Forrás: HETEK

A zsidó szabó fiát tizenkilenc évesen munkaszolgálatra viszik. Majd egy halottszállító kocsi kopott koporsójában Ausztriába szökik. A bevándorlók hajójáról az óceán másik partján egy reggel megpillantja a Szabadság-szobrot. Rövid időn belül a Waldorf Astoriában celebrálja a banketteket a világ előkelőségei számára Hruscsovtól Erzsébet királynőig, a szaúdi királytól Grace hercegnőig. Fölélesztett és ma is üzemeltet két igazi nemzeti kincset: New Yorkban a Café des Artistes-ot és Budapesten a Gundel éttermet. Bill Clinton 2000-ben, Láng György önéletrajzi könyvének megjelenésekor így méltatta a vendéglőst: “Az Ön amerikai életútja valóban egyedülálló. Gyötrelmes személyes tragédiákon át jutott el a győzelemig, miközben mindvégig megőrizte életszeretetét és azt a képességét, hogy örömet szerezzen másoknak.”

“Ezt-azt elkészítettem, megjavítottam, és az is lehetséges, hogy ahol nem volt semmi, ott létrehoztam valamit.” Fotó: Nehéz-Posony Kata

– Minden tudományos előzmény nélkül megszülettem egy gyönyörű városban, Székesfehérváron, és hegedűművész akartam lenni. Mindent elkövettem, hogy zenélhessek a világnak és magamnak. Mióta muzsikálni kezdtem, a hegedű jelentette számomra az örömöt, menedéket, és ez segített át nehéz időszakokon. Szüleim mesélték, hogy már kisbabaként hegedűszót hallva megnyugodtam, és kivirult az arcom, mint a bazsarózsa. Mégsem így lett. Fiatalként azon vettem észre magam, hogy a Columbia Egyetem konyhájának alagsorában zöldséget pucolok a séfnek.

– Hogy került Amerikába?

– Nem emlékszem rá pontosan, de valaki mondta nekem, hogy valamiféle nyilasok vagy kik jártak errefelé. 1944 karácsonyát még túléltem a barátommal, de a családom már nem. Mindenkit elégettek, csak az unokahúgom menekült meg valahogy Auschwitzból. 1946-ban, miután leszámoltam egy kisebb vagyont, beszálltam az embercsempészek halottszállító autójába, és tekervényesen eljutottam egy Jennersdorf nevű osztrák faluba. Július 15-én felszálltam egy hajóra, amely menekülteket szállított Amerikába, és tíz nap múlva előttem magasult a Szabadság-szobor.

– Mi lett a hegedűsi karrierjével?

– Fél év múlva találkoztam egy hihetetlen hegedűtanárnővel, az orosz származású Madame Vera Fonaroff-fal, aki ugyanabban a házban lakott, ahol a Café des Artistes volt. A próbajátékom után meghívott egy teára és egy süteményre. A ház liftjén lementünk egy hallszerű valamibe, ami egy olyan káprázatos étterembe vitt, amelyhez foghatót soha nem láttam. Nem tudtam levenni a szememet a falakat díszítő freskókról.

– Miből élt abban az időben?

– Abból, hogy kottát lapozgattam a zenészeknek a Carnegie Hallban. Majd felvettek a Dallasi Szimfonikus Zenekarba, ahol akkortájt többek között Donáti Antal is dirigált. Egy alkalommal elmentem egy hatalmas New York-i stadionba (ma már sajnos nincs meg), ahol a kor legnagyobb hegedűs csodája, Jasha Heifetz játszott. Ma is vannak kiváló hegedűsök, például Itzhak Perlman, aki közeli jó barátom, de olyan, mint Heifetz, nem volt és nem is lesz. Mendelssohn hegedűversenye után szinte elszédültem az élménytől. Nem tudtam felállni a székből. Nagy nehezen hazatántorogtam, és az álmatlan éjszakám alatt – nem tudok jobb szót mondani – megvilágosodtam: rájöttem, én így soha nem fogok tudni játszani. Reméltem, fogok találni olyan foglalkozást magamnak huszonhat évesen is, ahol talán Heifetz lehetek. Másnap elmentem állást keresni, és így kerültem a Columbia Egyetem konyhájába, ahol minden ronda dolgot én csináltam. Zöldségeket kapargattam, edényeket pucoltam, és rántást kavartam hatalmas méretű, zsírszagú lábosokban. Eközben olyan sok mindent megtanultam az életről, hogy ettől kezdve bármilyen rettenet, nehézség vagy megoldhatatlannak látszó probléma elé kerültem, ha nem is mindig logikával és értelemmel, de megtaláltam a megoldást. Egyszer kirúgtak egy konyhából, mert zöldséget farigcsáltunk. Megtanultam, hogyan lehet egyetlen krumpliból egy kockát faragni úgy, hogy a kockában középen forogjon egy golyó, ami nem esik ki belőle. Ha most kihoznak nekem egy krumplit, nem telik bele tíz perc, és ki fogom faragni magának. Csak azt akarom mondani: nem volt mindig siker az életem, de megtanultam kockába gömböt faragni.

– Sokak szerint nincs még egy ember a világon, aki annyi éttermet, evő-ivó helyet, találkahelyet, cafetériát vagy konyhát hozott létre, talált ki, álmodott újjá, mint Ön.

– Nem néztem utána, de nem lehetetlen.

– Az elmúlt évtizedek egyik leghíresebb szállodájában, a Waldorf Astoriában például mit csinált, mi volt a munkája?

– Többek között nekem kellett gondoskodnom a hírességek, királyok, szultánok és a kíséretük – gyakran százfős – fogadásáról, elhelyezéséről, menüjéről és partijairól, szóval mindenről. Szerettem ezt a munkát, de csak az tudja jól végigcsinálni, akiben “egy tudós agya egy művész szívével, egy használtkocsi-kereskedő leleményességével és egy hosszútávfutó energiájával párosul”. Arra is ekkor jöttem rá, hogy az emberismeret nem tudomány, hanem művészet. Az elegáns és bőkezű szaúdi király aranyórát szokott ajándékozni azoknak, akikkel kiváltképp meg volt elégedve. 1957-es látogatását kiválóan sikerült lebonyolítanunk. Távozása másnapján szinte csalódottnak éreztem magam, mikor csak egy nagy, vastag, szivar méretű tollat kaptam tőle. Egy alkalommal megmutattam az ajándékot egy ékszerész barátomnak. Nem hittem a fülemnek: a hatalmas toll tömör színarany volt! A hetvenes évek közepétől volt egy cégem, úgy hívták, George Lang Corporation, és a spárga volt a szimbóluma. Ha bejön a lakásunkba, pláne az irodámba, valóságos spárgamúzeumot talál. Minden elképzelhető anyagból házilag elkészített spárgaajándékokat kaptam a művész és nem művész barátaimtól. Ezzel a cégemmel valóban több tucat éttermet és evő-ivó helyet hoztunk létre Ázsiától kezdve Kuvaiton át Afrikáig. Még saját belsőépítészeti csapatunk is volt; sokszor a világ legjobb építészeivel dolgoztunk. Ha visszagondolok az elmúlt hatvan évre, végül is nem lettem Heifetz a vendéglátásban, de talán ezt-azt elkészítettem, megjavítottam, és az is lehetséges, hogy ahol nem volt semmi, ott létrehoztam valamit. Talán csak annyit, amitől kellemesebb nálam megebédelni, mint máshol.

– Hogyan szokott nekilátni egy ilyen munkának?

– Mikor egy hely jövőjét tervezni kezdem, először is a múltját tanulmányozom. Mi az, ami fontos és megtartandó belőle, merthogy segíti a jövőt, és mi az a tradíció, hagyomány, amit viszont el kell dobnom, mert inkább teher lesz a nyakamon, olyan nehezék, amitől meg kell szabadulni. A Hotel des Artistes például tele volt világhírű lakókkal. Itt élt többek között Rudolph Valentino, Maurice Maeterlinck, Isadora Duncan. Harminc évvel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy én is ebben a háztömbben vásárolhattam magamnak egy gyönyörű lakást. Proust írta valahol: “Mikor Velencébe költöztem, lakcímmé vált az álmom.” Ezzel a háztömbbel én is hasonlót éreztem. A környéken a kis utcácskákban sétálni, ténferegni egészen megkapó. Exkluzív, végtelenül barátságos és szívszorítóan romantikus egyszerre. Ezen a helyen ismertem meg életem egyik legszebb napján a mostani feleségemet, Jennyfert. Interjúért jött hozzám az irodámba, meg-kapta, és ajándékba egy férjet is kapott mellé. 1975-ben felhívott a Hotel des Artistes egyik vezetője: “George, nem akarnád átvenni a Café des Artistes-ot?” Hát hogyne akartam volna, s nem sokkal a nyitás után ismét híres hely lett belőle. Hozzánk járt Bernstein, Baldwin, Malamud, Zubin Mehta, Paul Newman, Itzhak Perlman, Domingo, Pavarotti, Renata Scotto és sokan mások, de megfordult Bill Clinton is. Egy újságíró azt írta rólunk: “A Café des Artistes olyan hely lett, ahol még az adóellenőrbe is beleszeret az ember.”

– Clinton például hogyan lett a vendége?

– 1995-ben egy ENSZ-ünnepség alkalmával látogatott meg minket kilencedmagával. Simon fiam üdvözölte az elnököt, mikor megérkezett. Clinton megkérdezte Simont: – Hány éves vagy? – Nyolcéves vagyok, elnök úr – hangzott a profi válasz. Majd Clinton halkan, szinte csak magának ennyit mondott: – Úgy emlékszem, valamikor én is voltam nyolcéves…

– A családjáról, feleségéről mondana valamit?

– Van egy fiam az első házasságomból, ő negyvenöt éves, és két gyermekem a mostaniból: a tizenhét éves Simon, aki egy rendkívül jóképű, szellemes srác, és van egy gyönyörű, tizenegy éves kislányunk, Gigi. Mikor rám mosolyognak, mindig azt hiszem, örökké fogok élni, bár a tudomány nem osztja a véleményemet. S aztán van még két nagy szerelmem: a Gundel és a Café des Artistes.

– Mi a kedvenc étele?

– A levesek. Leginkább a nagymosásnapi köménymagleves buggyantott tojással. Ezt olyankor főzte édesanyám, amikor a sok munka miatt nem volt ideje. De a forró libatöpörtyűt vagy a hideg libamájat is meg tudnám enni mindennap, egy jó gombás csuszával vagy krumplis cvekedlivel.

– Ön nyolcvanévesen is olyan, mint egy őszinte, mosolygós, mindenre rácsodálkozó gyerek. Mi a receptje?

– Megmondom: végy egy Simon társaságot meg egy adagnyi Gigi pezsgőt, és e kettőt turmixold jól össze Jennyfer tizenhat esztendeje tartó szerelmével.

Comments are closed.