Forrás: TűsarokA napokban jelent meg a Pont Kiadónál a magyarországi roma holokausztról szóló könyv Visszafojtott emlékezet címmel. Katz Katalinnal, a könyv szerzőjével Shiri Zsuzsa beszélgetett.
Miért írja meg egy jeruzsálemi szociális munkás egyetemi oktató a magyar roma holokauszt történetét?
Azon kívül, hogy jeruzsálemi, izraeli, stb. vagyok, azon kívül főképpen zsidó, és magyarországi zsidó vagyok. Magyarországi múltam bár nagyon rövidke volt, 10 éves koromban, 1957-ben jöttünk ide, de mindig nagyon sokat számított nekem, mindig is nagyon fontos volt. Mindenki más, aki akkoriban az én életkoromban kijött, már elfelejtett magyarul. De én mindig olvastam magyarul, nekem ez fontos részem volt. Szociális munkás foglalkozásom viszont nagyon szorosan hozzátartozik ehhez a témához. Hol is kezdjem ezt a történetet? Mikor 57-ben idejöttünk, már nagyon vártuk ezt az emigrációt. Apám egész óriási családja, mind a nyolc testvér már 48, 49 óta itt volt, csak mi ragadtunk ott utolsónak, mert lezárták a határt. Vártuk, hogy majd amikor lehet, akkor mi onnan elmegyünk. Nem úgy éltünk, hogy mindennap azt lestük, lehet-e már menni, legalábbis erre nem emlékszem gyerekkoromból, de olyan például volt, hogy nem festettük ki a lakást, hisz nem érdemes: úgyis elmegyünk hamarosan.
Hogy ismerted meg a romák gondjait?
1993-ban volt egy nemzetközi szociális munkás kongresszus Debrecenben. Én is előadtam, és rengeteget hallgattam másokat. Főleg a magyarok előadásaira mentem, a helyi viszonyok érdekeltek. Mindegy, hogy milyen szociális problémáról volt szó, gyerekekről, betegségről, szegénységről, otthontalanokról, kiderült, hogy mindenki a cigányokról beszél. És ettől rádöbbentem, hogy milyen rettenetes helyzetben vannak a romák Magyarországon. Ugyanekkor, 93-ban fedeztem fel a vonaton, a falakon mindenfelé a romaellenes feliratokat, és nagyon megrendültem. Az egésznek a csúcsa egy tereplátogatás volt, ahol gyerekotthonokba vittek minket. O évesektől 18-ig a gyerekellátást, nem, a gyerekvédelmet mutatták meg. Így hívják most is. A gyerekek 99 és fél %-a romagyerek volt. Mindenféle intézetekbe mentünk, egy nemzetközi társaság volt, én voltam a tolmács angolra. Ekkor derült ki számomra, hogy milyen alapon vesznek el gyerekeket a családjuktól. Az elvétel alapja olyan volt, ami itt Izraelben soha nem történhetne meg. Hogy túl szegények és nincs pénzük. Persze itt is vannak ilyen szociális problémák, de ha valaki nagyon szegény, akkor a család kap pénzt, vagy elkezdik gondozni a családot, de nem veszik el a gyerekeket. Persze itt is vesznek el gyerekeket, de nem ilyen alapon, hanem csak akkor, ha a család bántja a gyerekeket, de pénzhiány miatt nem. Borzasztóak voltak ezek az intézetek, a legszörnyűbb a nagyobbaké volt, ahol a 14 és 18 év közöttiek voltak. Rongyokban voltak, el is dugdosták őket, de egy párat mégis láttunk. Úgy néztek ki, mint aki nem is eszik eleget, és az intézetről mesélő igazgató tökrészeg volt, mellette álltam, csak úgy dőlt belőle az alkoholszag. És részben részegségében szörnyű dolgokat mondott. Például amikor megkérdezték tőle, hogy mi lesz a gyerekekkel 18 éves koruk után, amikor innen kikerülnek, akkor csodálkozva azt válaszolta: hogy mi lesz? Bűnözők és kurvák lesznek, mert cigányok, és a vérükben van.
Mit gondoltál minderről akkoriban?
Ettől az egésztől, a feliratoktól, az intézetektől fenyegető érzésem lett, mintha a holokauszt előtt járnánk. Úgy éreztem, olyan lehet romának lenni abban az időben, mint amilyen a zsidóknak volt a holokauszt előestéjén. Rögtön megjelent a felelősségtudatom, hogy mi annyira haragudtunk a világra, hogy miért hallgattak és miért nem csináltak semmit, hogy nekem most nincs jogom csak szörnyülködni és nyugodtan hazamenni. Hogy muszáj tennem valamit. Csak azt kellett kitalálni, hogy mit, és ez nagyon nehéz volt. Rajtam kívül sokan mások is szörnyülködtek, nem egész Magyarország viselkedett romaellenesen, de nem láttam, hogy valami történne. Lehet, hogy csak nem tudtam róla, mert nem vagyok ott, de mindenesetre nekem magamra kellett vállalnom valamit. Elhatároztam, hogy egy kutatásba fogok, mert annak talán lesz valami súlya, hogy hátha attól megindul valami a romák helyzetében. Ez nem egy megalomániás álom volt, hogy majd én elintézem az ügyet, de hogy nekem nem szabad hallgatni, és amit tudok, megteszem.
Hogy lett ebből könyv a roma holokausztról?
Először a gyerekekről akartam valamilyen kutatást csinálni, de kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű és nem sikerült összehozni. Itthon sokat tanácskoztam professzorokkal, egyetemi emberekkel, és egyikük azt javasolta, hogy írjak naplót. Amiben szerepeljen minden magyar roma gondolatom. Miután érdekelni kezdtek a romák, rengeteget hallottam magánemberektől is mindenféle ronda romaellenes kifejezést, kinyílt a fülem az ilyesmire. És a naplómban egyszer csak megjelent egy gyermekkori emlékem. Az utcán mentem egy fiatal lánnyal, már nem emlékszem, hogy ki volt az, a baby sitterem, vagy ilyesmi. Játszani próbáltam egy csoport gyerekkel, vagy ők szólítottak meg, erre már nem emlékszem, és ő vadul elhúzott tőlük és azt mondta, hogy ezek cigányok, ezekkel nem játszhatsz. És otthon aput megkérdeztem – mert persze apu volt a mérvadó -, hogy miért nem szabad cigánygyerekekkel játszani? Apu fölháborodottan mondta, hogy ki mondta ezt neked? Mi nem a származás szerint válogatjuk a barátainkat, hanem hogy helyesek, vagy nem helyesek, hogy kedvesek-e. És azt mondta, hogy a cigányok sorstársaink, mert őket is mindig üldözték, mint a zsidókat, és hogy vele is voltak a koncentrációs táborban. Miután beütött ez az emlék, elmentem a Yad Vashembe, hogy olvassak a témáról, és nem volt ott semmi, de az égvilágon semmi. A könyvtárban egy könyv volt a roma holokausztról, Donald Kenrick angol könyve, ebben Magyarország alig van megemlítve, csak annyi, hogy a magyar cigányok is, de hogy tulajdonképpen mi történt, hogy történt, az nincs benne. És rögtön kirítt, hogy mennyire el van hanyagolva ez a téma. Hogy kifelejtették a történelemből, hogy sorstársaink voltak, ahogy apu mondta. És akkor határoztam el, hogy ezzel fogok foglalkozni.
Miért hanyagolták el Magyarországot ebben a kérdésben?
Nem csak Magyarországról van szó, máshol is alig foglalkoztak vele. A roma holokauszt mindenütt teljesen el van tussolva, el van felejtve, ki van taszítva a történelemből. Elemeztem is a könyvemben, hogy miért van ez így, miféle történelmi és társadalmi okai vannak.
De a roma kultúra egyik sajátossága éppen a történelmi emlékezet hiánya, nem?
Ehhez a kérdéshez hozzátartozik a társadalmi hozzáállás. A társadalomnak sokszor az a véleménye, hogy ezeket nem is érdekli a múltjuk, mert ezek primitívek, nem is akarnak emlékezni. Ha őket nem érdekli, minket miért izgasson? De nagyon fontosak a nem emlékezés okai. A történelmi emlékezet hiánya is történelmük része. A romák több mint 500 éven keresztül Közép- és Kelet-Európában, különösen Romániában, de nemcsak ott, rabszolgák voltak. Magyarországon nem, de a Balkánon rabszolgasorsuk volt, Nyugat-Európában meg az erdőkben éltek, ahol mint állatokra vadásztak rájuk. Szabad volt lelőni őket, sőt voltak olyan törvények, hogy le kellett lőni őket. Különösen a szolgasors törli ki a történelmi emlékezetet, nem véletlenül. Szegény, azóta meghalt Orsós Jakab bácsi mesélte nekem, hogy Romániában nem volt szabad romául beszélni, nem is emlékeznek a roma nyelvre az ottaniak. A teknővájó cigányok roma nyelve, a beás a román egy változata. Aki mégis megszólalt romául, annak kivágták a nyelvét.
Az interjú teljes szövege a Találjuk ki Közép- Európát? oldalán olvasható.
Shiri Zsuzsa
