Forrás: Heti Válasz

Hatvan pár vasból öntött, a negyvenes évekből származó cipő emlékeztet ezrekre, akiket hatvan éve a nyilasok a folyóba lőttek. A holokauszt emléknapján, szombaton felavatott kompozíció Pauer Gyula alkotása.

Megalkotta fő művét?

Mindig a legutóbbit érzem annak. Ezt ráadásul nagy csinnadrattával avatták fel. A legszebb mégsem az avatás volt szombaton, hanem az ökumenikus áldás vasárnap. Mind a négy történelmi egyház megáldotta a kompozíciót. Így legalább egyetlen vallás vagy felekezet sem sajátíthatja ki.

Ezt a történelem sem engedné meg.

Nem ám! A nyilasok elsősorban zsidókat lőttek a Dunába, de cigányokat, melegeket is. Sőt! Két apácát, akik fuldokló gyerekeket mentettek ki, külön felkutattak a rendházban. A Dunában végezték ők is. Lőttek nőket, gyerekeket. Ezért sok a női cipő a kompozícióban. Ötvenes-hatvanas csoportokban terelték az embereket a Duna-partra…

Azt hittük, a hatvanadik évfordulót jelképezi a hatvan pár cipő.

Nem megrendelésre készült az alkotás. Tavaly is ki akartuk állítani, aztán úgy festett, még jövőre sem lesz belőle semmi, amikor a Miniszterelnöki Hivatal a hónunk alá nyúlt. Megérezték, hogy ezt a szoborcsoportot a hatvanadik évfordulóra kell kiállítani.

Ha nem megbízást teljesített, személyes emlékek hajtották?

Emlékszem a szőnyegbombázásra, ahogy öcsémmel a rácsos ágyon összekuporodva ülünk, mint két kutyakölyök – de lehet, hogy a szüleim által meséltek álltak össze saját emlékké. Ahogy az is, hogy volt egy „részletesünk”. Apám a lelkünkre kötötte: nehogy szóljunk bárkinek, hogy nálunk van. Előrehúztuk a konyhaszekrényt, ott bújt el Emil bácsi, a „részletes”. Azért hívtuk így, mert korábban bútort vásároltunk tőle részletre.

De hogyan jutottak eszébe a cipők?

Ausztriában, Ebenseeben már áll egy holokauszt-emlékművem. Sziklákra rászikkadt embert ábrázol. Amikor hallottam a Páva utcai zsinagóga felújításáról, felajánlottam egy másodpéldányt. De köztérre túl drámai volt, a zsinagóga udvarára meg nagy. Tovább töprengtem, hisz egyéb dolgom sincs, mint hogy ilyesmiket találjak ki. Végül Can Togay barátom fejéből pattant ki az ötlet

Amiből jellegzetes magyar mű született. Egy külföldi tán nem is érti, mit keresnek ott a cipők.

De mennyire nem! Máris láttam egy turistát, aki a saját lábbelijét a cipők közé helyezve boldogan csattintotta a fényképezőgépet. Amikor aztán meglátta az angol nyelvű feliratot, holtsápadtra válva, sietve távozott. A mű talán az ország, a város becsületét is visszaadja. Mert ilyen pocsolya módon csak a nyilasok viselkedtek, a németek elegánsabb gonosztevők voltak.

A becsület visszaadása mintha korábban is foglalkoztatta volna: a pszeudo-art megteremtőjeként tartják számon.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján kidolgoztam egy olyan képzőművészetiszobrászati elvet, amely a hazugságon alapul. Esztétikai értelemben teljes jogú elemként vittem be a művészetbe a hazugságot.

Nyilván politikai felhanggal.

Persze. Ez a diktatúrában katasztrofálisan érintett, nagy botrány volt. Nem is lettem támogatott művész. Szabadúszó voltam világéletemben.

A nyolcvanas évek közepén furcsa hírnévre tett szert: elterjedt, hogy hozzájárult a szépségkirálynő, Molnár Csilla Andrea öngyilkosságához.

Érdekelt a női akt, az aktuális szépségideál, ezért készítettem gipszmintákat az első néhány helyezettről. Csilla később, szerelmi ügy miatt lett öngyilkos, de a filmesek a tragédiát társadalmi környezetbe akarták helyezni, s így rajtam, a „zaklatón” is elverték a port.

Az idén viszont jó éve van. Kossuth-díj, látványos köztéri alkotás, retrospektív tárlat a Műcsarnokban…

Nagyon jó ez, főleg, hogy az utóbbi időben a természet megsorozott egy agyi infarktussal, csontbetegséggel, egy évig tolókocsiban ültem. Az jutott eszembe: ennél mélyebbre már nem juthatok, és ha egy labda leér, utána fölpattan. Én is fölpattantam. Vadul, kétségbeesetten dolgozni kezdtem, hátha holnap már nem tudok.

Mit kezd a Kossuth-díjjal járó összeggel?

Az 1991-es pápalátogatásra elkészítettem a torinói lepel szobrát. A Vatikánban van, II. János Pál pápa magángyűjteményében. Gyakorlatilag hozzáférhetetlen. A Kossuth-díjjal nyert 5,6 millió forintot arra fordítom, hogy kifaragtatom gránitból. A műcsarnoki kiállításomon látható lesz júliusban.

PAUER GYULA

1941-ben született Budapesten.

A Képzőművészeti Gimnázium díszítőszobrász szakán tanul, majd Olaszországban Luigi De Battista tanítványa.

1963-tól 66-ig a filmgyár szobrásza, 1973-tól színházi díszlettervező (Csiky Gergely Színház, Nemzeti Színház, Katona József Színház).

1985-től filmlátványterveket készít, olykor a vásznon is megjelenik.

1990 és 98 között a Képzőművészeti Egyetem, 1994-től a Filmművészeti Egyetem tanára.

1993-ban Munkácsy Mihály-díjjal, 2005-ben Kossuth-díjjal tüntetik ki.

Stumpf András, [email protected]