Forrás: 168 Óra

A liberálisok jelöltje

GOMBÁR CSABA A KÖZÖS MAGYARORSZÁGRÓL

2005/17 – Közélet

Buják Attila

A Korridor Politikai Kutatások Központja hétfőn vitanapot rendezett Két Magyarország? címmel. A kérdőjeles cím az utóbbi években igencsak elburjánzott a politikai zsurnalisztikában. Miféle célokat takarnak az efféle bábfogalmak? – kérdeztük a politológust, a csoport vezetőjét, aki (nem mellékesen) az SZDSZ által ajánlott köztársaságielnök-jelöltként a napokban fölkerült a Fidesz „véleménynyilvánítási listájára” is.

Van ennek a publicisztikai közhelynek realitása?

Lépten-nyomon hallottuk a kifejezést, és úgy döntöttünk: átgondoljuk. Heten foglalkozunk a témával: Enyedi Zsolt, Lengyel László, Kende Péter, Romsics Ignác, Szilágyi Ákos, Vásárhelyi Mária. Már a munkacímet kérdőjellel fogadtuk el, mivel azt is vitattuk, jó-e. Az ember hajlamos lehet arra, hogy beleélje magát egy kettérepedt ország gondolatába. Hogy eleve elfogadja azt, ami talán nincs. Volt olyan álláspont is, hogy az ország egésze a kistelepülésekig, családokig kettészakadt. Lélektanilag megterhelő állapotban élünk. Más azt állítja: nem igaz. Az emberek zöme oda sem figyel az egészre. Kende Péternek pedig az volt a föltételezése, hogy a „kettős országnak” megfontolandó, történelmi konfliktusok okozta, érzületi alapjai vannak. Elég, ha a megújuló vitára gondolunk: használható-e 1945-re a felszabadulás fogalma?

Bizonyos ellentétpárok amúgy is végigkísérik a magyar történelmet. Kuruc-labanc, katolikus-protestáns, keresztény-zsidó, reformpárti-konzervatív, haladó-reakciós.

Romsics Ignác vállalta, hogy megnézi: a két háború között hányféle Magyarországot emlegettek. Az akkori politikai közbeszédben olyan kifejezések, mint az „úri” vagy a „népi Magyarország”, „zsidók”, „keresztények”, mindennaposan voltak. Mégsem volt kettészakítva az ország.

Ezek afféle napi politikai izgalmak?

Ha elsőre elvontnak látszik is, érdemes megemlíteni, hogy az ember ösztönösen ellentétpárokat teremt. A körülöttünk lévő világról azt mondjuk: nyers-főtt, fekete-fehér, jó-gonosz. A filozófiában és az antropológiában időtlen idők óta vitatják: ez az emberi elme sajátja, vagy a valóság természete ilyen? Az evolúció során nyilván fontos volt az ehető és a nem ehető megkülönböztetése. De be lehet-e szorítani bármilyen gondolkodású, vallású embereket ilyen kettősségekbe? Valószínűleg nem. A mai Magyarországot összevetve azzal, amit más országokról tudunk, a mi világunk nem különösebben heterogén. Ha olyan országokra gondolunk, mint Görögország, Ausztria, Németország, Hollandia, ahol a népesség közel tíz százaléka vagy annál is nagyobb része új bevándorolt, mit mondjunk? Gondoljuk meg, mi lenne, ha több mint egymillió más nyelven beszélő, elsőgenerációs bevándorolt élne köztünk. A növekvő vagyoni és jövedelmi különbségeket is úgy éltük meg az elmúlt 25 évben, hogy az alsó és a felső tíz százalék között kilencszeres különbség alakult ki. Tarthatjuk jelentősnek is, de akkor a két háború közötti időszakra – amikor több százezer uradalmi cseléd és kétszázezer házicseléd élt az országban – mit mondjunk? Az eltérés a politikában sem jelentős.

A „szakmabeliek” a parlamentben felkapnák erre a fejüket.

Miért, mit látunk? Van két nagy párt. Szélesebb támogatói körük jó ha a közönség húsz-húsz százalékát teszi ki. Van harmincszázaléknyi „sosem szavazó”, akihez a politikából egy büdös szó nem jut el soha. És van harminc százalék, amely a két fél között billeg. A két „nagy párt” tábora összességében az ország felét sem teszi ki.

Annál abnormálisabb, amikor ezek a pártok hűbéri rendszert, üzleti, szellemi és médiabeli érdekhálót építenek ki.

A szakirodalomban ezt „oszloposodásnak” nevezik. A pártok iskolákat, szabadidőközpontokat, vállalkozásokat, szociális létesítményeket telepítettek maguk köré. A huszadik század második felének nagy újdonsága, hogy a politikai pártok teljes mértékben beleolvadnak az államba.

Ez valaha nem így volt?

Amikor azt mondjuk, hogy a pártok megosztják a társadalmat, félreértjük szándékaikat. Nem akarnak semmit sem kettévágni, mivel az egész ország kell nekik, nemcsak a „fele királyság”. A legteljesebb mértékben államfüggőek. Nyolcvan-száz évvel ezelőtt a baloldali tömegmozgalmak úgy voltak államellenesek, hogy függetlenek voltak az államtól. Mindenben önállóak. Ma elég arra a jelenségre gondolni, hogy amikor a pártvezetők összevesznek, rohannak is a bíróságra, hogy konfliktusaikat rendezze az állam. Feltehető ilyesmi nemhogy egy kommunista, de bármelyik század eleji baloldali pártról?

Furcsállanánk is azt a pártot, amely kimondaná: nem akarunk kormányra kerülni, célunk, hogy felszabadítsuk a munkásosztályt, szétzúzva a burzsoázia osztályállamát.

A huszadik század közepéig a társadalomnak volt feltételezett szerkezete. Egymással vitázva ugyan, de a véleményformálók határozott struktúraképekben gondolkodtak. Ma nincs ilyen. Mintha nem is léteztek volna évtizedes viták. Milyen rétegek, osztályok vannak? Statisztikailag persze sok mindent mérhetünk.

És mit mérünk?

Ma gyakorlatilag nőkről, férfiakról, fiatalokról, idősekről, betegekről, egészségesekről beszélünk. Maga az államszervezet is így formálja a különböző pozíciókat, testületeket. Van gyermekminisztérium, idősek tanácsa, a nők vagy a betegek jogait kezelő intézmény. Hogy egyetlen párt sem gondol arra, hogy fölszabadítsa a munkásosztályt? Föl sem merül. Ilyen vagy hasonló szerkezetet nem is keresünk. A huszadik század második felére létrejött a „szerkezet nélküli társadalom”.

Azt állítja: megszűnt mindenféle osztályidentitás?

Bármelyik hagyományos jelzős szerkezetet vesszük – „öntudatos” munkás, „derekas” polgár, „gőgös” arisztokrata -, ezek a fogalmak eltűntek a közbeszédből. Honnan lenne önreflexió, öntudat?

Új érzületek azért vannak. Például a meritokrata gőg, amely az újkapitalizmus nyerteseit jellemzi a lemaradókkal szemben. Hogy érdemei révén méltán boldogult a gazdag.

Hangulatok, indulatok vannak. De nincs önazonosság-teremtő politikai akarat. És valóban tenyérbe mászó a szerencsések gőgje. A szólamok „az érdem, a szorgalom és a törekvés uralmáról”. Lépten-nyomon gazdag és sikeres embereket ajánlanak figyelmünkbe, ami nyilván azt jelenti, hogy az ország lakosságának többsége hozzájuk képest „tehetségtelen, lusta és ügyetlen”. Sikeres üzletembereket ajánlanak politikai pozícióra is.

Ez méltányolható?

Az lenne, ha az állam vezetése azonosítható volna egy profitorientált vállalat vezetésével. Ég és föld a különbség. Az állam nem vállalat. A vállalat csődbe mehet. Az állammal ez nem történhet meg. Ott marad ugyanis az a tízmillió ember, aki a csőd után is él.

Magyarországon gazdagnak lenni bűn? Ma már parlamenti bizottság készül vizsgálni egyes politikusok vagyongyarapodását.

Szélesebb értelemben más gazdagodása mindig irritáló. De a magántulajdon tisztelete az emberek többségében megvan. Már a hatvanas-hetvenes években – magántulajdon helyett szemérmesen személyi tulajdont mondtunk – társadalmi vita folyt a „kerítés” fogalmáról. Mindenki mániákusan be akarta keríteni a telkét, kertjét.

És szegénynek lenni bűn-e?

Ma is tetten érhető a 19. század közepének „manchesteri liberalizmusa”. Félre az állammal, tessék versenyezni, a jobb győz, és a győzelem mindig megérdemelt. Ahogy a vereség is. De a többség nincs versenyhelyzetben. És ha reggeltől estig azt hallom, hogy támaszkodjak magamra, de nincs módom rá, előbb-utóbb ingerült leszek.

Csupa megosztó kérdést teszek fel, pedig tekintettel kellene lennem arra, hogy részese egy politikai „szimpátiaszavazásnak”. Felkerült a neve a „Fidesz listájára”. Mit vár ettől?

Semmit. Amikor a szabad demokraták kérésére igent mondtam, számoltam azzal, hogy a nevem valamiképp a politika eszköze lesz. Azáltal, hogy Fidesz-aktivisták fölteszik egy körkérdésre, rajtam fogják demonstrálni, amit föltehetően szeretnének. Hogy milyen kis támogatottságú párt az SZDSZ, és milyen jelentős a Fidesz.

Akárhogy vesszük: a liberálisok jelöltje. Mennyiben liberális?

Mások tudnák megmondani. Csak azt mondhatom, hogy a magánéletet, a kultúrát, a tudományt, a politikát tekintve a szabadelvűség pártján állok. Ha azt nézzük, mit értenek néhányan gazdasági liberalizmuson, inkább baloldali vagyok. Illúzióim nem voltak arról, hogy egy húszfős képviselőcsoport határozza meg, ki lesz a köztársaság elnöke. Megtisztelőnek tartottam a bizalmukat.

Hogy visszatérjünk a „két Magyarország” címhez: mi különbözteti meg egymástól 2006-ban a bergengóciai kettes választókerületben induló MSZP-s középvállalkozót az ugyanebben a választókerületben induló fideszes középvállalkozótól?

Ó, sok minden. A mögöttük álló párttámogatás, a kampányra megszerzett pénz, a logók, a zászlócskák és a lufik színe… De ettől ez még egy ország marad.