Forrás: HVGA múlt szombaton elhunyt II. János Pálban a 20. század kevés igazi humanistájának egyikét, ugyanakkor minden idők egyik legellentmondásosabb pápáját gyászolja a világ. Zarándokok milliói és a világ vezető személyiségei, állam- és kormányfők, vallási vezetők, királyok, diktátorok hajtanak majd főt előtte pénteken Rómában.
„János Pál, maradj velünk, ne hagyj itt minket!” – szólongatták múlt szombaton kora reggeltől a római Szent Péter téren a pápai magánlakosztály ablakaira függesztett tekintettel tízezrek a haldokló egyházfőt. A világ minden tájáról hátizsákkal, takaróval felszerelkezve érkezett zarándokok énekeltek, szavaltak, imádkoztak csoportokba verődve, mosolyogva, reménnyel telve, hogy biztatásuk életben tartja a pápát. Csendes happening hangulatát árasztotta az egész hatalmas tér és környéke, amelyet főként fiatalok töltöttek meg. Időnként tapsviharban tört ki a tömeg, máskor az Ave Mariát énekelték, de gyászhangulatnak alig volt nyoma. Este 10-kor aztán egy csapásra minden megváltozott, amikor Leonardo Sandri érsek bejelentette II. János Pál halálát: sokan csendben, mások hangosan sírtak, s a kétségbeesés, a reményvesztettség és a vereség érzése lett úrrá a tömegen. Egyedül maradtunk – mondták sokan, miközben több százezren voltak együtt.
Az elhagyatottság érzését a legtöbben azzal magyarázták a „csőre töltött” mikrofonokkal a tömegben interjúalanyokra vadászó újságíróknak, hogy a mai világban egyedül a pápa volt az, akiről elhitték, hogy tényleg kiáll az igazságért, az elesettekért, a szegényekért, a betegekért, a békéért és minden olyasmiért, ami vallástól függetlenül minden embernek fontos. Többen azt is hozzátették, ők nem gyakorló katolikusok, valójában nem a római egyház fejét siratják, hanem Karol Wojtylát, az embert, akit sokan papának, és nem pápának tekintettek. Különösen a fiatalok ismételgették, hogy II. János Pál azon kevesek közé tartozott, aki meghallgatta és megértette őket egy olyan világban, ahol az ideológiákból kiábrándult felnőttek már semmit sem tudnak nyújtani nekik.
A nagy kommunikátornak tartott egyházfő ezt a bensőséges kapcsolatot már a kezdetektől tudatosan építgette, minek eredményeképpen egyre többen zarándokoltak el a világ más-más pontjain kétévente megrendezett katolikus ifjúsági világtalálkozókra. 2000-ben, a jubileumi szentévben már 2 millióan hallgatták a betegségtől megtört II. János Pál alig hallható szavait Rómában a sajtó által „pápaboyoknak” nevezett fiatalok.
Mi lehetett ennek az egyszerű lengyel családból jött embernek a titka, amivel meghódította a világ jó részét? Hogyan lett belőle szupersztár, a média kedvence, a hatalmasok rettegett kritikusa és főként a mindenből kiábrándult fiatalok egyik bálványa? A titok nyitja valószínűleg az, hogy Wojtyla hitelesen tudta képviselni mindazt, amiről beszélt az embereknek, keresztényeknek és más vallásúaknak – vagy akár világias gondolkodásúaknak, ateistáknak. Mindehhez kevés lett volna híres kommunikációs képessége a saját bőrén megélt tapasztalatok nélkül. Az, hogy fiatalkorában keresztülment mindazon, amin kor- és sorstársai annyian Európában, azon belül is annak keleti felében: megismerte a szegénységet, az árvaságot, a kemény fizikai munkát, a fasizmus borzalmait, majd a kommunizmus rémségeit, ugyanakkor a barátság, a szolidaritás, a szeretet erejét és talán a szerelmet is, a sportolás, a színjátszás örömét. És ezek az élmények jelölték ki több mint negyedszázados pápasága sokszínű sarokpontjait: az emberi méltóság és szabadság mindenekfelettiségének hirdetését, a diktatúrák, a zsarnokok elleni elszánt küzdelmét, a szegények és elesettek védelmét, a társadalmi szolidaritást.
Sokan azért beszélnek csodálattal II. János Pálról, mert nemcsak papolt a békéről, hanem tett is azért, hogy ne ismétlődjenek meg a 20. század borzalmai. Ennek legfontosabb feltételeként hirdette meg a vallások párbeszédét, és maga mutatott példát azzal, hogy ő volt az első pápa, aki elment egy zsinagógába, és együtt imádkozott egy rabbival Rómában 1986-ban, aztán ellátogatott egy mecsetbe is Damaszkuszban 2001-ben. És ő volt a nagy kiengesztelések pápája is, aki több alkalommal elismerte, a katolikus egyház tagjai sokszor és sokak ellen vétettek a történelem során, a keresztes háborúkkal, az eretneküldözésekkel, az inkvizícióval, az évszázadokon át megtűrt antiszemitizmussal, amely végül a holokauszthoz vezetett, amiért egész egyháza nevében kért bocsánatot a zsidóktól. Mások azonban a szemére vetik, hogy miközben a megértést szorgalmazta a többi vallásokkal, saját egyházában nehezen tűrte meg a másként gondolkodókat, akik közül többet eltiltottak a papi hivatás gyakorlásától, vagy egyenesen kiközösítettek az egyházból liberális nézeteik miatt. Igaz, mindeközben az ultrakonzervatívoktól is igyekezett megszabadulni.
Bár a világi élet ügyeibe, a nagypolitikába egy pápának nem sok beleszólnivalója lehetne, II. János Pál megtalálta a módját, hogy e téren is meghatározó tényező legyen. Legnagyobb érdeme talán az, hogy az emberi szabadságjogok nevében nyíltan és keményen szembeszállt mindenféle erőszakkal és diktatúrával, így komoly szerepe volt a kommunista rezsimek bukásában is. Kezdettől fogva, már pápává választása előtt is támogatta a Szolidaritás harcát Lengyelországban, ahol szerepét olyan fontosnak ítélték, hogy amikor Jaruzelski tábornok 1981-ben rendkívüli állapotot hirdetett, elterjedt a hír: II. János Pál lemond, hogy a kommunista diktatúra elleni harc élére álljon. Kritikusai viszont sokszor szóvá tették, hogy más országok diktátoraival nem volt ilyen kemény: elment Pinochet Chiléjébe, fogadta Fidel Castrót, majd 1998-ban Kubába látogatott, amivel legitimálta rendszerüket. Az efféle vádakra a pápa azt válaszolta: ő a chileiekért, a kubaiakért áll szóba ezekkel az emberekkel, akik előtt egy pillanatig sem palástolja elítélő véleményét az általuk fenntartott rezsimekről. És ugyanígy szembeszállt az idősebb és a fiatalabb Bushsal is a két iraki háború miatt, amelyeket indokolatlan, erőszakos beavatkozásnak tartott.
A számos kérdésben felvilágosult, modern nézeteket is valló II. János Pál 27 éves pápasága rengeteg ellentmondást hordozott magában. Miközben úgy tűnt, érezte és értette az idők szavát, nyelveket tanult, s körbeutazta a világot (105 alkalommal járt külföldön), bizonyos alapvető kérdésekben mintha meg sem hallotta volna mások érveit: morális értékekre hivatkozva jottányit sem engedett a katolikus dogmákból és egyes egyházi törvényekből. Így például tudomást sem vett a papi cölibátus megszüntetését szorgalmazó, egyre erősödő igényről, pedig látnia kellett volna, hogy a ma már erősen megkérdőjelezett nőtlenség miatt egyre kevesebben vállalkoznak a papi hivatásra egyházában. Ugyanígy elvetette a nők pappá szentelését is, amivel pedig hozzájárulhatott volna a paphiány részleges orvoslásához. Hibának tartják sokan, hogy hosszú éveken át halogatta a határozott fellépést saját egyházán belül az egyébként általa is elítélt homoszexualitással, valamint az egész világot felháborító pedofíliával szemben, s későn hirdetett e kérdésben zéró toleranciát. És ami legalább ilyen súlyos, az élet szentségére hivatkozva rendíthetetlenül ellenezte az óvszer és a fogamzásgátlók használatát, tudomást sem véve például az AIDS kétségbeejtő terjedésének vagy a világ túlnépesedésének súlyos következményeiről.
A máris a szenteknek kijáró Nagy II. János Pálnak nevezett pápa tevékenységének és örökségének megítélése és értékelése sok vitát fog még kiváltani. Csodálói és kritikusai egyaránt elismerik, hogy különleges személyiség volt, ugyanakkor kérdés, mit hagyott utódára egyházán belül, amelynek megújításáért többek szerint is keveset tett. Megelégedett azzal, hogy ő megértette és a saját filozófiája, hite szerint értelmezte a világ változásait, alkalmazkodott hozzájuk, de egyházát nem készítette fel kellően minderre. Autokratikus személyiség volt, mondják sokan, aki valójában a Vatikán konzervativizmusát, maradiságát, középkori dogmatizmusát erősítette.
Akárki ül majd Szent Péter trónjára, kettős kihívásnak kell megfelelnie: eredetiségben, közvetlenségben, műveltségben és széles körű tájékozottságban nem adhatja alább elődjénél, ugyanakkor nem halaszthatja tovább, hogy nekilásson a régóta esedékes belső reformok megvalósításának. Mert miközben II. János Pál a világ és az emberiség bajaira keresett gyógyírt fáradhatatlan utazásaival, látványos médiamegjelenéseivel, egyháza belső gondjai jórészt megoldatlanok maradtak, sőt sokak szerint tovább mélyültek. Így most utódának először a saját háza táján kell rendet tennie ahhoz, hogy a katolikus egyház a 3. évezredben is életképes és vonzó szervezet legyen. Ehhez Rómának még a Vatikánban is hallható kritikák szerint le kell végre mondania a merev központi irányításról, több önállóságot és szabadságot adva például a helyi püspököknek, demokratizálnia kell belső viszonyait, teret engedve a vitáknak, a modernizációnak, a felvilágosult nézeteknek a papi nőtlenség és főként a szexualitás kérdésében. A pápaválasztóknak, ha igazán felelősséget éreznek anyaegyházuk jövője iránt, most elsősorban azt kell tehát mérlegelniük, kinek lesz közülük elég ereje és bátorsága mindezt megvalósítani.
VÁSÁRHELYI JÚLIA / RÓMA
