Forrás: Magyar Hírlap

Akár egy klasszikus görög tragédia is születhetett volna Volker Schlöndorff A kilencedik nap című filmjéből, hiszen Az ifjú Törless rendezője most az isten és az ember alkotta törvények szembenállására építette fel filmjét. Akárhogy nézzük is, bár a hagyományostól kissé elütő holokausztfilm született, a zsidóság helyett most a katolikus papok szenvedéstörténetét láthatjuk, és a koncentrációs táborok valósága is csak keretbe foglalja a filmet.

A kilencedik nap Jean Bernard luxemburgi pap életrajzára épülve egy megtörtént esetet dolgoz fel: André Kremer (Ulrich Matthes) atyát váratlanul szabadon engedik Dachauból. A szabadság helyett azonban kelepce várja: kilenc nap után döntenie kell: segít megtörni a püspök ellenállását, vagy visszamegy a lágerbe. Naponta jár kihallgatásra az ifjú, ambiciózus náci tiszthez, Gebhardthoz (August Diehl), aki amellett, hogy karrierjét szeretné előmozdítani ezzel a furcsa kísérlettel, szellemi kihívásnak tekinti az atya meggyőzését.

Az alapsémára épülő történetet azonban izgalmas ellentétek, párhuzamok, feszült párbeszédek teszik egyedivé. A lenyűgözően megformált Gebhardt minden eszközt bevet, hogy megtörje az atya hitét, hízeleg, filozófiai eszmefuttatásokba kezd, olykor előtör belőle az SS-tiszt, aki nem habozik, ha emberéletet kell kioltani. Mintha Krisztus megkísértéseit látnánk újra, hol itallal, édességgel teszi próbára a csontig soványodott papot, hol pedig magas pozíciókat ígér neki az egyházban. Kremer pedig tudva, hogy ennek a rövid egérútnak egyszer vége szakad, visszautasítja a felkínált ételeket, italokat. A film feszültsége ebből a fura játékból fakad: valójában már nem is az atya döntése az igazi tét, hanem a nézőben előtörő életösztön.

A kilencedik nap erénye, hogy hibátlan és visszafogott karakterekkel dolgozik. Nem akarja képregényszerűen gonosznak és jónak ábrázolni figuráit, bár néhol túlságosan erős lett a rendezői intenció, hagyja, hogy a néző maga döntsön a kollaboránsnak ábrázolt püspöki titkárról (akiről valójában nem derül ki, hogy tényleg együttműködik-e a nácikkal), az elefántcsonttornyába visszahúzódott püspökről vagy a saját életüket féltő rokonokról. Azonban a szereplők kapnak legalább egy lehetőséget, hogy elmondják, miért olyanok, amilyenek. Így halljuk az egyház érveit is – hogy miért hallgatott az emberiség egyik legtragikusabb pillanatában -, amitől egyszerre új értelmet nyerhet az egész film.

Hogy Gebhardt testesítené meg Júdást, az kétséges. Az SS-tiszt hiába hozza elő újra és újra ezt a mai szemmel kevéssé eredeti gondolatot, nem tud szellemi ellenfele lenni Kremernek. Ezért hiába is várják a nézők, hogy legalább a film végén egy katartikus vitában kimondják a kimondhatatlant, Hollywoodhoz szoktatott igazságérzetünk kielégítetlen marad. Schlöndorff finom megoldásokkal vitt filmvászonra egy olyan kérdést, amelyet mindenkinek magának kell megválaszolnia, és ehhez nem várhat segítséget semmitől és senkitől. Még magától Istentől sem.

Mézes Gergely