Forrás: HETEK

Oriana Fallacit nem hagyja nyugodni a benne élő újságíró, a közélet iránt elkötelezett író-publicista. Bár legutolsó könyvét (Oriana Fallaci kérdezi Oriana Fallacit) egyfajta epilógusnak szánta, az azóta eltelt hónapok eseményei múlt év végén arra késztették, hogy reflektáljon a történtekre. Újra és újra figyelmeztetni próbálja a társadalmakat – elsősorban az olasz társadalmat – azokra a veszélyekre, amelyeket a politikusok és az értelmiségiek erkölcsi relativizmusa okoz, s amelyek a nyugati társadalmak morális meggyengülését vonják maguk után. Fallaci, aki átélte a fasizmust és a kommunizmust, pontosan tudja, hogy ezek a totalitárius eszmék mind képesek voltak kihasználni ezt a gyengeséget, és hogy a terroristák ideológiája ezért képes sikereket elérni.

Utóbbi munkáiban Fallacit egyre kevésbé maga a tünet, az iszlamista terrorizmus ideológiájának nyugati elfogadottsága izgatja, sokkal inkább a siker oka. Mert az, hogy vannak, akik az iraki terroristákat szabadságharcosoknak nevezik, a beszláni vérengzés elkövetőit mentegetni kívánják, hogy az egykor vitézi bátorságukra oly büszke spanyolok hanyatt-homlok menekülnek Irakból, és legalizálni akarják az illegális bevándorlók, közöttük ki tudja hány terrorista spanyolországi tartózkodását, az összefügg azzal, hogy az európai politikusok többsége semmilyen értéket nem hajlandó felvállalni, pláne kiállni ezekért az értékekért. Fallaci ezekre az összefüggésekre próbálja felhívni a figyelmet, ahogyan ezt A harag és a büszkeségben is tette, amelyben azt sugallta, hogy egy bátor és büszke Európáról a terrorizmus lepattanna.

Az öninterjúkötet új kiadásának utószavaként olvasható, és egy százhárom oldalas kisebb könyvvé terebélyesedő Apocalisse a bibliai Apokalipszis tengerből kiemelkedő szörnynek szimbólumaként tekint az új totalitárius veszélyre.

A tengerre tett utalás beszédes, az új Nyugat-ellenes ideológia, hasonlóan korábbi két elődjéhez, éppúgy körbefonja csápjaival, és igyekszik a mélybe rántani a nyugati világot, ahogyan az óceánok óriáspolipja teszi áldozataival.

Pedig Fallaci talán nem is látta a BBC-n vetített, tényfeltárásnak álcázott és szivárványos körökben máris hihetetlenül népszerű, Adam Curtis által forgatott A rémálmok hatalma című, „komoly kutatói véleményeken” alapuló propagandafilmet, amely nem kevesebbet állít, mint hogy az al-Kaida nem is létezik.

A „dokumentumfilm” szerint az egész terroristaveszélyt csak az amerikai kormányzat találta ki, mert új ellenségképre volt szüksége a társadalom széthullásának megakadályozására. A „tényfeltáró” alkotás „komolyságára” jellemző, hogy elismeri: vannak terrortámadások, léteznek terroristasejtek, van egy ember, bin Laden, aki az egészet pénzeli, majd arra a következtetésre jut, hogy globális terroristaszervezetek akkor sincsenek. Mintha a globalizmust vagy éppen a társadalom problémáit éppen a terroristák nem használnák ki. Vagyis a film készítői éppúgy viselkednek, mint az a pszichiáter, aki azt mondja a páciensnek, hogy igaz, hogy a maffia három bérgyilkosa is meg akarta már ölni, de mivel azok nem ismerik egymást, ezért a delikvens csak egyszerűen paranoiás, és álmatlanságát akarja kimagyarázni azzal, hogy kitalálja, létezik egy maffia nevű szervezet, és miatta nem tud aludni, miközben csak rendezetlen a magánélete. Nos, éppen ez az a gondolkozás, amely miatt Fallaci újra és újra mondja a magáét, makacsul ismételve a tényeket, hátha Európa észreveszi, hogy mi folyik körülötte, hogy a szörny tudatos cinkosai, vagy öntudatlan hasznos idiótái közöttünk vannak. Azok az emberek, „akik nem nyitották fel a szemüket sem szeptember 11-e, sem ama másik, márciusi 11-e után, akik az iraki lefejezések, Theo Van Gogh amszterdami torokátmetszése ellenére” sem képesek észrevenni a veszélyt.

Fallaci hosszú utószaváról az Il Foglio írt recenziót december 4-én. Az ismertetés tanúsága szerint Fallaci csöppet sem bánik finomabban az európai politikus elittel, mint eddig. Az előző könyveiben többször kritizált Mortadella, azaz Romano Prodi mellett most keményen bírálja Chiracot, Carlo Azeglio Ciampi olasz államfőt, az európai alkotmányból kontinensünk kultúrájának zsidó-keresztény gyökereit kihagyó Európai Parlamentet, és a homoszexuális házasságokat legalizáló Zapaterót.

Fallaci nem tudhatta, hogy idén márciusban az Il Manifesto újságírójának, Giuliana Sgrenának az elrablása, kiszabadítójának tragikus halála (valószínűleg kommunikációs hiányosságok miatt egy bagdadi ellenőrzőpontnál amerikai tűz áldozata lett), Sgrena kirívó hálátlanságról tanúskodó nyilatkozatai, és az érte kifizetett milliók fogják borzolni az idegeket. Viszont az újságírónő történetét megelőzte és megelőlegezte a két Simonáé, akik szintúgy hálásak voltak elrablóiknak, és hálátlanok azokkal szemben, akiknek életüket és megmenekülésüket köszönhetik. Az ő magatartásukban éppen az háborította föl, ami miatt Sgrena esete után már az olasz társadalomban is betelt a pohár, hogy a kiszabadított túszok szerint több toleranciát és tiszteletet érdemelnek azok, akik bármikor képesek lennének elvágni a nyakukat, mint azok, akik életüket, és azok, akiknek adóját áldozzák értük.

Az olasz politika berkeiből kilépve, a nemzetközi politika, a nemzetközi szervezetek magatartásáról is lesújtó a véleménye. 2002-ben megjelent és nagy vitát kiváltó Az antiszemitizmusról című cikkében már megkérdőjelezte az Arafatot kitüntető Nobel-bizottság hitelességét, amely a második intifáda kitörése után nem a többszörös visszaeső terrorvezér, hanem Peresz Nobel-díját akarta visszavonni. Most az váltotta ki felháborodását, hogy egy olyan embert tüntettek ki Nobel- békedíjjal, akinek békéért folytatott harcát és tudományos munkásságát az a „felfedezés” jelenti, hogy a Nyugat terjesztette el az AIDS-et, hogy kiirtsa az afrikaiakat. Mi ez – teszi fel kimondatlanul is a kérdést Fallaci -, ha nem az öngyűlölet kifejeződése? És a homoszexuális házasságok engedélyezése mi más, mint az öngyilkosság egy formája? „Ha mind homoszexuálisokká válunk, a fajnak vége lehet. Kihalhatunk, mint a dinoszauruszok.”

Zapatero már kivívta Fallaci megvetését akkor, amikor a spanyol csapatokat pánikszerűen vonta ki Irakból, de megvetésének előző könyvében csak néhány mondatban adott kifejezést. Azonban Zapatero új attrakciója, a homoszexuális házasságok engedélyezése már egyértelműen azt bizonyítja számára, hogy a spanyol miniszterelnök is beállt a koncepció nélküli, csak a népszerűséget hajszoló politikusok sorába. Emlékeztetőül: néhány hónapja egy interjúban Zapatero ki is jelentette, hogy ő, a vérbeli demokrata mindenben a népakaratot követi. Amikor Európa népessége rohamosan öregszik és fogy, az azonos neműek házasságának legalizálásával sutba dobta azt az elvet, hogy a család egy férfi és egy nő kapcsolatára épül, és hogy a család egyik feladata a reprodukció – állítja Fallaci. Ilyen körülmények között – teszi fel a kérdést – Zapatero ezzel a kérdéssel vesztegeti az idejét? Tegyük hozzá, Zapatero volt talán az egyetlen olyan politikus, akit úgy választottak meg, hogy gyakorlatilag csak két programpontja volt: spanyol csapatok

kivonása Irakból és a homoszexuális házasságok engedélyezése. A madridi tragédia sokkhatása miatt erre csak kevesen figyeltek, és mivel az általános Amerika-ellenesség miatt mindenki kárörömmel fogadta Zapatero győzelmét, azóta sem nagyon érdekli az amúgy roppant szigorú Európai Uniót, hogy a valódi problémákra Zapaterónak nem csak válasza, de kérdése sem volt, és kormányzati munkáját összesen két pillérre helyezte. Azóta sem csinált semmit, leszámítva azt, hogy a második célkitűzést is teljesítette, és Spanyolországban is engedélyezték az azonos neműek házasságát. És ez ellen a döntés ellen – teszi hozzá Fallaci – az egyháznak szinte szava sem volt.

Márpedig ezek azok a lépések, amelyek Fallaci szerint gyengítik a Nyugat ellenálló képességét. Olyannyira, hogy a szólásszabadság, a Nyugat egyik legnagyobb vívmánya is a képmutatás áldozatává válhat. Vannak olyanok, akik szerint ez a jog azoknak jár, akik nyíltan fenyegetik a nyugati demokráciát, Buttiglionénak viszont nem. Fallaci nem kedveli Buttiglionét, aki ugyanúgy irritálja mézesmázos modorával, mint Prodi, és zavarja bigottsága is, de határozottan kiáll amellett, hogy a szólásszabadság őt is megilleti. Az, hogy éppen Buttiglione nézetei verték a lécet, Fallaci szerint annak az önpusztításnak, morális ráknak a szimptómája, amely Európát emészti. „Ha nem éget meg engem máglyán, amiért másként gondolkodom, joga van katolikusnak lennie, ahogy nekem ateistának” – fakad ki Fallaci.

Buttiglione ügye és Zapatero mellett Arafat képmutató elsiratása is azt példázza Fallaci számára, hogy az európai közéletben valami nagyon félresiklott, mert mi más magyarázná, hogy a palesztin terroristavezért képesek voltak elsiratni, míg százötven beszláni kisiskolás hidegvérű, bestiális legyilkolására úgy reagáltak, hogy nem a gyilkosokat ítélték el, akik a fegyvert fogták, hanem Putyint. Ez akkor is védhetetlen, ha valaki különben elmarasztalja az orosz elnököt és az eddigi orosz vezetéseket a csecsenföldi háborúért. Egyszerűen azért, mert ha nem fogadjuk el az Abu Graib börtönbeli kínzások magyarázataként (és nem fogadhatjuk el), hogy a fogva tartottak terroristák voltak, akkor hogyan lehet elfogadni, hogy bármilyen sérelmükért vagy személyes tragédiájukért egyesek olyan gyerekeken, embereken állnak bosszút, akiknek semmi közük a háborúhoz?

Mindez arról győzte meg Fallacit, hogy jobb, ha Olaszországtól minél messzebb, Tongára költözik. Kérdés persze, hogy ez komoly elhatározás, dühös reakció, vagy esetleg írói túlzás. Majd kiderül. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy akár Firenzéből, akár New Yorkból, Tongáról vagy a Marsról, nem fogja békén hagyni a hipokrita vagy vak európai politikusokat és értelmiséget. Mert lehet, hogy Fallaci néha túloz, néha téved, viszont gyakran

kényelmetlen igazságokat mond ki, és még tévedéseiben és túlzásaiban is a moralitást, a bátorságot, a büszkeséget követeli a Nyugattól, és változatlanul szembesíteni fogja ezekkel az igazságokkal, akkor is, ha az továbbra sem hajlandó szembenézni a tényekkel. „Nem kell engedni. Ellen kell állni. Én nem akarok engedni. Mert látni akarom a szörny legyőzését, látni akarom az angyal győzelmét, aki fogságba ejti.” Mert Fallaci tisztában van azzal, hogy a harc kimenetele tőlünk függ, és az értékek, az élet szeretetét hirdető ember képes legyőzni ezt a démont is. Már csak az kell, hogy ezt a Nyugat is megértse és elhiggye.