Forrás: 168 Óra

Telefonok

2005/17 – Köztünk szólva

Mester Ákos

Normálisak maguk?! Ilyesmit kell írni egy balliberális lapban?! – kérdezte dúltan egy betelefonáló olvasó, akit az háborított fel, hogy Mégis Szili című riportunkban megírtuk azt is, aminek az MSZP-kongresszus étkezdéjében voltunk a szemtanúi.

Nem azon háborodott föl az illető, hogy mi történt, hanem azon, hogy megírtuk. Pontosabban: egyetértett azzal, hogy – őt idézem – “balról nézve elképesztő”, de vad indulattal tette hozzá: “Erről maguknak nem tudósítani, hanem kussolni kell!” Készületlenül ért a dolog, mire reagálni tudtam volna, ismét fölcsattant: “Maguk mindig ilyen megátalkodottak voltak!” – és lecsapta a telefont.

Így aztán sajnos csak utólag közölhetem vele: másként látom. Sőt fölidézem ismét Nagy József kollégám riportjának inkriminált részletét. Nem azért, hogy “megátalkodottan” újra fölbosszantsam az ismeretlen telefonálót, hanem azért, hogy mindenki értse, miről van szó.

“Végigültünk már számos MSZP-kongresszust, végignéztük jó néhányszor, hogyan falnak a szünetben a küldöttek marhapörit tarhonyával, ecetes almapaprikával (fontosabb önazonosító ez náluk, mint a veres szegfű meg az “Inter”), de zsidózni sose hallottuk őket. Most viszont igen. Azért ne Hősök terei kurziválásra tessék gondolni, ne arra a tenyérbe mászó cöcögésre, amely polgári körös nagygyűlések sajátja, s amiből volt doszt, például a Fidesz 2002-es millenárisbéli két kampányéjszakáján is. Mégis fájt, amikor egy hadd ne mondjuk hová valósi öltönyös bácsi, a baloldali platform tagja állította tarhonyája fölül, hogy “az olyanokért utálják az SZDSZ-t kétezer éve, amit most a köztársaságielnök-jelölés körül csinálnak, érted, kétezer éve.” A biztos találat kedvéért hozzátette: “Idézőjelben az SZDSZ.” Három társa ült mellette, egy se mondta, hogy “bátyám, tiszta hülye vagy!”. Felednénk e kínos történetet, ha a Magyar

Narancs-os kolléga nem tette volna mellé a sajátját. Vele egy miskolci aktíva viccelődött azon, hogy “a Diósgyőr bármikor megveri az MTK-t”. Nem kéne. (Amúgy a “poénokkal” egy időben éppen emléktáblát avattak a Duna-parton, a vízbe lőtt zsidókért. Holokauszt-emléknap.)”

Ha csak egy telefonhívást kaptam volna, eszembe sem jut visszatérni a témára, de felhívott még valaki. Ő – hogyan is próbáljam körülírni? – pozicionált bennfentes, nem éppen vezérkarközeli, de nem is a pártperiférián szorgoskodó szocialista, aki fontosnak tartotta közölni velem: “Nem örültünk.” Hallottam már máskor, másoktól is ezt a hasonlóan hűvös modorban előadott királyi többest, most tűnődtem, mit is válaszolhatnék rá. Végül csak annyit mondtam: “Én se örültem. Egyébként nem azért írtuk, hogy örüljetek.” Így reagált: “Nem értem, de maradjunk ebben.”

Ebben maradtunk.

Szerintem nem politikai térféltől függ, hogy adott helyzetben ki miként viselkedik, mit enged meg magának, mi csúszik ki a száján, és milyen lefojtások törnek föl belőle akaratlanul és váratlanul. Szabó Iván annak idején az MDF “borzalmas tagságáról” beszélt, de nyilván ő is úgy gondolta: minden pártnak van borzalmas tagsága, illetve tagságának némely borzalmas figurája. Lássuk be: van ilyen a baloldalon is. Ismerek nem egy embert, aki valamilyen okból a politikai balra billent, és aki – ha feszült helyzetben van – megfeledkezik magáról, s ilyenkor bizony kitör belőle a kocsmahang. A felbüfögött fröccsök filozófiája és az a primitívség, amely minden konfliktust Fradi-MTK-meccsként kíván lejátszani. Bizonyos jelekből arra következtetek: többen is úgy gondolják, nem kell az egészet nagydobra verni; egy balliberális laptól elvárható, hogy ebben az esetben lapít vagy – használjuk csak az első telefonáló szép kifejezését – kussol.

Én végképp nem szeretnék megfeledkezni magamról, nem mondom hát, hogy aki így gondolkodik, az komplett idióta. Csupán addig merészkedem, hogy azt mondjam: tévedés. Mi ugyanis közlésre szakosodtunk, és nem elhallgatásra. Nem a politikai rokonszenvünktől függ, hogy valamit megírunk-e, vagy “elfelejtünk”. Hogy igazat írunk, vagy hazudozunk. Hogy feltárunk, vagy eltussolunk. Lehet, hogy meglepő, de mi nem fogjuk “taktikai okokból” süketnek tettetni magunkat. Nincs olyan “kommunikációs metódusunk”, amely a nyomtatott műfajt átváltaná a belső használatú, fülbe súgásos tájékoztatásra. (“Csak neked mondom, főnök, magánhasználatra.”) Nem azért írunk valamiről, hogy valamely pártszékházban örüljenek neki. Hanem azért, mert sejtjük, hogy a közvélemény mire kíváncsi, tudjuk, hogy mit akar megtudni, és nem hallgathatjuk el sem a kínos epizódokat, sem a bármely politikai szerveződést érintő lesújtó véleményünket.

Én még emlékszem az MSZMP egykori agit-prop. osztályának arra a fiatal idiótájára, aki egyszer így oktatta ki a Magyar Rádió műsorkészítőit: “Vannak kényes kérdések, de ezekről ma már nyugodtan lehet szólni, elvtársak. Viszont ami már kínos a pártnak, arról ne beszéljünk, mert amiről nem beszélünk, elvtársak, az gyakorlatilag nincs, nem létezik.”

Volt kis vitám az elvtárssal, mások is mellém álltak, mondhatni: egyszerre többen is mentünk fejjel a falnak. De remélhetőleg ma már nincsenek falak. És ha bizonyos ügyekben látszólag vannak is, mi – legalábbis szándékaink szerint – átmegyünk rajtuk. És teljesen érdektelen, hogy ennek ki örül, és ki nem.

Az első telefonálónak nincs mit mondanom.

A második telefonálótól azért megkérdem: érted már végre?!

És ez csak szelíd érdeklődés. Kérdezhetném azt is: normálisak vagytok?!

Comments are closed.