Forrás: HETEK

Voltaire hazájában nagy megdöbbenést váltott ki a pápa halála alkalmából Rómába zarándokló francia fiatalok magas száma.

A “L”Emmanuel” elnevezésű katolikus karizmatikus közösség külön vonatot indított, mivel nyolcszáz tagjuk jelentkezett az utazásra. A pápa népszerűsége a francia fiatalok körében – sokan úgy nyilatkoztak, hogy a pápa halála “felért egy nagypapa elvesztésével” – nem érdektelen tény egy olyan országban, ahol a második világháború után termékeny talajra találtak a 68-as nemzedékhez kapcsolódó, a tradicionális értékrendet támadó ideológiák, sőt, Franciaország ezek szülőhazájának számít.

A fiatalok újdonsült vallásos buzgalma, illetve istenkeresése, úgy tűnik, belefér – paradox módon – a szülőktől kapott, lényegében materialista “tradicionális értékrend” elleni lázadásba. “Menőnek” számít, hogy valaki a jóga, a transzcendentális meditáció, a bioételek, illetve a kábítószerezés után Isten felé fordul, és a katolikus egyház szárnyai alatt gomba módra szaporodó, családias hangulatú bázis-, illetve karizmatikus közösségek valamelyikéhez csatlakozik. Az új nemzedék számára az Istennel való kapcsolat, a vallásgyakorlás voltak az igazi tabutémák a családban, nem a már banálisnak tekinthető homoszexualitás, politizálás stb., amelyek rég elveszítették provokatív tartalmukat.

Nyugat-Európában nincs még egy olyan ország, ahol a polgári forradalom ilyen mértékben igyekezett volna megszabadítani az embert Istentől és mindentől, ami vele kapcsolatos (beleértve a keresztény időszámítású kalendáriumot). Idén lesz százéves a Francia Köztársaság talán legsikeresebb törvénye, az 1905. évi törvény az állam és az egyház szétválasztásáról, amely jogi keretet adott a köztársaság alapkövének számító laicitásnak. Az egyház és az állam szétválasztása a gyakorlatban sokáig úgy nyilvánult meg, hogy minden hittel és vallással kapcsolatos jelenség kiszorult a közéletből, és szigorúan a magánszférába szorult vissza. Isten nem volt szalonképes.

A francia közéletben számos esemény keltett visszhangot a médiában, amelyek jégtörő szerepet játszottak az Istennel kapcsolatos társadalmi tabuk ledöntésében. A teljesség igénye nélkül emelünk ki néhányat.

André Froissard 1969-ben jelentette meg “Isten létezik, találkoztam Vele” című, hatalmas sikert arató könyvét, amit azóta számos alkalommal újranyomtattak. A könyv a szerzőnek a katolicizmushoz való megtéréséről számol be. André Froissard olyan mértékben materialista családban nőtt fel, hogy azt írja: “Isten létezésének a kérdése egyszer sem fogalmazódott meg bennem, annyira biztos voltam abban, hogy a kérdés elavult, egyszerűen nem volt számomra releváns”, míg egy napon, húszévesen teljesen véletlenül be nem tévedt egy templomba. Az itt átélt sorsfordító szellemi esemény azért is okozott nagy megdöbbenést, mert Frossard apja nem más volt, mint a francia kommunista párt akkori első titkára…

A Jean-Paul Kauffmann életében bekövetkezett sorsfordulat ugyanúgy ország-világ előtt ismertté vált. 1988. május 5-én Jean-Paul Kauffmannt és újságírótársait három év libanoni fogság után szabadon engedte a Hezbollah. A nagy médiaesemény kellős közepén Jean-Paul Kauffmann elmesélte, hogy fogsága alatt Bibliát kapott fogvatartóitól, és bár eddigi életében soha nem jutott volna eszébe Bibliát venni a kezébe, többször végigolvasta, sőt elmondása szerint olvasása során személyesen találkozott Jézus Krisztussal.

Hasonló találkozásról számolt be a legkülönbözőbb fórumokon a napokban nyugdíjba vonult Jean-Marie Lustiger bíboros. A francia katolikus egyházfő fiatal zsidóként, akinek az édesanyja Auschwitzban halt meg, a Biblia olvasása során győződött meg Jézus Krisztus feltámadásáról és messiási mivoltáról. Kezdeti nehézségek után megnyerte a francia zsidó hitközség vezetőinek a bizalmát, barátságát. Széles körű népszerűsége különböző okokra vezethető vissza. Először is, meggyőződéses demokrata volt, magáévá tette a laicitás értékrendjét, és nem volt rá jellemző, hogy médiahelyzetét állami támogatások kialkudására használta volna fel (ami Franciaországban csak szociális, kulturális feladatok esetében lehetséges, a hitélet támogatása bármilyen formában szigorúan tilos). Másodszor, saját egyházán belül komoly konfrontációkat vállalt fel a nyolcvanas-kilencvenes években, amikor felmerült a nemzeti jobboldal esetleges szövetsége a szélsőjobboldallal. Határozottan megtiltotta a “pulpitusról való politizálást”, és világosan leszögezte, hogy nem nevezhető kereszténynek olyan politikai irányzat, amely mások kirekesztésén alapul, és ugyanolyan felelősség hárul azokra a politikusokra, akik nem határolják el magukat a kirekesztő politizálástól. Lustiger továbbá nyitottsággal fogadta a “megújulást” célzó csoportok, közösségek alakulását, és minden eszközzel támogatta a katolikus intézmények felzárkóztatását a társadalomhoz (rádió- és televízióállomás létesítésével stb.).

A példákból kiderül: Franciaországban médiaképes tud lenni a keresztény hit átélésével kapcsolatos beszámoló. A pozitív sajtópéldák leginkább a katolikus egyházhoz kötődő személyekkel kapcsolatosak. Amennyiben a hit átélése más keresztény irányzatokhoz (elsősorban a különböző evangéliumi irányzatok egyikéhez) kötődik, a sajtóvisszhang általában nem kifejezetten pozitív, hiszen “automatikusan” bekapcsolódik a mélyen rögzült szektaellenesség. A francia nemzetgyűlés és szenátus évek óta tart fenn olyan parlamenti tényfeltáró vagy törvényalkotó albizottságokat, amelyeknek célja a “szekták” feltérképezése és az ellenük használt jogi eszköztár finomítása. Előfordult már, hogy egyik-másik jelentésükben egy-egy evangéliumi közösség került terítékre. A szóban forgó gyülekezetek azonban bíróság elé vitték az ügyet, amely elismerte, hogy a “szekta” kifejezés sértő, és nem illik rájuk, a helyes megnevezés pedig a “vallási közösség”.

Ősszel várható egy hasonló ügy tárgyalása. A Párizs melletti Montreuil külvárosban 2005. február 6-án Jean-Pierre Brard nemzetgyűlési képviselő és Montreuil város polgármestere három evangéliumi istentiszteleten jelent meg “biztonsági ellenőrzés céljából”; mindegyik alkalommal 30-40 percre félbeszakadt az istentisztelet. Az incidenssel kapcsolatban két protestáns és evangéliumi egyházi szövetség eljárást indít a rendbontó polgármester ellen. Alain Stamp, az érintett gyülekezetek szóvivője a Heteknek a következőket mondta: “Brard úr botrányos viselkedése hála Istennek messzemenőleg nem jellemző a franciaországi viszonyokra, személyes elfogultsága miatt nem érti, hogy miért vannak ezek a gyülekezetek.” (Brard úr egyébként kommunista képviselő, és évek óta oszlopos tagja a nemzetgyűlés szektakérdéssel foglalkozó albizottságának.) Megfigyelhető, hogy az utóbbi években a hasonló incidensek száma országszerte növekszik. A többnyire adminisztratív jellegű zaklatások ellenére az evangéliumi hívők társadalmi jelenléte, láthatósága megerősödik: országos zenefesztiválok, helyi rádiók és a mostanában induló két kábeltévés zeneműsor tanúskodik erről. Az elemzők szerint az evangéliumi felekezetek létszáma átlagosan megduplázódott az elmúlt tizenöt év során; ezek a leggyorsabban növekvő felekezetek az országban. Társadalmi elfogadtatásuk azonban korlátozott: a francia médiában rendszerint a szintén evangéliumi hitű Bush elnök miatt Amerika-pártiaknak tekintik őket.

Az Isten, illetve vallási kérdések iránti újdonsült lelkesedés nem kerülte el a politikusok figyelmét. Nem véletlen, hogy Nicholas Sarkozy, aki a legesélyesebb politikusnak számít a következő köztársasági elnökválasztásokon, könyvet írt a témáról “A Köztársaság, a vallások és a reménység” címmel. Ebben új szemléletet javasol: szabályozni kell az állam és a vallások közötti együttműködést, és véget kell vetni az állam és a vallások szigorú elválasztásának. Az üzenet elsősorban az iszlámhoz szól: Nicholas Sarkozy mindenben – beleértve a hitélet közvetlen támogatását – szeretné növelni az állam szerepét, és a közvetlen támogatást tiltó 1905. évi törvényt is szívesen módosítaná. A támogatás nem érdektelen: a “francia iszlám” alapjait kellene lerakni, és ehhez pénz kell. Cserébe az állam nemzetbiztonsági szempontból teljes ellenőrzést gyakorolna a hitélet fölött. Ez az elképzelés az együttműködésről számos tiltakozást váltott ki a hagyományos laicitás védelmezőiből.

A pápa halála után az összes közintézményen félárbocra eresztették a nemzeti lobogót. Ez a döntés precedens nélküli a köztársaság életében. A parlamentben csak néhány kommunista képviselő akadt, akik sérelmezték a döntést. Elkezdődött Nicholas Sarkozy nagy terve, a vallás és az állam közti együttműködés? Nem tudjuk. Franciaország a laicitást mint jogi intézményt ajándékozta a világnak, ezen kívül a nagy francia forradalom örökségének számít a másfajta állam-vallás közti együttműködés: Fouché, a köztársaság első belügyminisztere találta ki a modern belső elhárítást, beszervezve “a köztársasággal együttműködni hajlandó” összes papot, valamint a kocsmárosokat. Jöttek-mentek a belügyminiszterek, de sokak szerint ez a hagyomány a mai napig tart. Nincs semmi új a nap alatt.

Comments are closed.