Forrás: Népszava

Beszélgetés Hegedűs D. Géza színművésszel

„Színészeim tündérek voltak és köddé

foszlottak, újra könnyű köddé.”

(Shakespeare: A vihar. Fordította:Mészöly Dezső)

Hatéves forma lehettem. Édesapám felhozott Ibrányból Budapestre. Ígéret: kimegyünk az Állatkertbe. Viziló, oroszlán, zsiráf, majom, tigris, őz, jegesmedve. Nyár volt. Csak a jegesmedvét vártam. Végre ott álltam a sziklánál. Néztem a fehér bundájában. Ó, csak ilyen? Később jöttem rá, hogy ebben a történetben már akkor benne volt kíváncsiságom, az örök nyugtalanságom. Nagyon várok valamire, de ha nem egyezik a vágyaimmal, szembe fordulok vele és újabb „jegesmedve” után vetem magam. Emellett szorongok, de ez az erőm is. Ady Endre A Tisza-parton című versében írja: „A szívem egy harangvirág/ S finom remegések: az erőm”. Valahogy így vagyok én is. Nem szeretném, ha ez a szorongás megszűnne, mert akkor megszűnnék az lenni, aki vagyok. A munkámban az erőm, amivel a szorongást le tudom győzni, ki tudom szorítani a lelkemből, a szívemből, az agyamból. Cipelem a mindennapok terheit álmaimban is tovább. Soha nem csodálkoztam azon, hogy mit álmodtam, kínlódok egy szereppel, küszködöm tovább, keresem a megoldást. Van úgy, hogy „betáplálom” a fejembe a problémát, „viszem tovább”, és arra ébredek, hogy megtaláltam.

Futni szoktam reggelenként. Eggyé válok a természettel. Akár a felkelő nap korongját látom, legyen borús az idő. Fű, fa, virág igyekszik az ég felé, de bár takarja be a természetet hó, ezeket, az órákat arra használom, hogy viszem magammal a gondjaimat, s várom, hogy bekerítsen a magány. Az agyam dolgozik, befelé figyelek, beleolvadok az „egészbe”. Ez munka és küzdelem. Nem szeretem a békétlenséget, de megvívom a sorsomat kísérő csörtéket, ha arra van szükség, mert tudom, hogy még dolgom van a világban.

Szüleim: két érzékeny, nagy akaratú, függetlenségért küzdő ember, szenvedélyes kapcsolat. Anyám gyönyörűen énekelt, táncolt. Rendkívül nyitottsággal mindenre. Apám érdeklődése, útja, öntörvényű szemléletmóddal volt kikövezve. Két nagyon művelt, élni szerető csodálatos pedagógus. Gondolkodni, megérteni a világot tőlük tanultam. Nagyon illettek egymáshoz. Szerencsém volt. Az is, hogy Ibrányban maradtak. Anyámat kötötte a családja, a családcentrikusság értékét tapasztaltam. Szerettem köztük élni. Értelmiségi családban, de ugyanakkor egy természetközeli, paraszti gazdálkodásban is. A malomban járni, ahol apám született. Szerettem az állatokat, a hiszékeny, mégis növekvő tájat. A két lánytestvérem mellett én voltam a „kis herceg”. Szórakozás volt az aratás, ott voltam a kévék behordásánál, ülhettem a szekér tetején. Mint kisgyerek, ott bukdácsoltam a szoknyák közelében, sok nehéz sorsot láttam, a lehulló szavak megmaradtak, amikor a család tagjai egymás felé fordultak. Szüret, disznóölés. Ott voltak a katlanoknál, rakták a tűzet, főztek. Ott téblábolhattam, hallhattam szavakká formálódott kínjaikat, örömeiket. Nyomorúság, fájdalom, ez mind megérkezett és rengeteg gyengédség. Könny, szorongás, megannyi nevetés, humor.

A világháború után, a dolgok „természetes” rendjéből fakadóan, csupa fiatal pedagógus volt a pályán. Ha volt szabad idejük, sport, kultúra, film, színház. Motorja ennek ki lehetett? Az apám. Színpadot ácsoltak. A még mindig meglevő szülőházam mellett, két összenyitható tanteremben. Mágnás Miska. Doktor úr. Diszletek, ruhák, masztixxal felragasztott bajusz, szakál. Kiköveteltem magamnak is, abban aludtam. Apám volt Miska, anyám Marcsa. Amikor kidobták a nagyúri kastélyból, a szívem szakadt. Úgy éltem meg, hogy nem Miskát dobták ki, de Apukámat. Molnár Ferenc: Doktor úr. Az asztalon gyertyák égtek, apám az asztal alatt, előjött, eloltotta. Amikor ez harmadszor ismétlődött, ott ültem az első sorban, felszóltam: „Miért tetszik meggyújtani a gyertyákat, amikor az apukám eloltotta?” A kérdéshez a továbbiakban is hűséges maradtam. Anyám, apám halálukig Ibrányban éltek. Én tizennégy évesen Debrecenbe kerültem középiskolába. Építőipari szakközép, gépészeti tagozat. Műszaki érzékem, ha azt mondom szegényes, aligha alkalmas annak jellemzésére, ami a valóság. Mégis szükség volt rá. Ki kellett derülnie, hogy nincs elveszett idő, valaminek meg kell történnie, hogy utána valami megtörténhessen. Az egyenleg: nekem a humán dolgokhoz van közöm. Jelesre képesítőztem, nem akartam a szüleimnek keserűséget okozni. De… A debreceni Csokonai színház, a filmek. Ekkor „érkezett” Szabó Pista, Jancsó Miklós, Sándor Palika, a többiek. Virágkor. Haza, az otthon világa. Apám kísért ki az állomásra, amikor visszafelé indultam. Hová adod be a jelentkezési lapod? Színész szeretnék lenni. Apám arcán megjelenő örömet őrzöm. Felvettek. Aki felvett: Horvai István, Kapás Dezső, Marton László, Várkonyi Zoltán. Anyám jól értette, de féltett. Apám jól értette, hogy valami beteljesedett.

A színházi hűség első mondata

A harmadik év végén Oidipusz voltam. Jött Várkonyi: „Géza, érezze úgy, hogy maga a Vígszínház tagja”. Az egyik órán ülök, érkezik Makrai Pál, a Vígszínház művészeti titkára: „Pistám, engedd el Gézát, este be kell ugrania a Popfesztiválba”. Marton Laci várt, elmondta mit, hogyan. „Bill, József régi barátja, egy vándor beatzenekar tagja, ha messzire keveredik el, postán küldi haza keresetét”. A hűség első mondata a Vígszínház színpadán.

Horvai a kegyetlenségig szigorú volt. Szenvedélyes, maximalista, tréfát nem ismerő ember. Alakja is idomult ehhez. Szikár, kicsit elrajzolt. Kapás puhább, abszurdba hajló humorral. Ha Horvai sarkos, végletes volt, Kapás néhány poénnal enyhített a helyzeten. Horvai realista volt, Csehov iskolateremtő rendezője, Kapás a fanyarság mestere. A beszédet Gáti tanár úr tanította (bensőséges viszony), a zenés mesterséget mindnyájunk Versényi Ida nénije, egy igazi anyatigris, aki úgy ölelt minket magához, hogy a fájdalmat nem éreztük soha. De… Szigorúan, szeretettel Marton László vezetett végig a pályámon. A diploma utáni első bemutatóm rendezője. Az ifjú Werther újabb szenvedései. Egy kamasz lázadását fogalmazta meg benne Urlich Plansdorf. Festőművész szeretne lenni. Naplót vezet. Humor, ragyogás, tragikus végkimenetel. Olvastam Nádas Péter kritikáit, aki egyik meghatározó alakja lett életemnek. „Hegedűs D. Géza attraktív egyéniség, szépen beszél, tehetséges ember, jó nézni. Akkor lesz belőle nagy színész, ha mer a tehetségéhez felcsúnyulni”. Felcsúnyulni. Ezt a kifejezést használta.

Találkozás című kétszemélyes darabjában később játszottam. Kilométerkő. Partnerem Ruttkai Éva. Azt, hogy „volt” nem mondanám ki. Apám emlékét keresem, így jutok el hozzá (szerepe szerint Mária), apám életének egyik legnagyobb szerelméhez. Mária arisztokrata. Apám a háború utáni világ egyik meghatározó személyisége. Két világ. A fiú (én), aki hisztérikusan követelte, hogy adja ide a múltat, mert az én nemzedékemnek nem voltak emlékei, gondolatai, szavai, ismeretei erről. Felfakasztani a sebeket, a deportálást, a börtönt, a megaláztatást, a méltóságból való teljes kifosztottságot, de mindezt szeretettel, felelősséggel. Ilyen volt a darab és akkor az életem, az életünk. Nádas Péter még kezembe adta Freud pszichoanalizisét. Olvasd, jót fog tenni. És jót tett.A közösség, a szeretet, a törődés, a darab, a könyv bölcsessége s mindez a felnőtté válás pillanatában.

Kijelölték helyem a világban

A feleségem építészmérnök. Finom, művelt, a világra nyitott, szépséggel teli asszony. Az építészetben meghatározóak a számok, de ott áll közvetlenül mellette a szépség. Az idő foglalata egy-egy épület, de megépítésükhöz pontos, céltudatos döntéseket kell hozni. Ő realista, én, miközben munkám a valóság, álmodom is. De mindig le tud hozni a földre. „Gézukám, ne álmodj, itt vagyunk.” Jó, hogy így van. A nagyobbik lányom most érettségizik, humán beállítottságú. Gyönyörűen ír. Költő. A kisebbik most végzi a második gimnáziumot, édesanyja kreativitását, fantáziáját örökölte, és amit megálmodott képes megvalósítani is. Túlzóak a mondataim? Lehet. De azt tudom, hogy kijelölték helyemet a világban.

Lehet szerencse, hogy Ibrányban születtem.A szülői ház, a környezet, a természet. De legalább ilyen szerencse, hogy a Vígszínházba kerültem. 1975. Ruttkai Éva volt Kleopátra, Darvas Iván Antonius. Aláírtam a szerződést büszkeségem odavitt hozzájuk. Iván, miközben barátságos, szeretnivaló, kicsit irónikus volt: „Gratulálok, eddig reményteljes főiskolás voltál, most már szar kollega vagy”. Így indultam el a pályámon. Egy kisebb európai szigetre kerültem. Találkozhattam Déry Tiborral, ott ülhettem egy banketten Örkény István, Várkonyi Zoltán társaságában. Hallhattam mondataikat. Ahogy Várkonyi mesélte, hogy bújtatta el az emberség a Vígszínház pincéjében, zsinórpadlásán a németek elől.

Más bennem a színész és más a rendező. Ha színész vagyok végtelenül kiszolgáltatottnak érzem magam, és nagy adománynak, hogy úgy tudok hozzá kezdeni minden feladathoz, mintha most találkoznék először az anyaggal. Elkezdek szorongani, kutakodni, hogy most akkor mit és hogyan. A munkafolyamat alatt csak a következő pillanat számít. Amikor a próba elkezdődik nincs elképzelésem a figuráról. Kétségbe esem, a szituáció betege vagyok. A próba ugyanis arról szól, hogy próbálunk. Lehet akármilyen színvonalú a társad, ha azt mondja, hogy nézzük meg másképp, nem mondom, hogy nem, legyen a meggyőződésem az ellenkezője. Kiváncsivá tett. Ha kipróbáltam, akkor már lehet javaslatom, hogy most nézzük meg „úgy”. Egy „tenger” van csupán, azon hánykolódsz, aztán tisztán látod a távlatokat, látod a szigetet, ahová el kell jutnod. Amikor összeállnak a részletek, kiderül, hogy nem mindegyik egyforma értékű. Differenciálunk. A bennem állandóan jelenlévő ibrányi világ szól. Olyasmi jön elő, ami én magam vagyok, de nem sejtettem, hogy bennem lakik. Akkor a próba folyamán valami robban. Megszületik, amire vártál. Nem feltétlenül az, amit terveztél, de ott van. Akár más is lehet. Új, különleges, egyedi. Az vagy te.

Az előadás. Mielőtt bemegyek az öltözőmbe, beköszönök a büfébe. Örülök a kollegáknak, egymásra leszünk utalva. Egy szétvághatatlan „csomó” egy időre. Szeretem a magányt, ehhez viszek magammal egy csésze teát. Szükségem van a csendre. Befelé figyelek. Öltözködés, kellékek. Fontos számomra minden ruhadarab. Ha valami eltűnt, úgy érzem, hogy egy testrészemtől fosztottak meg. Nagyon erősen motivál, hogy milyen közegbe lépek be. Most a közönségről beszélek. Minden este más. Más érzelmi, szellemi várakozás. Érezni lehet, hogy „ma” rád vannak hangolva, ugyanakkor az is lehet, hogy köztetek áll egy” üvegfal” és sokkal több energiát kell megmozgatnod, hogy az derüljön ki, amire készültél. Amikor vége, lenyugszom. Mindenki elment. Még ott vagyok az öltözőben. Végig gondolom az előadást, pedig már mögöttem van, megváltoztathatatlan. Lesminkelek, átöltözöm. Erre a rituáléra szükségem van. Egyszer egy bodrogi halásztól megkérdeztem, mitől ilyen finom ez a halászlé, mi a titka. Az öreg így válaszolt: „Tudni kell idejében kirúgni a bogrács alól a tüzet”. Így van.

Nem lehet hivatkozni semmire

Ha a közéletről kérdezel, akkor Hauser Arnoldról, Lukács Györgyről, vagyis a Vasárnapi Körösökről, de elsősorban Jászi Oszkárról beszélnék. És Bíbó Istvánról. Autonómia, európai mentalitás, és aminek ebben el kell foglalnia a maga helyét, jog, adminisztráció, gazdaság, kultúra, erkölcs. Engem a kulturális züllés foglalkoztatott, foglalkoztat. Ahogy a II. világháború, a fasizmus, a genocídium, az ember megalázása, nyomorúsága s úgy hiszem mindmáig, ha a világ szelídülni is próbált, ennek a következményeit érezzük. A kelések fel-fel fakadnak, bár az ember nagy erőfeszítéssel igyekszik korrigálni a korrigálhatatlant. Például az etnikumok máig megoldatlan problémái. Tudás, ismeret nélkül kiszolgáltatottá válik az ember. A szellemi vértezet védettséget ad, de ha sötétség van, az azonos a kiszolgáltatottsággal. Tényként fogadnak el szennyes, bűnös, amorális gondolatokat. Utcára vihetnek sunyi, hatalomra vágyó emberek. Nincs vagy elferdített a történelmi ismeret, a múlt ismerete. Az I. és a II. világháború között a zsidó lakosságot odavetették a zsákmányra éhes percembereknek. Legitimizálták a rablógyilkosságot. Pedig tudniok kellettt, hogy a zsidóság jelenléte nélkül Magyarország nem lenne az, ami. Apám megírta Ibrány történetét. Zsidó kulturális közeg, integráns része annak, amit teljességnek nevezünk. Itt az első óvodát Bleuer Lipót alapította, és támogatta a kulturális kezdeményezéseket. A zsidóságnak része volt az iparosodásban, voltak kereskedők, földművesek. Részt vettek az I. világháborúban és mint magyar katonák haltak hősi halált. Az utolsó választáson, 1938-at írtunk, a nyilasok kapták a legtöbb szavazatot.

Leitner Aranka ibrányi polgár Izraelben megkapta apám naplóját. Levél. Köszönet. Arról írt, hogy tizenharmad magával élt itt a mi falunkban. Írt a házakról, utcákról, legelőkről, ez már a saját könyve, ahol libát legeltetett. Deportálás. Édesanyját Auschwitzban, a karján ülő csecsemővel gázosították el. A táborban a falujáról álmodott, ez volt az én falum is. Egyedül jött haza. Elment a Székely utcába, ahol akkor már más lakott, leült az eperfa alá, elmondott egy imát és elment. Vissza soha többé. Az utcasarkok, a fák ugyanazok maradtak. Ahogy az enyém volt, úgy az övé is. A holocaust számomra azt jelentette, hogy nem ismerhettem meg az apámat, írja. Az én unokabátyám, aki a Horthy korszak alatt született, sem ismerhette meg az apját. Lefejezték a világot. Nem lehet hivatkozni semmire. Nincs mentség. Mára az ország materiálisan, benne hétköznapjainkkal, kettészakadt. Szellemileg, kulturálisan, politikailag megosztottak vagyunk. Akinek ez lenne a felelőssége, azoktól csak mondatok hangzanak el.. Ne! Teremtsék meg a lehetőséget, a keretet, a többit bízzák ránk. Tudniok kellene, hogy az ember normális lény, szellemileg, erkölcsileg egyaránt. Figyel. Műveletlen, a sötétséget szaporító, tájékozatlan emberekkel nem lehet értéket létrehozni a jövő alapjait lerakni. Alkohol, drog, pszichés betegségek, egzisztenciális problémák a következmény. Oktatás, ez lenne a válaszom, ha az előzőek a kérdések voltak. A tudomány olykor, de a művészet nem adhat egzakt választ, ott a kérdések születnek, a felhasználhatóság felelete nem. Az együttgondolkodás lehetőségét szeretném megteremteni, a belső reagálást, a párbeszédet. A színház, benne én, nem tehet mást, de ezt igen. Hinnem kell abban, hogy ezt teszem és jól.

Tanítok. Mindenki hozza a saját, egyedi, különleges személyiségét, világát. Színész akar lenni. Feladatot kap, ehhez segítséget kell nyújtani. Tudnom kell, hogy Valaki. Megnézem, hogy mit kínálnak fel, a világhoz, a kultúrához való viszonyukat keresem. Mindig arra várok, hogy van-e mondandója. Ha megtaláltam egy személyiséget, öröm. Gyere barátom, vártalak, vártunk, izgalmas személyiség vagy, így vagy szép, teljes, amilyen vagy. Lehet, hogy eláll a füled, kócos vagy, kicsit csapzott, de egyedi és összetéveszthetetlen. Egy fiatal ember, érzékeny, nyitott,kíváncsi. Nem szabad ráerőltetni egyfajta gondolkodásmódot. Hagyni kell küszködni, kínlódni, önmaga ébredjen rá miről van szó. Segíteni kell, hogy önmaga fedezzen fel egy-egy részletet, majd az „egészet”, ha ez felfedezhető. Aztán inspirálni kell. Nem elég a képesség, az adottság. Chagallra hivatkozom: „Dolgozni kifulladásig”.

László György