Forrás: NOL

Dolgozni dolgoztunk a földeken, de közben egész máson járt az eszünk: mi lesz, ha egy éjszaka minket is elfognak.

– A zsidókat nem féltették?

– Ha maga megvágja az ujját, nekem nem fog fájni.

A treblinkai parasztember arca nem rezdül a filmen. Claude Lanzmann Soah-ja nem sokkol ordító SS-tiszttel, hullákkal és bőröndhegyekkel; a holokauszt napi rutinjával fagyasztja torkunkra a szót. A nézőnek van hat órája, hogy megértse: reggelre ő maga is tettes lehet.

A holokauszt-emléknapot Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter vezette be; 1944-ben e napon kezdődött a vidéki zsidók gettósítása. Az emléknapnak akkor lenne értelme, ha hasonlót érne el, mint a Soah: úgy emelné ki a történelmi események közül a holokausztot, hogy közben a valóság nagyon is elképzelhető opciójának mutatná be. Nem torz barbárok szörnyűségét ítélné el a diák, hanem a tettesek és a tűrők logikáját értené meg.

Auschwitz ellen csak az autonómiára, az önreflexióra nevelés és az árral szembemenni tudás képessége hat – írta a hatvanas években Theodor Adorno szociológus. Aki a tekintélyelvű pedagógiai módszerek hatására alárendeli magát a közösségnek, könnyen manipulálható lesz.

De kit kell nevelni, és mi az a holokauszt? Ha a hatvanas évek végétől a német társadalom nagy része a díványon csalogatta elő kollektív tudatalattijából a választ, Magyarországon sem kéne megállni a fehér blúzos iskolai ünnepségnél. A hazai közéletben alapvető kérdésekről nem folytak még viták: hasonlítható-e más népirtáshoz a holokauszt? Szentségtörést követett-e el a londoni főrabbi, amikor 92-ben holokausztnak nevezte, ami Boszniában a muszlimokkal történik, vagy José Saramago Nobel-díjas író, amikor az izraeli hadsereg 2002-es dzsenini menekülttábori akcióját holokausztozta le? Ha a Balkánra használjuk a kifejezést, miért tagadnánk el a gulágon elpusztult politikai foglyoktól? Kié a holokauszt? A zsidóké, akiket egytől egyig ki akartak irtani, vagy értsük bele az eutanáziaprogram keretében elpusztított fogyatékosok, esetleg a brutálisan üldözött, de nem kiirtott melegek szenvedéseit is? Hogy osztozzanak meg rajta zsidók és cigányok? Miért a romáknak kell harcolniuk azért, hogy a sok helyen máig jelöletlen, faluszéli tömegsírokba belelőtt halottaik szenvedése a nemzeti emlékezet része legyen?

Mikor festetik át polgármestereink azokat a köztéri emlékműveket, amelyek elegánsan „a világháborúban elhunytakra” emlékeznek, ahelyett, hogy világossá tennék, ki hol állt? Mikor dobják ki az iskolák azokat a történelemkönyveket, amelyek a kommunista propagandának megfelelően a népirtás helyett a világnézetek csatáját hangsúlyozták a holokauszt esetében, amely egy a bebiflázandó, sajnálatos történelmi események sorában? Egymásnak adják-e a kilincset az iskolákban a túlélők, nyomába eredtek-e a diákok a körzetükből elhurcolt zsidó gyerekeknek?

A személyiség kora gyermekkorban alakul ki, azaz a nevelést az óvodában kell elkezdeni; traumatizálás helyett racionálisan megértetni, milyen könnyen definiálunk, rekesztünk ki és semmisítünk meg egy kisebbségi csoportot.

A lágerekben megkínzott és megölt kicsiket se kérdezték meg, hogy érettek-e a tudásra.