Forrás: HVG

Hatvan évvel ezelőtt is ügynökügyek borzolták a kedélyeket. Akkor sem igen lehetett eligazodni, sőt máig is csak töredékesen ismeretes például, kik dolgoztak a náci Németországnak Magyarországon.

‘Az általam írt egyetlen jelentés a legkeményebb kényszerhelyzetben született meg. Értéke sincs, mert újságból másoltam. (…) Nem érzem magam bűnösnek, legfeljebb hibát követtem el, amikor olyan eszközökkel próbáltam feleségem és a magam életét megmenteni, amelyek beleütköznek az általános etikai szabályokba.’ Ezekkel a manapság is ismerősen hangzó szavakkal védekezett 1945-ös népbírósági tárgyalásán és egy évvel későbbi perújrafelvételén Király Pál újságíró annak kapcsán, hogy a német titkosrendőrség, a Gestapo iratai között dokumentumokat találtak beszervezéséről és ügynöki jelentéseiről. Védekezése ellenére a tények olyannyira ellene látszottak szólni, hogy öt év börtönt kapott, amelyből 17 hónapot le is ült.

A közvélemény joggal lehetett – legalábbis eleinte – felháborodva, Király ugyanis nem akárki volt. Az 1930-as évek ünnepelt, baloldali liberális rendőrségi újságírójaként az Esti Kurírnál bűnesetek felgöngyölítésével, illetve az ezek nyomán nyakába akasztott perek tucatjaival szerzett országos ismertséget, aztán 1942-ben hirtelen eltűnt, mivel zsidó származása miatt munkaszolgálatra vitték. Ezek után nyilván sokkoló lehetett 1945 tavaszán azt hallani, hogy az egykori nagy leleplező V-119-es kódszámmal 1944-ben a Gestapo számára kémkedett Magyarországról, és – mint a Szabad Szó 1945. május 13-ai száma írta – ‘a titokban terjesztett baloldali röplapok szerkesztéséről és terjesztéséről részletes adatokkal szolgált’.

Szabadulása után, 1947-ben Király Egy ítélet és ami mögötte van című memoárkötetében próbálta tisztázni magát a súlyos vádak alól. Részletesen (olykor patetikus hangnemben) elmesélte munkaszolgálatának 16 keserves hónapját, a Gestapo általi elfogásának és beszervezésének történetét, illetve perének stációit. Ebből is kiderül – amint azt a Budapest Főváros Levéltárában őrzött népbírósági aktái és német beszervezési kartonja alapján ma is nyomon lehet követni -: a Gestapo svábhegyi főhadiszállásán félelemből mondott igent, hogy mentse saját és felesége életét, és utóbb kizárólag semmitmondó, a sajtóból kimásolt híreket adott át. Ráadásul a jelentéseket legnagyobb részben nem is saját maga írta, hanem a vele kapcsolatot tartó német tiszttel készíttette el, amiért jelentős összegeket – több tízezer pengőt – fizetett neki.

2. rész

Másfél évvel később a bíróság az idegen hatalom kiszolgálásának vádját nem ejtette el ugyan, ám kijelentette, hogy a ‘vádlott által vállalt és teljesített adatszolgáltatás semmi esetre sem tekinthető olyannak, mint aki a németeknek a magyarság érdekeivel ellentétes adatokat szolgáltatott volna’. Mindez nyilván köszönhető volt az akkor felvonultatott mentőtanúk sokaságának – köztük az ellenállási mozgalom a mauthauseni koncentrációs tábort is megjárt egyik vezetőjének, Andorka Rudolf Rezső vezérőrnagynak – is, ők egyebek mellett igazolták, hogy Király zsidóknak szerzett keresztleveleket.

Nyilván nem mindegyikük megy el a bíróságra, ha ismerik Király németek által felfektetett dossziéját, amelyben – még a Gestapo-fogságban írt – önéletrajzok is szerepeltek, és ezekben leplezetlenül, sőt érezhető büszkeséggel tárta fel az 1930-as években a magyar katonai hírszerzésnek és kémelhárításnak (a vezérkari főnökség VKF-2 nevű részlegének) – nem is kis összegekért – végzett tevékenységét. Hiszen hogyan is érthették volna meg az őt baloldali érzelmű rendőrségi hírlapírónak megismert barátai, ismerősei, miért is jelentkezett 1930-ban – mint írta – ‘hazafias érzésektől indítva’ a Honvédelmi Minisztériumban bolsevizmus elleni munkára. Pedig így történt, s a harmincas évek elején például ‘Erdély megszállott területein életem kockáztatásával igen fontos’, bár nem részletezett küldetést hajtott végre. Utóbb a kémelhárításhoz átkerülve egészen munkaszolgálatos behívásáig folytatta munkáját. Magyarországon dolgozó külföldi kollégáit, illetve 1939 és 1941 között az Esti Kurír franciaországi tudósítójaként a magyar kommunista emigránsok tevékenységét figyelte. Nem véletlen hát talán az sem, hogy – nyilván a magyar hírszerzésnél szerzett tapasztalatai és megtakarított pénze révén – később meg tudta oldani a német tartótiszt lefizetését, és így írásbeli jelentések híján kevésbé kompromittálódott.

A német titkosszolgálat korántsem csak ilyen, az ő szempontjából végül is hasznavehetetlen ügynökökkel dolgoztatott Magyarországon – igaz, még jó hat évtizeddel az események után is igen nehéz eligazodni az ügyben. Két ‘cég’ is tevékenykedett ugyanis az országban, a Gestapo (Titkos Államrendőrség), illetve a hírszerzéssel foglalkozó, az előbbivel szoros kapcsolatban lévő, mégis különálló SD (Biztonsági Szolgálat). Mind ez idáig azonban csupán az egykor az utóbbinak jelentő ügynökök névsora található meg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.

3. rész

Több szempontból is bizonytalan ugyanakkor ez a nyolcvan nevet és kódszámot tartalmazó lista, amelyet egy 1952-es bejegyzés szerint már az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) is úgy kapott ‘a szovjet elvtársaktól legépelve, egy példányban’. Nem lehet például tudni, pontosan hol bukkantak a Vörös Hadsereg emberei az anyagra, és abból mit adtak tovább a magyar államvédelemnek. De miután az állítólag közvetve a németektől származó listán nem szerepel például Király Pál neve sem, elképzelhető, hogy az ÁVH utólag módosított rajta.

Királlyal ellentétben – úgy tűnik – érdemben dolgozott a németeknek például az 1939-től a Magyarság című nyilas lapot szerkesztő, V-27-es kódszámmal nyilvántartott Ráttkay-Radich Kálmán. Az SD magyarországi rezidense, a civilben egy ideig az Első Dunagőzhajózási Társaság igazgatójaként tevékenykedő Joseph Urban SS-Sturmbannführer panaszkodott ugyan rá, hogy ‘írásbeli jelentéseket nem lehet tőle kicsikarni’, de azt is hozzátette, hogy ‘mint a magyar politikai élet nagy szakértője, igen nagy értéke van, ellenőrzi a más forrásból jövő jelentéseket’. Ráttkay-Radich – mint a listán említett SD-ügynökök legtöbbje – még a front megérkezte előtt elmenekült Magyarországról, majd 1974-ben bekövetkezett haláláig a magyar emigráció lapjaiban dolgozott. Neve felbukkant az Új Magyarság, az Új Magyar Jövő, a Turul, a Hídfő vagy az Új Hungária tartalomjegyzékeiben.

Nemcsak a sajtóban, hanem más stratégiailag fontos helyeken, például a fegyveres testületekben is épített hídfőállást a német hírszerzés. A csendőrségről, ezen belül különösen a szervezet által végzett kémelhárítási munkáról például – az ÁVH-hoz kerül SD-lista szerint – a német származású Orendy Norbert ezredes adott már az 1940-es évek eleje óta rendszeres, több száz pengő havi illetménnyel jutalmazott tájékoztatást. Nem is akárhogyan: Urban jellemzése szerint Orendy ‘egyike a legértékesebb embereinknek’. Az ezredest azonban nem ezért ítélték 1946 májusában kötél általi halálra, hanem elsősorban azokért az emberiség elleni bűncselekményekért, amelyeket 1944 októbere után a nyilas Nemzeti Számonkérő Szervezet vezetőjeként elkövetett.

De felkerült a listára V-15-ös fedőnévvel Sipos Sándor neve is, aki kormánytanácsosként a Központi Statisztikai Hivatal vezető munkatársa volt. Az SD-rezidens – miközben nyugtázta a tőle kapott adatok fontosságát – kiemelte, hogy ‘a tudomány embere, statisztikus, nagyon vagyonos. Németbarát beállítottságú, de nagyon elővigyázatos és bizalmatlan.’ Az eredeti német aktában szereplő germanofil (vagyis németbarát) kifejezést egyébként az ÁVH-n egy évtizeddel később aláhúzták, és az ismeretlen idegen szót így értelmezték: ‘Ez valószínű a fedőneve.’

4. rész

A lista viszont biztosan nem teljes, illetve kellett lennie másiknak is, hiszen Szita Szabolcs három éve, A Gestapo Magyarországon címmel kiadott monográfiája szerint is a magyar közéletet, a politikai és katonai felső vezetők világát messzemenően behálózták a német ügynökök. A könyvben ugyanakkor ő is csak erről az SD-listáról beszél, viszont említ például AL 304-es kódszámmal egy Tapsonyi Gabriella nevű – akkor 18 éves – lányt, aki Gestapo-besúgóként állítólag hozzájárult a Katolikus Körök elnevezésű németellenes mozgalom egyik csoportjának lebuktatásához. Nem tudható azonban, hogy a kódszám egy másik, megsemmisült, esetleg még lappangó listához tartozik-e, vagy csupán ugyanahhoz a szervezethez tartozó ügynökök besorolásának egy másik módja.

A számos kérdőjel ellenére valószínűnek látszik, hogy az ÁVH foglalkozott is meg nem is azokkal, akiket a lista révén megismert. Egy 1949-es bejegyzés szerint ‘nyomozást folytattunk, és megállapítottuk tartózkodási helyüket. Körülbelül tíz százalékuk tartózkodási helye ismeretlen. Az SD kémszervezettel, mint külön vonallal egyelőre nem foglalkoztunk emberhiány miatt. A társaságból eddig egy embert szerveztünk be, hálózattal nem rendelkezünk.’ Tartózkodási helyük megállapítása azért sem lehetett könnyű, mivel az ügynökök többsége Nyugatra menekült, s 1952-ben – az államvédelem szerint – már csak négyen maradtak az országban. Életüket azonban végig figyelemmel kísérték, a velük kapcsolatos legutolsó bejegyzés 1986-ban egyikük halálát regisztrálja.

Király Pál egyébként az előzményekhez képest viszonylag gyorsan visszailleszkedhetett a szakmába. Hivatalos életrajzai szerint 1946-tól az elsősorban a vidéki lapokat cikkekkel ellátó Központi Sajtószolgálatnál helyezkedett el, 1951 után – máig nem tudni, száműzetésből vagy jutalomból – a Sztálinvárosi Hírlap szerkesztője lett, és ott dolgozott 1961-es nyugdíjba meneteléig. Az életpálya utolsó fordulataként négy hónappal 1980-ban bekövetkezett halála előtt a Magyar Újságírók Országos Szövetségétől megkapta az újságírói életműdíjnak számító Aranytollat.

ILLÉNYI BALÁZS, RITTER LÁSZLÓ