Forrás: NOL

Voltak idők, amikor visszamenőleg „átíratták” velünk még az emlékeinket is. Bár ennek már vége, ma is vannak olyan kortársaink – „balról” is és „jobbról” is -, akik némi lelki nyomást gyakorolva szeretnék, ha az ő szemüvegükön keresztül látnánk még azokat az éveket is, amelyeket saját szemünkkel is láttunk. 

Ez a törekvés megnyilvánul a Magyarországon most hatvan éve befejeződött háborúval kapcsolatban is: hogyan kell minősítenünk a szovjet csapatok magyarországi bevonulását; felszabadításnak vagy megszállásnak. Annyi bizonyos, hogy a lakosság nem egyformán élte meg ezeket az esztendőket.

1. Teljesen természetes, hogy zsidó származású honfitársaink számára az ország elfoglalása, a német és magyar csapatok legyőzése igenis felszabadulást jelentett. Aki ezt tagadja, az nem veszi tudomásul, hogy a nácik el akarták pusztítani a zsidóságot, és ebbéli törekvésükben, a zsidóság diszkriminálásában, üldözésében, deportálásában a magyar közigazgatás aktívan közreműködött. Ezen nem változtat – legfeljebb a bűnöket enyhíti -, hogy Budapesten a zsidók nagy részét sikerült megmenteni, és mindenütt voltak olyanok, akik segítettek zsidó honfitársainkon, akik a deportálásokat megpróbálták késleltetni, akadályozni. Nyilvánvaló, hogy a pusztulásra ítéltek a szovjet csapatok bevonulását örömmel üdvözölték. Már csak azért is, mert ha később értek volna az országba, ha később zárták volna körbe Budapestet, akkor még azok is elpusztultak volna, akik így megmenekültek. Mindezen nem változtathat az a tény, amit a Magyar Nemzet publicistája felhoz, hogy később „Kohn bácsi szatócsboltját elvették”, „Kohn bácsit az AVH-ban verték”, és „az ő életére is rátelepedett egy szörnyállam”. A vörös diktatúra egyébként nem egy népet, népcsoportot „pusztítgatott”: egészen más, egyáltalán nem valami egységes szempont alapján választotta ki a lassú vagy azonnali megsemmisítésre ítélteket. Azon se lehet csodálkozni, hogy a szörnyűségeket túlélt zsidó polgártársaink közül sokan a háború után csatlakoztak a kommunista párthoz, és hitték, hinni akarták, hogy egy szebb világot, demokráciát építenek, ahol nem tesznek különbséget ember és ember között. Amikor rájöttek, hogy ez csak álom volt, közülük számosan aktív szereplőivé, majd áldozataivá váltak az „56-os forradalomnak.

2. Az is igaz viszont, és ezt üldözött honfitársainknak is figyelembe kell venniük, hogy a magyar nép túlnyomó része a szovjet csapatok bevonulását, az ország elfoglalását sohasem tekintette felszabadításnak. Nem tekinthette, mert háborúban álltunk velük, mert apáink, testvéreink, rokonaink harcoltak ellenük, és estek el a csatatereken. Be kell vallanunk, hogy a magyar nép, eltekintve egy szűk németellenes, éleslátó értelmiségi csoporttól és – a szintén csekély létszámú – illegális kommunista párttól, nem tudva vagy nem véve tudomásul a nácik szörnyű terveit, szinte az utolsó pillanatig a háború megnyerésében bizakodott. Hiszen melyik az az ország, amely belekeveredve egy háborúba, annak elvesztéséért fohászkodik? A magyar nép hozzáállását jelentősen befolyásolta Trianon igazságtalansága, elvesztett területeink visszaszerzésének lehetősége. Hiszen az iskolában naponta elmondtuk: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. És sorolhatnám tovább az egyéb hazafias, érzelmekkel teli megnyilvánulásokat, amelyek belénk ivódtak. Mégis meglehetős aggodalommal fogadtuk „44 márciusában a szövetséges német csapatok megjelenését. A szegedi SZVSE pályán éppen labdarúgó-mérkőzés zajlott, amikor a közeli Izabella hídon átdübörögtek a német katonákat szállító járművek. A közönség csendben, szorongással bandukolt a teherautók mellett a belváros felé. Ugyanezt a hangulatot tapasztaltam másnap a Piarista Gimnáziumban is. Mi, tizenhárom éves gyermekek, akik korábban sírva ünnepeltük az elszakadt területek egy részének visszacsatolását, egyáltalán nem lelkesedtünk a város utcáin időnként rendben végigvonuló, szépen éneklő s velünk egyébként barátságosan viselkedő idegen katonákért.

Fél évvel később viszont kifejezetten féltünk, remegtünk a közeledő ellenséges haderőtől, amelyet megelőzött a rossz híre. Nem véletlen, hogy tíz- és százezrek hagyták el otthonaikat, menekültek néhány kofferral a szovjet csapatok elől. A jelen írás szerzője szüleivel először kerékpárral indult Szegedről a Duna mentén a fővárosba. Hogy miért kellett egy adóügyi jegyzőnek és egy tanítónőnek otthagynia évtizedeken keresztül létrehozott, és soha vissza nem szerzett otthonát, és miben reménykedtek a hozzájuk hasonlók… Talán a csodafegyverekben? Vagy abban, hogy nem érnek utol bennünket a szovjet csapatok?

3. Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérletével, a nyilas-hatalomátvétellel kétségkívül megváltozott a helyzet, s ez módosíthatta volna a lakosság viszonyát a háborúhoz. Gyermekként naphosszat a főváros utcáin barangolva sok mindennek tanúja voltam. Borzongva és könnyes szemmel figyeltem, hogyan bántak a nyilasok zsidó honfitársainkkal, hogyan űzték ki őket a nyolcadik kerület egyes épületeiből. Való igaz, hogy a bámészkodók közül senki nem merészelte kifogásolni ténykedésüket, de magatartásuk, arckifejezésük elárulta érzéseiket. Borzasztó élmény volt, amikor később, már Keszthelyen, menekülésünk végső állomásán, a gimnázium falánál végignéztem két katona agyonlövetését, akik nem kívántak a náci és a nyilasuralom meghosszabbításáért tovább harcolni. Mindezen szörnyűségek ellenére, a szovjet csapatokat még ekkor sem felszabadítóként üdvözöltük. Ezt már azért sem tehettük, mert a szovjet katonák nem felszabadítóként viselkedtek. Bennünket – jogosan – egy ellenséges ország lakosainak tartottak, akik megtámadták hazájukat, akikkel azt csinálhattak, amit akartak. Nem véletlen, hogy a lakosság nem virágcsokrokkal, örömujjongással fogadta őket – mint a franciák az amerikaiakat. Életem legszörnyűbb éjszakája volt, amikor Keszthelyen, már apa nélkül, édesanyámmal összebújva, remegve hallgattuk a háziasszonynak a szomszéd szobából átszűrődő sikoltozását, és azért imádkoztunk, hogy a katonák bennünket ne látogassanak meg. Hiába biztatott a másnap már lehiggadt, hozzám igen kedves tatár kapitány, hogy „jó bolsevik lesz belőled”, az az éjszaka maradandó emléket hagyott bennem.

Való igaz, hogy a szovjet hadsereg megszabadított bennünket a hitleri uralomtól, a fasizmustól, a nyakunkra ültetett őrült nyilasoktól. Ezzel történelmileg pozitív tettet hajtott végre. Nem lehet kizárni, hogy ha a szovjetek meghagyták volna önállóságunkat, később könnyebben elfeledtük volna bevonulásuk kísérő mozzanatait, és úgy tekintettünk volna rájuk, mint a németek az amerikai katonákra. De ezt nem tehettük, mert elvették szabadságunkat, malenkij robotra hurcoltak százezreket, vazallusukká alacsonyítottak bennünket, és a hazánk sorsát hosszú évtizedekig meghatározó diktatúrát ültettek a nyakunkra. A történelem fintora, hogy ennek „áldásaiból” részesült az a szovjet kiskatona is, aki végigharcolva a háborút győztesen tért vissza hazájába.

Ma már ezen is túl vagyunk. Demokráciában élünk, és senki nem gátolhatja meg a másikat abban, hogy az általa vagy szülei, nagyszülei által átélt eseményeket saját élettapasztalata, családjának sorsa alapján nézze. Nincs joga senkinek arra, hogy megmondja: hogyan éreztünk akkor, vagy előírja, hogyan kellett volna éreznünk. De arra sincs jogunk, hogy az elődök hibái, vétkei miatt bármelyik országban és bármelyik oldalon lévő utódokat elmarasztaljuk, ellenségnek tekintsük.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja