Forrás: NOL

Gombár Csaba, 2005. május 7. 00:00

Pusztító viharok, szökőár, földrengés – s naponta értesülünk arról is, hogy e csapások előidézésének mi is okai vagyunk, és így némi bűntudattal egyesülünk újabb és újabb aggódásközösségekben.

Az ember szemmel láthatóan nem győzte le a természetet, de pusztítja derekasan. Miközben – alig vettük észre – egy fél évszázad alatt egyre inkább környezettudatosak lettünk. Már nem leigázni, hanem menteni, sőt felszabadítani kell a környezetet – halljuk lépten-nyomon. Ennek érdekében aztán nemcsak a magánberuházások drágulnak, hanem az állami költségvetés is növekszik, és ráadásul a környezet érdekében radikálisan fellépők is néha ingerültséget keltenek. Olyannyira, hogy egy-egy, a környezetvédők által megfúrt vállalkozás miatt a beruházó vagy kivitelező méregtől pulykavörössé váló fejében már az is felötlik, hogy nem a környezetvédőktől kellene-e magunkat megvédeni.

Mennyi kidobott pénz, idő, tanácskozás ezért a Zengőre tervezett légtérvédelmi lokátorért! Mennyivel olcsóbban kijönnénk, ha a környezetvédők nem járatnák a bolondját a katonákkal és magával a kormánnyal is! Talán már a metró építése is elkezdődhetett volna, ha a környezetvédők nem szórakoznának, nem rágatnák a paragrafust a bíróságokkal. Olcsóbban és gyorsabban lehetne autópálya a főváros körül, ha környezetvédelmi beadványok miatt nem lehetetlenülne el bármely elképzelt útirány. Ezeknek aztán mindegy, hogy természeti vagy épített környezetről van szó – a pesti zsidónegyedben is odvas-redves házak tucatjait nyilváníttatták védetté -, csak az a fontos nekik, hogy ne változzon semmi.

Ilyen vagy efféle mérges véleményekkel bárki találkozhatott már, és mi tagadás, a méreg is érthető, például az elmaradt haszon miatt. Az azonban, hogy milyen haszonról, s kinek a hasznáról is van szó, sokszor nem világos. Ugyanis a környezetvédők is a mi hasznunkról, mindnyájunk hasznáról – azt mondják: értünk – beszélnek. S míg az állami vagy magánberuházónak, ha a köz használatára teremt is valamit, megvan abban azért a maga haszna is, addig a környezetvédők önzetlensége megkérdőjelezhetetlen. Odaláncolják magukat a kivágandó fákhoz, toporognak a hidegben, feláldozzák a szabadidejüket, és magukra haragítanak mindenkit. Gondoljuk meg: a környezetvédők szembeszállnak az állammal, néha az államnál erősebb magántőkével, de a Hubertus-misék, azaz az állatok leölése miatt még a katolikus egyházzal is – Hubertust köztudottan a vadászok védőszentjeként tisztelik -, és sokszor bizony a közvéleménnyel szemben haladnak. Kik ők, és mit akarnak?

A környezetvédők, ha kevesen vannak is, igencsak sokfélék. Egyfelől, mert az állatvédőktől az állati jogokért vagy egyenesen az állatok felszabadításáért küzdő aktivistákig, a városvédőktől a jövő nemzedékek érdekeiért fellépőkig, a szelíd biotudatos vegetáriánusoktól a harcos zöldpolitikusokig bezárólag – igen sokfélét akarnak. Másfelől az állam is a környezetvédelemről beszél, s ennek érdekében még minisztériumokat is működtet, és a tájvédelemtől kezdve az örökségvédelemig bezárólag szabályokat állít fel, ítélkezik, és sok pénzt költ. Nemkülönben a magántőke is, mert ábrázatának ráncfelvarró megszépítése érdekében egyáltalán nem garasoskodik, ha piacnyerésért környezetvédelmi célokra kell jól reklámozottan pénzt áldoznia. Az 1990-es évek végére még az egyházak is észbe kaptak – legalábbis nemzetközileg -, és az elnyomott kisebbségek és a szegények mellett immár az ökotudatosságért, környezetünk védelméért is felemelik intő szavukat. Így aztán már mindenki értünk, a mi kellemes környezetünkért és a mi felvilágosításunkért, ökológiai érzékenységünkért küzd. Lehet, hogy a civil környezetvédők nem is hadsereggel, állami bürokráciával, magánhaszonra törekvő befektetőkkel, hanem a mi tompa tudatunkkal állnak szemben?

Akárhogy is, a környezetvédők zavarba ejtő és jelentéktelenséget szülő sokfélesége egyszerre áll előttünk politikai akcióik “igen-nem”-re korlátozott “egy”-ügyűségével. Míg a politikai pártok, kompromisszumok árán, átfogó csomagokba passzíroznak sokféle megoldatlanságot, addig a mozgalmi környezetvédelem, már csak a figyelemfelkeltés végett is, úgy akciózik egy-egy ügyben, hogy ott a válasz csak igen vagy nem lehessen. “Ez itt ne épüljön meg!” “Egyetértesz vagy nem?” – A környezetvédőket szét lehet zavartatni rendőrökkel, meg lehet őket büntetni, ha például engedély nélkül hegesztik magukat a sínekhez, csak meghajlítani nem lehet őket. Erejük is, gyengeségük is a kérlelhetetlenségükben van. Ezért is oly felemás a politikai párttá válásukat szorgalmazó törekvés. Hisz akkor majd olyanok lesznek, mint a többi párt. A megegyezések és kiegyezések során elpárolog a természet felszabadítására törő akarat, az eszme.

De hát mi ez az eszme? Melyik, mikori környezetet kellene megvédeni, netán visszaállítani? Itt álljunk meg, ahol most vagyunk? Az elszennyezett folyókkal, vegyszerekkel roncsolt talajjal, ezzel a levegővel, ózonlyukas légkörrel? Vagy menjünk vissza? A múlt század közepén az emberiség a felhasznált energia háromnegyedét a szén elfüstöléséből nyerte. A XIX. század közepén a bálnák tízezreit ölték le azért, hogy az akkori Egyesült Államokban hárommillió gallon bálnaolaj legyen a gyér világításra. A XVIII. század elején még százezer malom akadályozta Franciaországban a folyók folyását, s okozott elmocsarasodást. Amióta emberek vagyunk, rongáljuk a környezetet. “Re-primitivizálódjunk?” – kérdik dühösen a technikai haladás védői. Amikor Julius Caesar meghódította Britanniát, kevesebb erdő volt Angliában, mint most – mondják. S a haladás hívei rögtön megnyugtató technikai víziókkal szolgálnak: hamarosan itt a szennyezésmentes, hidrogénre épülő gazdaság, újra erdők boríthatják be a traktorok gázolajfelhőjével borított termőföldeket, mert az emberiség élelmiszer-szükségletéhez egyre kevesebb területre van szükség – ha egyáltalán, hiszen kéznyújtásnyira a föld nélküli agrokultúra. Évezredek alatt leigáztuk a természetet, most majd fölszabadítjuk! Ha hinni lehet a tudományos-technikai látomásoknak, paradicsomi állapotok lesznek az iparosított ökoszisztémában, ahol majd békésen együtt élhetünk az állatvédők által megmentett oroszlánokkal és kígyókkal. És addig?

Nos, addig az ember által rongált természeti környezet a geológiai katasztrófák méretében pusztul, mondják a környezet védői, s részben az államok irányítói is. Egyesek feneketlen derűlátása áll szemben mások katasztrófát jósoló borúlátásával, miközben a hangyányi eszének kicsinységéért ostorozott, többmilliárdnyi többség – mi magunk – mindennapi gondjaink szorításában csak úgy élünk bele a vak világba. De nem kéne riogatni bennünket, félünk azért mi magunktól is. Lehet, hogy az emberiség végveszély felé halad, de a technika vívmányainak áldásairól demokratikus körülmények között nem lehet lebeszélni bennünket. Már nem hiszünk a tudományok varázstevő erejében, de már a természet roncsolásáért is joggal felelőssé tett tudományok segédlete nélkül még érvelő panaszainkat sem tudjuk megfogalmazni. S így alighanem nincs más út, mint a minduntalan csepült, nemszeretem politikai megoldásokhoz való fordulás, a kompromisszumok keresése. A jó környezet mibenlétének és megvédésének módjaiban sose foguk egyetérteni, de legalább kibeszélhetjük magunkat.

Comments are closed.