Forrás: Erec

A 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadásnak emléket állító művészeti kiállítás nyílt Budapesten az MSZP székházában; a tárlatot Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke és George Herbert Walker, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete nyitotta meg.

BPI-info

A Manhattan kiáltása – himnusz a szabadsághoz című kiállításon Mezei András hasonló címet viselő verseihez készült kollázsillusztrációk láthatók, amelyeket Sós László és Kemény Éva grafikusok készítettek. A versek és az azokat illusztráló művek a jövőben kötet formájában is megjelennek.

George Herbert Walker arról beszélt: őszintén megindítja, ahogy az eseményekre emlékező magyarok kifejezik érzéseiket.

Emlékeztetett rá, hogy a szeptember 11-i terrorcselekmények következtében több mint háromezer ember halt meg. Mint mondta, a merényletek elkövetőinek azonban nem sikerült elérniük azt a célt, hogy megbénítsák Amerikát; az ország az első sokk után talpra állt, és barátaihoz fordult.

George Herbert Walker azt mondta: a támadások utáni pillanatokban a magyar nép és kormánya az Egyesült Államok mellé állt, kifejezve együttérzését és elkötelezettségét a terrorizmus elleni harcban.

Szekeres Imre, az MSZP elnökhelyettese, a kiállítás házigazdája elmondta: az ikertornyok gyanútlan áldozatainak tragédiája összeköti a világot. A politikus egyben emlékeztetett a közelmúltban a világban történt terrortámadásokra is.

Mint mondta, a terrorizmus indokolhatatlan, megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan, olyan ellenség, amely embertelen, esztelen és szívtelen, tagadása a humanizmusnak, a demokráciának és az emberi jogoknak.

“A terroristák gyilkosok. Nem szabadságharcosok, nem politikusok, céljuk csak a pusztuláshoz és a halálhoz vezet, és ezért számunkra elfogadhatatlan” – mondta Szekeres Imre.

Szili Katalin megnyitó beszéde:

Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

Vannak olyan eseményei a történelemnek, amelyek kitörölhetetlenül íródnak be az emberiség közös legendáriumába. Sőt, sok esetben e történések szimbolikussá emelkednek, önálló életre kelnek.

Amikor azt halljuk, hogy “szeptember 11. után”, vagy azt, hogy “szeptember 11. előtt”, akkor pontosan tudjuk, hogy mire utal a beszélő. Hetekkel a tragédia után, már sokan használták e tömör formulát annak kifejezésére, hogy “szeptember tizenegyedike” fordulóponttá vált, és valódi szimbólummá hatalmasodott.

2001. szeptember 11-én, azon a kora őszi, napsütötte és csodaszép New Yorki délelőttön, újabb értelmetlen ön- és közmészárlás képeit láthattuk élő, egyenes adásban. Nálunk akkor már délután volt, sokan félbehagyva munkánkat hitetlenkedve meredtünk a hideg-rideg tényeket közvetítő képernyőre. A repülőgépek becsapódásának sokadszorra és lelassítva visszajátszott képkockái, – mint egy irracionális és véres rituálé lelassított tánclépései – sokkolták a dermedten figyelők százmillióit.

Lehet persze a tragédiát elemezni. Lehet politikai, szociológiai, vallási aspektusokra helyezni a hangsúlyt. Akárhogyan is tekintünk azonban erre az eseményre, nem lehet nem észre venni a történet tragikus, abszurd és irracionális magját. Talán ezért is vált napok alatt szimbólummá az kora őszi nap, szimbólummá, a mindenkori esztelen vérontás szimbólumává. Az áldozatok számától függetlenül, történjék az bárhol, bármikor, bármilyen okból,

Kimondani a kimondhatatlant, láttatni a mélyben rejtőzőt, csak a művészet tudja. Amikor már minden illúziónk is elveszni látszik, talán csak a művészet az, amelyik csendes és őszinte humanizmusával, máskor katartikus és felrázó erejével erőt adhat. Ezért izgalmas és ezért fontos minden olyan kísérlet, amelyben művészek fogalmazzák újra és újra az eseményeket. Mondatokban, képekben, hangokban. A művészet varázslat, és varázstalanított, rideg világunkban szükségünk van segítő erejére.

Köszönöm a figyelmüket.

BPI-info

Comments are closed.