akit egyébként az ország politikai és vallási integritását megtestesítő Interrexként tartott számon az egyház és a társadalom abban az időszakban, lévén, hogy egy 1573-as rendelkezés értelmében törvényesen választott uralkodó vagy kormány hiányában a prímás került a legmagasabb politikai pozícióba.) Woytiła és Wyszyński évtizedekig dolgoztak együtt, és ennek során taktikus és igen hatékony módon szálltak szembe a kommunista pártállami rendszerrel. A pápai trónra kerülve, Krakkó egykori érseke teljes erővel kezdett neki a kitűzött geopolitikai stratégia érvényre juttatásához. Lengyelországban tett látogatásai – és persze ezt megelőzően megválasztása – hatalmas zavart keltett a keleti blokk vezetésében. II. János Pál egyre több kompromisszumot csikart ki a lengyel vezetéstől, de tudnunk kell, hogy évekig mindent megtett azért is, hogy látogatásai ne keltsenek túlontúl nagy zavart a társadalomban – ennek érdekében konkrét intézkedéseket és ígéreteket is tett -, hiszen jól tudta, hogy a politikai helyzet még nem érett meg egy sikeres rendszerváltás elindításához. (Mindeközben fokozatosan egyre nagyobb amerikai segítséget is kapott, különböző csatornákon, többek között az amerikai hírszerzésen keresztül.) Ez a helyzet mindaddig nem érkezett el, míg Mihail Gorbacsov – belátva a Szovjetunió által addig járt út végzetes ellehetetlenülését, meg nem hirdette a nyitás és átalakítás politikáját. Ebben természetesen nagy szerepe volt a nyugati hatalmak által sikeresen megnyert gazdasági és fegyverkezési versenynek is, mely gyakorlatilag térdre kényszerítette a KGST és a Varsói Szerződés tagországait. Mindezek hátterén az eseményekkel kapcsolatos alapvető ismerethiányra és/vagy szelektív emlékezőképességre utal az a többek – pl. nemrégiben Orbán Viktor – által manapság hangoztatni kezdett kijelentés, mely szerint “II. János Pál pápa hozta el a szabadságot Kelet-Európa népeinek.”

II. János Pál történelmi érdemeinek tárgyilagos vizsgálata mellett ugyanakkor nem szabad tekintet elől veszteni azokat az átfogóbb – korábban vázolt – geopolitikai-stratégiai megfontolásokat, melyek a pápát a kommunizmus elleni küzdelmében vezették, s melyek szerves folyományaként fordult ezután szembe a liberális demokráciák számos vívmányával is. “Sokan nem képesek felismerni, hogy a totalitarianizmussal ellenzése nem mindig jár együtt a demokrácia vagy a szabad piac támogatásával”, idézi a New York Times a fentebb már említett James Caroll, egykori katolikus pap kritikus szavait II. János Pál pápaságával kapcsolatban.34

Az “igazságos Mátyás király” és hasonló gyermeteg mítoszok és pszeudovallások kialakulása és elterjedése mindenkor egy társadalom intellektuális potenciáljának kimerülését jelzik, melynek következtében hajlamos az ember leegyszerűsített képletekre redukálni a történelem és a jelen öszszetett tanulságokat hordozó folyamatát, hogy így is menekülhessen a gondos elemzéssel járó következtetések és – olykor bizony – terhes tanulságok levonásától. Ez sajnos csak továbbgenerálja a kiváltó intellektuális kiüresedést. Közveszélyessé akkor válnak ezek a mítoszok, ha nem pusztán egyéni, hanem közös létezésünk alapjait érintő történéseket hamisítanak meg, torzítanak el.

II. János Pál pápa “egy meg nem értett, fel nem ismert” (Martin) szereplője az új globális-nemzetközi politikának. “Krisztus Európa egyedüli ereje és minden nemzet királya”, jelentette ki a pápa a Vatikánba akkreditált diplomáciai testületek előtt. A magát Isten és Krisztus teljhatalmú földi helytartójának tartó római pápa részéről ez kétségkívül súlyos politikai jelentéssel járó geopolitikai program. “A legújabb vállalkozás az “Ember városában” egy geopolitikai struktúra felépítésére irányul. Mindenki, aki társadalompolitikai vagy gazdasági hatalom szempontjából számít, részt vesz benne, van aki szándékosan, van aki akarva-akaratlan; végül pedig – ezt senki nem vitatja – nagyok és kicsik, mind részei lesznek. Ez a millenniumi végjáték. A pápa legvisszafogottabb – de a szekuláris világ vezetőit kellőképpen nyugtalanító – megfogalmazása szerint egyetlen politikai rendszer sem életképes, ha nem az Istenbe és Krisztusba vetett valódi vallási hit spiritualitására alapul, tehát egyetlen vallási hit sem életképes, ha nem ver mélyen gyökeret a politikai rendszerekben. Konkrétabban szólva azonban a pápa azt állítja, hogy az emberek addig nem reménykedhetnek egy életképes geopolitikai rendszer megalkotásában, míg az nem a római katolikus kereszténységre alapul.”35 Úgy legyen, ámen?

1 Erre vonatkozóan lásd pl.: Klaus Schatz S. J. Papal Primacy. From Its Origin to the Present. A Michael Glazier Book. The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1996.

2 Giancarlo Zizola: The Power of the Pope, in: The Tablet, 1998. október 17.

3 Malachi Martin: The Keys of This Blood. The Struggle for World Dominion Between Pope John Paul II, Mikhail Gorbachev and the Capitalist West (Simon and Schuster, New York, 1990.), 19.o.

4 XIII. Leó: Annum sacrum, n. 10.

5 Rodger Charles, S.J., Drostan MacLaren, OP.: The Social teaching of Vatican II. Its Origin and Development, (Oxford: Plater Publications; San Francisco: Ignatius Press, 1983), 211. o.

6 Charles-MacLaren: The Social Teaching…, 88. o.

7 Ibid. 365. o.

8 Ibid. 71. o.

9 Ibid. 363. o.

10 Ezzel kapcsolatban lásd még: J. Leon Hooper, S.J. (ed.): Bridging the Sacred and the Secular. Selected Writings of John Courtney Murray, S.J., (Washington (D.C.): Georgetown University Press, 1994).

11 Charles-MacLaren: The Social Teaching…, 13-14. o.

12 Church”s stand against contraception costs lives, Agence France Presse, 2001. június 29. Idézi pl: http://www.condoms4life.org/facts/ condomPolicy.htm

13 In: Conscience, Winter 2001/2002, 38. o.

14 Pope Urges Bosnian Rape Victims not to have Abortions, Los Angeles Times, 1993. február 28.

15 Lásd: Jean-Louis Tauran érsek: The Defence of Life in the Context of International Policies and Norms, www.vatican.va

16 Jean-Louis Tauran érsek, a Szentszék “külügyminiszterének” szavai II. János Pál pápának az ENSZ Közgyűlése előtt 1995-ben elmondott beszédéről tartott szemináriumon, New York, 1995. május 8. Forrás: a Szentszék ENSZ Állandó Megfigyelői Missziójának hivatalos honlapja, http://www. holyseemission.org/index2.html (Kiemelés tőlem. – B. P.)

17 II. János Pál pápa üzenete a béke világnapja alkalmából, 2000. január 1., és pápai beszéde a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testületekhez, 2000. január 10.

18 Martin: The Key of This Blood…, 455. o.

19 Ut unum sint, No. 10.

20 A beszéd elhangzott a LUMSA Jogtudományi Fakultása díszdoktori címének átvételekor Rómában, 1999. november 10. Forrás: Zenit News Agency, hivatalos honlap, http://www. zenit.org, Róma, 1999. november 15.

21 For Victims, Strong Words Were Not Enough, Washington Post, 2005. április 3.

22 Jaons Berry: Lead Us not Into Temptation: Catholic Priests and the Sexual Abuse of Children (Chicago, University of Illinois, 2000.).

23 A problémát részletesen tárgyalja például a Catholics for a Free Choice jelentése, melyet a katolikus szervezet az ENSZ Gyermekek Jogainak Bizottsága kérésére készített, lásd The Holy See and the Convention on the Rights of the Children. A Shadow Report – CFFC, September, 2002. Washington, http://www. catholicsforchoice.org

24 Lásd The Pope, the letter and the child sex claim, The Observer, 2005. április 24.

25 Ibid.

26 “Ad exsequendam ecclesiasticam legem” latin eredetije letölthető a Szentszék hivatalos honlapjáról: http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/rc_con_cfaith_doc_20010518_epistula_graviora%20delicta_lt.html), mely – saját megfogalmazása szerint – azért született, hogy a “Crimen sollicitationisban foglalt, mindezidáig érvényben lévő normákat megújítsa” (“…quia Instructio Crimen sollicitationis hucusque vigens, a Suprema Sacra Congregatione Sancti Officii edita die 16 mensis martii anno 1962…).

27 The Pope, the letter and the child sex claim, The Observer, 2005. április 24.

28 A fenti idézeteket és utalásokat lásd Ibid.

29 A jelentés letölthető az ügyészség honlapjáról: www.ago.state.ma.us

30 Pope John Paul Appraised as Pope, Not Rock Star, New York Times, 2005. április 5.,

31 For Victims, Strong Words Were Not Enough, Washington Post, 2005. április 3.

32 The Pope, the letter and the child sex claim, The Observer, 2005. április 24.

33 For Victims, Strong Words Were Not Enough, Washington Post, 2005. április 3.

34 Pope John Paul Appraised as Pope, Not Rock Star, New York Times, 2005. április 5.

35 Martin: The Keys of This Blood…, 492. o.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 19. szám

Comments are closed.