Forrás: HVG

Az 1927. augusztus 16-án az Inn partján, a bajorországi Marktlban született Joseph Ratzinger – mostantól XVI. Benedek – személyében a bíbornokok, ahogyan azt a sajtó már jó előre megtippelte, átmeneti pápát választottak, s ez akkor is így lenne, ha a szentlélek akaratából az új pápa 120 évig élne.

Átmeneti pápa Ratzinger abban az értelemben is, hogy már II. János Pál pápasága idején is egyre fokozódó, nagyjából az ezredfordulóra pedig döntő befolyásra tett szert a Vatikánban II. János Pál pápa mellett, sőt, olykor, helyett.

Az 1962-1965-ös II. Vatikáni Zsinaton még ő is liberális szellemű tanácsadóként vett részt, akinek konzervatív fordulata a 68-as diáklázadások „erkölcsi felfordulása”, a „marxizmus és az ateizmus káosza” hatására történt. Bár még a zsinati reformpápa, VI. Pál nevezte ki bíborossá, igazi karrierje azután indult meg, hogy II. János Pál 1981-ben megtette a Szent Inkvizíció jogutódjának, a Hittani Kongregációnak a prefektusává. Azóta mint a hit őre számos „eretnek” vagy „eretnekgyanús” nézetű teológust tiltott el az egyház nevében való tanítástól, illetve közösített ki az egyházból. Ő intézte például Hans Küng, Eugen Drewermann, illetve Bulányi György ügyét.

1999-ben II. János Pál és a Lutheránus Világszövetség képviselői ökumenikus örömünnepet ültek: október 31-én közös nyilatkozatot adtak ki a megigazulásról, amely e szerint egyedül hit által, kegyelemből történik. Ezt tanította Luther, vagyis évszázados háborúskodást lezárva a katolikus egyház roppant komoly lépést tett a keresztények egysége felé.

Egy év sem telt el azonban, s 2000. szeptember 5-én megjelent a Vatikán újabb enciklikája, amely a korábban még testvéregyháznak titulált protestáns egyházakat már csupán „vallási közösségekként” említi, olyan terminust használva rájuk, mint amilyet például a buddhista, zsidó, hindu vagy muszlim közösségeket megjelölésére használ. Ezt az enciklikát személyesen Ratzinger jegyezte, aki azóta is vasszigorral őrködött a doktrínákon és az erkölcsökön. Mostantól XVI. Benedek pápaként folytathatja ugyanezt.

Ő az egyház számára a konzervatív megoldás, a katolikusok számottevő része számára pedig a csalódás. Csalódás azoknak, akik a modernizmus-ellenes és a pápát 1870-ben tévedhetetlennek nyilvánító I. Vatikáni Zsinat – szerintük poros és visszahúzó – szellemisége helyett a XXIII. János és VI. Pál pápaságai idején ülésező, sokirányú nyitást kezdeményező II. Vatikáni Zsinat szellemét tartják követendőnek, annak a zsinatnak a szellemét, amely először fogalmazott meg a nem keresztény egyházakkal, a nem katolikus keresztényekkel, a zsidósággal kapcsolatban az egyház nevében toleráns nyilatkozatokat.

A II. Vatikáni Zsinat szellemére hivatkozott a Németországban és Ausztriában bő egy évtizede indult „egyházi népi kezdeményezés”, amely ilyesféle kérésekkel fordult a Vatikánhoz:

ne csak Róma, hanem a helyi egyházak is kapjanak beleszólást a püspökök kinevezésébe; nőket is szentelhessenek pappá; a papi hivatalt nem szabad a nőtlen életmódhoz kötni. Ismerjék el a nők felelősségét a fogamzásszabályozásban; az utóbbit ne azonosítsák az abortusszal; tanúsítson az egyház több megértést a házasság előtti nemi kapcsolatokat, illetve a homoszexualitást illetően, s több irgalmat azokkal szemben, akik bajban vannak – például az elvált és újraházasodott emberekkel szemben, akiktől a jelenlegi gyakorlat szerint megtagadják a szentségek kiszolgáltatását, vagy a megnősült papokkal szemben, akik ma nem gyakorolhatják hivatásukat.

Ezekre a mai katolikusok nagy részét élénken foglalkoztató kérésekre a Hittani Kongregáció, illetve annak prefektusa, mind visszautasítással felelt.

Megválasztása továbbá csalódást okozott azoknak is, akik az egyház globális nyitását, például egy latin-amerikai vagy afrikai pápa megválasztásét remélték.

Mindazonáltal az, hogy nem akármelyik konzervatív bíboros, hanem maga a dogmákon őrködő kongregáció szigorú vezetője lett a pápa, akár még enyhülést is hozhat. A helyzetet némiképp ahhoz hasonlatos, amikor – Leonyid Brezsnyev halálával – Jurij Andropové, a KGB vezetőjéé lett a főhatalom a Vatikánhoz hasonlóan a hatalmat hierarchikusan koncentráló Szovjetunióban. Andropov – akárcsak az egyházában Ratzinger – az elhárítás embere volt, mégis, az ő rövid szovjet pápasága alatt indult meg az az enyhülés, amely aztán Gorbacsovhoz és a nyitáshoz vezetett. Vajon hoz-e enyhülést – a Ratzinger-vezette Hittani Kongregáció korszakához képest XVI. Benedek pápaságának időszaka?

Gerlóczy Ferenc