Forrás: NOL

2001. április

Révész Sándor, 2005. április 30. 00:00

“A szocialisták semmit, sem tanultak, de sok mindent felejtettek – nem tanultak meg politikai stratégiát készíteni, és lassan elfelejtenek taktikázni is. Miközben a Fidesz hónapok óta a nagyközönségnek játszik, az MSZP ismét belcsatáit vívja, s nem veszi észre, hogy hosszú küzdelem árán valóban sikerült kiegyenlítenie a két nagy párt támogatottságát.” (Mucsányi Mariann: Fej, fej mellett, Népszabadság, 2001. április 3.)

Orbán Viktor és a focilabdák a dabasi kampányban “És: Münchhausen-bűvésznyúl a fekete cilinderből – előrántotta magát önnön fülénél fogva… kicsoda?… na, ki? … hát Horn Gyula! /…/ A Magyar Szocialista Párt viharos megújulása egészen addig jutott, hogy Horn Gyulának kell előkerülnie. /…/ 2001 tavaszán az MSZP pontosan ott tart, ahol három éve. Zavartan pislog, szeretne mondani valamit, de nem bír.” (Uj Péter: Komoly csapat, Népszabadság, 2001. április 11.) Imígyen tolta az MSZP szekerét a Népszabadság, miközben nem húzta senki, mert a szekér előtt a lovak egymást rúgták ki a hámból. A miniszterelnökjelölt-jelöltek a belharc miatti aggodalmukban igyekeztek minél gyorsabban lebelharcolni egymást. Négy MSZMP-s típuskáder (Németh-Nagy-Kovács- Medgyessy) versengett, hogy hitelesen lesúrolja a pártról a pártállami múlt rákozmált maradékát. Horn Gyula jelezte, hogy őt még nem lehet lesúrolni, mert megkereste és ismét a párt élére kívánta őt a tagságból egy bizonyos Emberek. A Magyar Nemzettel háttérbeszélgető szocialisták diszkréten jelezték, hogy volna még egy titkos jelölt-jelölt is, akinek a népszerűsége is nő meg maga is nő. (Pásztor: Szili az MSZP meglepetésembere?, Magyar Nemzet, 2001. április 5.) A Szili nyuszi azonban ekkor még a kalapban maradt.

A szocialisták annyira megijedtek attól, hogy nem jut eszükbe semmi, hogy eszükbe jutott – ami mindenkinek: a választásokat a választások előtt kell megnyerni népszavazás által: töröljék el a sorkatonaságot, emeljék a nyugdíjat, adják ingyen a diákoknak a nyelvvizsgát és hagyják békében a munka törvénykönyvét. Egyszeriben mindenkinek népszavaztathatnékja támadt. Az MDF a vallásszabadságot kívánta a néppel megtiportatni, miután az Országgyűléssel nem sikerült, az SZDSZ pedig a kormányzati korrupcióról akarta megtudakolni a nép véleményét. De hogy milyen kérdés által, azt nem árulták el. Haraszti Miklós azt “mondta, tart attól, hogy a “besurranó politizálás” ezt a témát is elorozza az SZDSZ-től.” (Népszavazás a pártok új slágere, Népszabadság, április 26.) Mint a sorkatonaságét. Pedig most milyen jól jönne a Gyurcsánytól támadt témaelorzási pánikban egy ilyen kérdés, amit a kormányzó szocialistáknak nem lenne kedvük elorozni.

Április 23-án este az RTL Klubban Frei Tamás bemutatott egy orosz urat, aki bérgyilkosnak adta ki magát, és többek között azt is megkérdezte tőle, mennyiért ölné meg a magyar miniszterelnököt. Megmondta: egymillió dollárért. A kormánypárti sajtó szerint Frei szájával voltaképp az ellenzék kért “elvi árajánlatot” Orbán Viktor meggyilkolására. (Azóta már tudjuk, hogy a “bérgyilkos” csak egy szélhámos statiszta volt, de ennek nincs jelentősége.)

Egy hónappal korábban történt, hogy a Magyar Hírlap vélemény rovatában, ahol mindenféle vélemények megfordulnak, az egyik szerző – éppen egy kormányvédő publicistával vitatkozva – a következőket írta: “A közvagyon magánvagyonná transzformálása, a kormányzati zsarolás, az érdekkörön belülre irányított közbeszerzési pályázat, a klientúraépítés közpénzből stb. módszereit “minden demokratikus kormányzat működése során fel lehet fedezni”, állítja publicistánk. Vagyis mások hibájának átvételét és alkalmazását természetesnek tartja. Ez az eljárás nem más, mint annak az elvnek a hangsúlyozása, hogy tőlünk független bűnözők tetteinek lemásolása a magunk körülményei közt menti a mi bűneinket. Tehát például ha Sztálin szisztematikusan irtotta a saját munkatársait, tehetjük ezt mi ma is. Ez folyik a kisgazdapártban momentán (ha nem is a megsemmisítés végső szintjéig). Vegyük hát át országos szinten mi is. Kedves jövőt állítana elénk példaképül szerzőnk. Pedig a magyar lelkületben, állítom, ma senki sem akar – sem Orbán Viktort, sem Kövér Lászlót – likvidálni, bármennyire javára válna is nemzetünknek.” (Sz. Nagy Csaba: Debreczeni József eltévelyedése a szavak dzsungelében, 2001. március 13.) Nem akarásnak akarás a vége – a “jobboldali” közemlékezetben, mely a fönti cikket azóta is úgy tartja nyilván, mint “a” baloldal fölhívását a “jobboldal” vezetőinek likvidálására. A lap munkatársait kitiltották a kormány és a kormánypárt rendezvényeiről, mert elnézést kértek ugyan többször is, viszont nem azonosultak a cikk szövegellenes olvasatával.

Aki el akarja kerülni, hogy a “jobboldali” közemlékezet gyilkos szándékokat tulajdonítson neki, fogalmazzon egyértelműen: “lelőném, mint egy kutyát”, “szívesen a szemük közé lőnék”. Így valahogy.

A kormány kurvája megjelent a szalon ajtajában. Franka Tibor a budakalászi MDF rendezvényén sürgette, hogy vezessék be őt: Orbán Viktor “elvárja a MIÉP-től, hogy szavazzon be… A színfalak mögött elvárja, a nyílt színen meg tagadja. /…/ Minden férfi tudja, hogy a kötelező akkor jó, ha van szabadon választott. Orbán Viktor ezt eljátssza a politikában. Kötelező neki az MDF-fel meg a kisgazdákkal. Szabadon választottként meg dörgölődzik a színfalak mögött a MIÉP-hez. Kvázi a MIÉP a koalíció kurvája.” Franka Tibor előadását azonban nem a MIÉP családi helyzetének leírása tette emlékezetessé, hanem azokkal a bizonyos Ezekkel kapcsolatos anatómiai észrevételek: “Ezeknek csöpög az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak. Nagyon meg lehet ismerni. Amikor voltam a Szentföldön, én mindjárt tudtam mindent. Gondolom, mi, magyarok, nem ilyenek vagyunk.” (Népszabadság, 2001. április 5.)

A kormánypártok a dabasi diadal eufóriájában lebegtek. Az időközi választások második fordulójában a kormánykoalíció jelöltje, Szűcs Lajos történelmi jelentőségű diadalt aratott. 28,3 százalékos részvételi arány mellett a szavazatok 58,4 százalékával győzött, 15 százalékot vert rá a szocik jelöltjére. Az érvénytelen első fordulóban Szűcs még csak 38 százalékot ért el, és még csak öt százalékkal vezetett. Aztán a MIÉP “beszavazott”. A két forduló között visszalépett a fent idézett Franka Tibor, a MIÉP jelöltje, aki az első fordulóban a szavazatok 13 százalékát kapta meg. A győzelem után több kormánypárti publicista leszögezte: eldőlt a 2002-es választás. Csurka István föltárulkozott: “nincs értelme a bújócskának”, 2002 után a MIÉP és a Fidesz koalíciója biztosíthatja a jobboldali kormányzás folyamatosságát. Kövér László korábban úgy vélekedett, hogy ez a koalíció már csak az EU-ra való tekintettel sem lehetséges. Orbán Viktor a dabasi diadal alkalmából adott tévéinterjújában ezt már kicsit másképp látta. A riporter többször is próbálkozott, hátha kizárja a miniszterelnök a MIÉP-pel való koalíció lehetőségét, de ő inkább Kövér kizáró szempontját zárta ki: a jelenlegi kormánykoalíció győzelme a cél, de minden lehetséges, elvégre “Magyarország összes pártja alkotmányosan és demokratikusan működik. /…/ Nem lenne szerencsés, ha az lenne a legfontosabb kérdés egy-egy döntés előtt, hogy mit szól hozzá az EU.” (Magyar Nemzet, április 11.)

És tényleg. Miért lenne a MIÉP képtelen abban a szalonban, melyben Szálasi is képes? “Magyar nyelven még nem jelent meg könyv, amely objektíven és elfogulatlanul mutatta volna be Szálasi Ferencet és az általa elgondolt hungarizmust. /…/ még véletlenül sem ejtettek szót a napi politikai esetlegességen túli erkölcsi és emberi érdemekről: a hungarista magatartás és Szálasi Ferenc írásainak intellektuális értékeiről.” E hézagot pótolta a Nemzetek Európája Könyvkiadó. A hézagpótlást a fenti szavakkal a Demokratában hirdették (2001. április 5.), és többek között a Demokrata főszerkesztőjének vállalkozásában terjesztették.

A menedékjogot kapott zámolyi romák ügyét tovább emésztette a magyar közélet. A menedéknyújtó francia kormánynak köszönetet mondó értelmiségiekkel szemben fölsorakoztattak hatvanöt Batthyány-körös professzort, akik minden hétköznapi tapasztalattal és az összes ismert kutatási eredménynyel dacolva, tekintélyüket nem kímélve képesek voltak aláírni, hogy “a mai Magyarországon politikai, vallási, kulturális, de különösen etnikai különbözőség okán senkinek nem kell hátrányos megkülönböztetéstől… tartania.” (Hatvanöt egyetemi tanár állásfoglalása, Magyar Nemzet, 2001. április 18.)

Volt húsvét és föltámadás. Egy katolikus magyar a családjával nagyszombati körmenetre ment, s hazatérvén följegyezte az itt következőket: “Milyen gyönyörű volna, ha húsvétvasárnap minden katolikus templomban mondjuk arról szólna a prédikáció, hogy a cigányok testvéreink!

“Nézem a körmenetbélieket, vélhetően sokan olvassák a Magyar Nemzetet. Mindennap olvashatnak valamit a hazaáruló, franciáknak gazsuláló gyászmagyarokról (önéletrajzi megjegyzés), az álmenekülőkről, a zámolyi gyilkosokról és izraeli meg az orosz titkosszolgálati pesztonkáikról. Azért ez kiad egy képet. Ha hallanák holnap a szószékről, hogy imádkozzunk nehéz sorsú cigány honfitársainkért, biztos el kéne gondolkodniuk ezen-azon, mielőtt a plébánost is benyomnák frusztrált, identitáshiányos magyarságveszejtőnek. /…/ És akkor kampányba fogna az egyházam, püspöki körlevél emlékeztetne minderre, néhány főpap összeállna, és szigorú levelet írna, nem, nem Jospinnek, ennél több eszük volna, hanem mondjuk a magyar miniszterelnöknek, nem oldalaznának ily siralmasan a pártok között, fütyülnének rájuk, nem az volna az eszükben, óriásplakátok jelennének meg, nem ez az ezer éve érted haragszom, hanem mondjuk egy enyhén giccses kép, Paskai meg egy szurtos (!) képű kis roma kölök, és a főpap lábujjai közül egy virág kandikálna ki, mellette a fölirat: Magyar Katolikus Egyház – jogodban áll szeretni. /…/ És akkor, miért nem ilyen az egyházunk?, kérdi az egyik pulya. Azért, angyalom, mert szar gyávák vagyunk.” (Esterházy Péter: Egy katolikus magyar följegyzéseiből, Élet és Irodalom, 2001. április 20.)

Az ország kacagva siratta négymilliárd forintját, melyet a Happy End Kft.-re bíztak, hogy elmélyítse a hazaszeretetünket a kormány szeretetéig. Nyilvánosságra került a pályamű, amellyel a Happy End Kft. megnyerte az Országimázs Központ által “a magyar reklámszakmában mindeddig példátlanul magas költségvetésű kampányra” (HVG, 2001. április 14.) kiírt 4,2 milliárdos pályázatot. Komoly cégek ekkor már nem nagyon indultak el állami tenderen a Happy Enddel szemben, mert minek. (Az Országimázs Központ által az előző évben kötött, kb. négy-milliárd forint értékű szerződések háromnegyed része is a Happy Enddel és az Ezüsthajóval köttetett.) Ebben az esetben ráadásul a kiírás is olyan zavaros volt, hogy csak az értette, miről szól, akinek megmondták. Egy komoly cég erősködött, hogy mondják meg neki (legalább azt, hogy mi lenne a cél és a célcsoport), de csak akkor kapott választ, amikor már nem lehetett ideje elkészíteni a pályázatot. A kormányfő informális kommunikációs főtanácsadója, Wermer András által alapított s a Fidesz választási kampányain nevelkedett cég a kommunikációs főtanácsadó közreműködésével írt pályázattal nyert. A Fidesz politikai kampányainak és az ország közpénzből finanszírozott imázskampányainak jelszavai egy műhelyben készültek, és praktikusan megegyeztek. Már a dabasi kampányban is.

A belföldi kampányok középpontjában a kormánynak köszönhetően “valóra vált álmok” álltak: “PR-riportokban sorra szólaltatjuk meg az új Magyarország győzteseit, akik a Széchenyi-tervnek köszönhetően végre megvalósíthatták álmaikat.”

A Happy End pályázatában szereplő jelszavak – “merjünk nagyok lenni”, “valóra vált álmok” – kombinációira épültek később Orbán Viktor fontos beszédei.

Normális országokban az országimázst közpénzből jobbára külföldön formálják, mert ott kell eladni az országot. Nálunk ez fordítva volt, mert itt kellett eladni a kormányt. De azért valamit a látszatra, a külhoni kampányra is adni kellett. A Happy Endnek ehhez volt praktikus és takarékos ötlete: tele van a világ kórházzal, tehát H betűs táblákkal. Tele van a világ találkozóhelyekkel, tehát “meeting point” táblákkal. A “Hungary (a továbbiakban: H) the meeting point” szlogen ezt a tömérdek táblát ingyen a magyar országimázs szolgálatába állítja.

“A “H” nemcsak egy betű. Sokkal több. Kapcsolódási pont, ahogy a két párhuzamos, függőleges vonalat egy vízszintes köti össze. Egységbe szervezi. Integrálja.” Így a pályázat.

“Az ország pofájába van röhögve. Megint. Magyarázat nincs. Maximum egy H. Mármint hülye vagy.” Így Uj Péter (H, Népszabadság, 2001. április 9.)

A pályázat pár mondatos fejezetekből áll. Ilyenekből: “(Báááboci) Emlékezzünk óvodáskorunkra. Ott bárki megtanulhatta, hogy ha meg akarnak bántani, vagy fel akarnak dühíteni, akkor legelőbb is nevünket veszik el tőlünk. Az Országimázs Központ is átesett ezen. Nevezték már országblamázsközpontnak, mifenének. De mindez szóra sem érdemes.” A Micimackó viszont kétfejezetnyi szóra is érdemes: “(Édes otthon) Otthon vannak, kérem? – kérdezte szelíden Micimackó. Nincs itthon senki – felelte félénken Nyuszi. Néha valahogy így vagyunk mi is. De akárhogy is, mintha kezdenénk rájönni mégis. Felismerni, hogy nem biztos, hogy Nyuszi ötlete jó.” (A nyelv teremtés) “A mellébeszélés azonban nemcsak kellemetlen, hanem mindig önleleplező. Micimackónak ezért igaza volt akkor, amikor csekély értelmű létére mégis úgy okoskodott, hogy senki, nem mondhatja, hogy senki anélkül, hogy valaki volna. Ne legyünk hát senkik. Legyünk valakik.” Ez két oldal a háromszázból. A 81-82. (A pályázatból a Magyar Hírlap 2001. április 9-i számában közöltek szemelvényeket.) Váncsa Istvánból a pályázat a legrosszabbat hozta ki, a hajléktalanokkal szembeni bornírt előítéleteket: “a szöveg olyan, mintha három hajléktalan hozta volna össze nagypéntek hajnalán, a Moszkva téri Nappali Melegedő és Ingyenkonyha előtt, kannás bortól elérzékenyült és némiképp elhülyült állapotban, ám a jövőre nyitott szívvel, kreatívan vakaródzva.” (Váncsa István: Metán, Élet és Irodalom, 2001. április 13.)

Comments are closed.