Forrás: ÉS

A nyolcvanas évek óta nem volt Budapesten holokauszt-kiállítás. Tavaly nyáron – a hatvanadik évforduló alkalmából – lett négy is. Mintha hirtelen törleszteni akart volna az ország. Jóvátenni a jóvátehetetlent. Nem a hatvan éve történteket, hisz azt még annyira sem lehet, de legalább hogy abban az országban, ahonnan az áldozatok egytizede származott, hatvan év kellett elteljen a holokauszt-múzeum létrejöttéig. [Előzménye az ÉS-ben: Rényi Ágnes-Rényi András: Történetnélküliség és sorstalanság, 2005/2. – a szerk.]

Hogy megjelenjen az emlékezni, emlékeztetni akarás „állami igénye”. Itt volt az ideje. Hisz lassan már nincs élő szemtanú. S legyen bár mégoly igaza is Kertész Imrének, hogy „a Holocaust elgondolása (…) többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét”, nem engedhetjük meg, hogy e nehézség okán visszariadva a feladattól teret engedjünk a felejtésnek. Az emberiség eddigi legborzalmasabb tette örök figyelmeztetés kell legyen számunkra, vészjelzés, melynek a megértésére nem azért kell törekednünk, mintha bízhatnánk annak sikerében, hanem hogy soha ne feledjük, ember voltunk e borzalom lehetőségét is magában hordja.

Hatvan év telt el. Megrendítő ez a szám. Legfőképp azért, mert nem hatvan éve emlékezünk. Az első évtizedek nem az emlékezés jegyében teltek. Legalábbis nem annak a fajta emlékezésének, amelyre ma általában gondolunk. A visszatértek – mert jelenlétükkel az ellenük és meghalt társaik ellen elkövetett bűnre emlékeztettek – sokak szemében szálka voltak: országos napilapok hasábjain is virágzott az antiszemitizmus.1

A kilencvenes éveknek kellett eljönniük ahhoz, hogy – bár sem az antiszemitizmus, sem az egyéb rasszizmusok, sem a holokauszt tagadása nem tűnt el – legyenek országok, ahol már Mahnmal2-ok, figyelmeztető- és ellenemlékművek épülnek, melyek a felelősség vállalására, az azzal való szembenézésre szólítanak fel. Hogy legyenek országok, ahol a nyilvánosság előtt már nem comme il faut nyíltan antiszemitaként interpretálható megjegyzést tenni, ahol a nyilvános közbeszédben a soát már ne legyen illendő nem elítélni.

A múzeum, a kiállítás, az emlékmű üzenet. Nem mindegy, hogy mit üzenünk vele. S különösen az nem, hogy mi az első, s állandónak tekintett magyar állami üzenet. Hogy az-e, hogy ami volt, elmúlt, s bármily fájdalmas is, nem érint bennünket a továbbiakban. Vagy esetleg az, hogy minket, ennek az országnak a lakóit nem terhel felelősség, hiszen mindent megtettünk az áldozatok megmentéséért.3 Vagy netán az, hogy a soá örök figyelmeztetés mindannyiunknak, hisz – ahogy a londoni holokauszt-múzeumot záró Edmund Burke-idézet figyelmeztet – „ahhoz, hogy a Gonosz győzedelmeskedjék, pusztán annyi kell, hogy jó emberek ne tegyenek semmit”; talán az, hogy a soá legfőbb tanulsága, hogy a zsidók helye Izraelben van.4 Vagy esetleg hogy a soá a zsidóság belügye.

A Népszabadság hasábjain5 Kemény Mária a Páva utcai zsinagóga épületének díjnyertes, majd megvalósult tervét elemezte. A falat, amellyel akkor még csak tervezték, hogy körülveszik. Azt a falat, amely kísértetiesen emlékeztet azokra a falakra, amelyek mögé a nemrégiben véget ért század elejének zsidósága – félvén a környező világ antiszemitizmusától – zsinagógái többségét elrejtette. A falat, amely az egykori gettó falához hasonlóan elválasztja a soá üldözötteit az őket körülvevő „normálisak” világától. A falat, amely – illetéktelenül – a jeruzsálemi siratófalra utal. A falat, amely elválasztja a múlt borzalmait a jelentől. A falat, amely így a soát lezárt, feledhető múlttá teszi. Igen, Magyarország első holokauszt-múzeumának első üzenete – hisz ezt már annak is üzeni, aki csak elhalad mellette -, hogy a soát el kell rejteni.

S akkor mindezek után ki, kinek s mit üzen a holokauszt-múzeummal? Látszólag a ki kérdésére a legkönynyebb megadni a választ: a múzeum állami, tehát a kérdésre, mondhatnánk, a magyar állam a válasz. De államok nem hoznak létre múzeumokat. Azt csak emberek teszik a nevében. Emberek, akiknek dönteniük kell, kit, kiket tekintenek a magyar államnak. Akik valójában nem tehetnek mást, mint hogy a magyar állam polgárait, azok összességét tekintik annak. De honnan tudhatnák, ők mit gondolnak, ők milyen holokauszt-múzeumot szeretnének?

A holokauszt-múzeum létrehozását, terveinek kidolgozását – sem építészeti, sem tartalmi tekintetben – nem előzte meg társadalmi vita. Azokat sem kérték fel a megszólalásra, akiknek lett volna mondandójuk. Így mind az épület tervezői, mind belső kialakításának stábja kénytelen úgy tenni, mintha biztosan tudná a választ mindazokra a kérdésekre, amelyeket a múzeum létrehozása felvet. Mintha tudnák, hogy kiknek a nevében és mit kell képviselniük, hogy kikhez kell szólniuk.

Nem szokás a ki, a kiknek a nevében kérdését feltenni. Pedig ettől kezdve az üzenetmeghatározó kontextus függ attól, hogy ki az, aki az üzenetet küldte. S ha eleddig nem volt is társadalmi vita, magam egyetértek Kemény Máriával, amikor felemeli szavát egy olyan építészeti megoldás ellen, amely a magyar állam nevében a fentebbieket üzeni. Hisz véleményem szerint megengedhetetlen, hogy egy állami holokauszt-múzeum a feledésnek akárcsak a lehetősége mellett is kiálljon.

Mányi István tervének kommentárjában a hangsúlyt az intimitásra, a csendes elmélkedés lehetővé tételére helyezi. Nem kérdés, a soára való emlékezés egyik alapeleme a gyász. S az sem, e gyászból nem zárható ki senki, aki osztozik benne. Nem pusztán azoké, akiknek túlélőkként egész további életét meghatározta az, amin hatvan éve keresztülmentek. Nem is pusztán azoké, akik elvesztettek valakit. S nem is pusztán az üldözött csoportok tagjaié, akik származásuk okán érzik úgy, hogy osztoznak benne. Nem pusztán zsidóké, cigányoké, kommunistáké stb. Sőt, mindaddig, ameddig csak e csoportok osztoznak a gyászban, rémként él köztünk. Rémként, ami elválaszt, ami falakat von. Ameddig így van, addig a soá zsidó (cigány stb.) belügy, addig „nekünk magyaroknak” / „nekik magyaroknak” semmi közük hozzá. S képviselje ezt bármelyik oldal is, addig az együttélés békéjének megteremtése ellen munkálkodik.

Ugyanakkor elegendő-e, ha a magyar, az állami támogatással létrehozott holokauszt-múzeum csak a gyásznak ad teret? Hisz szép volna, ha minden magyar (minden európai, minden ember) úgy élné meg, hogy a „mieink” voltak mindazok, akik odavesztek. De ez nem lehet így mindaddig, ameddig nem nézünk szembe azzal, hogy pusztulásuk nem pusztán a Gonosz, a rajtunk kívül álló, tőlünk független Gonosz műve volt. Az állami múzeum nem kerülheti meg a szembenézést, a felelősség firtatását, a szerepvállalás elemzését.

Szita Szabolcs holokauszt-tankönyve bevezető soraiban azt írja, hogy „a magyar nyelvű kultúra megmaradásának egyik alapja [mindig is] a befogadás volt”. Azt állítja, hogy a magyarok – néhány kivételtől, „a hatóságoktól” eltekintve – ártatlanok voltak a soában, semmiféle felelősség nem terheli őket az elpusztított, megkínzott, egy életre traumatizált áldozatokért. Pedig tudjuk, totalitárius diktatúrák viszonyai között is van mód az egyéni szembenállásra, tiltakozásra, s legfőképp az üldöző rendszer lelkes támogatásának megtagadására.

Személyes visszaemlékezésekből jól tudjuk, hogy a negyvenes évek elején, sőt, a harmincas évek végén is, tehát már jóval 1944. március 19-e előtt sok zsidó származású, vallású – nevezzük akárhogy – magyar élte meg, hogy addigi környezete elfordul tőle.6 S a német megszállás után ez sokkal inkább így volt – nem volt ritka a feljelentés, bujkálás megakadályozása, s a lelkes együttműködés a deportálások „lebonyolításában” sem. S bár persze ennek ellenkezőjéről, valódi segítőkészségről is hallhatunk, a hétköznapi szolidaritás eme hiányai, sőt, az üldözésben való tevőleges részvétel nem a hatóságok, s különösen nem a német megszállók viselkedéséről szólnak, ahogy azok sem, amelyek a lágerekből, gettókból hazatérő zsidóságot sújtották (lakások, tárgyak elvétele, vissza nem adása, rosszindulatú megjegyzések, a teljes empátia hiánya stb.).

Egy állami múzeum, amely a megbékélést kívánja szolgálni, nem szolgálhat hasonlóképp „elkendőző”, a felelősség alól feloldozó szellemet. Ahogy bármiféle „kollektív felelősség”, „kollektív bűnösség” gondolatát sem sugallhatja. De a történetek, a hétköznapok – sokszor negatív, ugyanakkor esetenként pozitív részleteinek párhuzamos bemutatása szolgálhatja a történtek árnyalt, a világot nem jókra és rosszakra osztó, hanem a jelenségeket és embereket olyan-amilyenként való bemutatását. S ez ma már nem is oly nehéz. Hisz a hatvanévnyi távolság miatt – bármelyik „oldalt” vegyük is – kevés a túlélő. Kevesen vannak hát azok is, akiket felelősség terhel, akiknek ezért nehéz elviselnie a felelősség bemutatását, az arra való rámutatást.

Mindazonáltal ez csupa olyasmi, amivel kapcsolatban nem tudhatjuk, a nyilvános vita milyen igényeket mutatna meg. Hisz az ÉS hasábjain végre megindult, de szükségképpen csak egy szűk körre korlátozódó vita nyilván arról tanúskodik, szeretnénk az elkendőzéstől végre megszabadulni, szeretnénk tényleg szembenézni a történtekkel, nem szeretnénk, ha a múzeumunk a „magyarok kollektív bűnössége” mellett törne lándzsát stb., mégsem tekinthető igazán nyilvános vitának. Nem elegendő ahhoz, hogy úgy gondolhassuk, tudjuk, mit gondolnak a „szélesebb néptömegek”. Pedig az a vita, ahol ez végre megmutatkozna, magánál a múzeumnál is fontosabb lenne. Hisz az egy valódi, élő emlékezés lenne. Ilyenre azonban eleddig csak Németországban és az Egyesült Államokban volt példa.7 Ahol például Jochen és Esther Gerz e vitából született és a krematóriumok kéményére emlékeztető alumíniumoszlopa nemcsak hogy felszólítja a „falrafirkálásra”, az emlékezés szabadon megválasztott graffitijeinek elhelyezésére a járókelőt, de még azt is e vita részévé tudja tenni, ha az oszlopon a holokauszt tagadói, netán helyeslői is elhelyezik a maguk horogkereszt alakú emlékezés-graffitijeit: mert azután ez is részévé válik a nyilvános beszélgetésnek, a kollektív feldolgozásnak. Egy ilyen valódi társadalmi vita után talán itt Magyarországon is lehetőség volna – a nem igazán adekvát épületterv mára megvalósult adottságait leküzdve – a szembenézés és a gyász közös múzeumának megteremtésére. Persze ahhoz, hogy egy olyan múzeum jöhessen létre, mely bár inadekvátan – hisz a soá nem zsidó, s különösen nem vallásos zsidó „belügy” – egy zsinagógában kapott otthont, képes legyen egy aktív társadalmi emlékezést szolgálni, sok időre lenne szükség. Többre, mint amennyit e múzeum stábja kapott. Hisz ennyi év hallgatás után már önmagában a vita elindulása is éveket vehet igénybe.

Mindazonáltal a jelenlegi ideiglenes kiállítás – szemben az épülettel – önmagában lenyűgöző, mélyen felkavaró. A Jakab Lili8 által talált képek, melyeket így együtt Magyarországon – bár itt voltak – eddig soha nem láthattunk, önmagukban is olyan bepillantást engednek a soá valóságába, amelynek a néző szempillantás alatt a hatása alá kerül. S a képeket fel-, illetve levezető filmek, Enyedi Ildikó Roman Visniac9 korabeli filmjei felhasználásával készült alkotásai, nem pusztán megfelelő kíséretként szolgálnak. A bevezető film egy olyan zsidó világot elevenít meg, hoz közel, amelyet mi, a soá után születettek már nem ismerhettünk. S a filmen e világ életre kel, szinte minden érzékünkkel átélhetjük jelenvalóságát – minekutána a zárófilm csak még hatásosabban utal a hiányra, e világ pusztulására. Legyenek ugyanakkor bármily megrázóak is az album képei, a látogatóban hiányérzet marad. Arra ugyanis, hogy az elpusztítottak a mi világunkból, Magyarországról származnak, s hogy elpusztításuk magyar együttműködés nélkül nem lett volna lehetséges, legfeljebb csak a Visniac-Enyedi-filmek utalnak – azok is csak meglehetősen áttételesen.

Illúzióromboló e döbbenetes képsorok után átmenni az igen szépen felújított zsinagógaépületbe. Hiába, hogy a pharrajimosra, a roma holokausztra utaló zászlók önmagukban szépek, s talán megfelelően elhelyezve az emlékezést is tudnák segíteni – ebben a környezetben hatásukat vesztik. Nem visznek tovább az emlékezés azon útján, amelyen az előző képsorok révén elindultunk. Inkább csodálkozást váltanak ki a nézőből, aki megéli a zsinagóga és a cigány holokauszt össze nem illését, s a zászlóknak egy emlékhelyre, de nem egy múzeumba valóságát. Az együttes így rosszul hat a roma emlékezést szolgáló zászlókra, s az őket megelőző kiállításra is. Így a zászlók – bár jelenlétük örömteli, hisz révükön a kiállítás nem feledkezik meg az oly sokszor e kontextusban is elfelejtett romákról sem – a kiállítás inadekvát, idegen lezárásává, valójában ismét az emlékezni nem tudás mementóivá válnak.

Most persze ismét a múzeumi térnél vagyunk. A zászlókkal szemben a Jakab Lili által talált album fotóinak az újonnan, a múzeum céljaira épült földalatti kiállítótermek adnak otthont. Ide Libeskind holokauszt-tornyához hasonlóan természetes fény nem hatol be. S a fehér falak kontrasztként szolgálnak a fekete-fehér képek fekete valóságához. Kérdés, hogyan lehet az egész múzeumot ilyenné tenni. Olyanná, hogy az a gyász, az emlékezés, a múlton, annak rémtettein s eltűnt szépségein való merengés otthonává tudjon válni. A zsinagóga nem tűnik ilyennek, s az összes rendelkezésre álló terület meglehetősen kicsinek látszik ahhoz, hogy az állandó állami kiállításnak s nem csak a zsidó gyásznak teret adjon. Ahhoz pedig igen leleményesnek kell lenniük a kiállítás rendezőinek, hogy a zsinagógai tér múzeumi felhasználása okozta disszonanciát eltüntessék.

A három nem állami kiállítás közül a Centrális Galéria kiállítása épp a hatvan év (el-), illetve (agyon-)hallgatását elemezte. Beleláthattunk abba, hogy hogyan lehetett úgy beszélni hatvan évig a soáról, hogy valójában ne legyen róla, vagy legalábbis az általa okozott pusztulásról, szenvedésről szó.

Ez a kiállítás nem magára a soára kívánt emlékeztetni, hanem a soára való emlékezés magyarországi múltját mutatta be. A hatvanas, illetve nyolcvanas évek „hivatalos” kiállításai s azok koncepciói, a koncepciók hátterében meghúzódó pártutasítások mellett beleláthattunk a háború utáni évek nem hivatalos emlékezési formáiba is. S ezek rémesebbek voltak, mint az, hogy a szocializmus hazugságvilágába a soá csak mint a „fasizmus rémtetteiként” volt beilleszthető. Mert ezek az emlékezni nem akarásról, az akkor még igazán közelmúlt tudomásul nem vételéről, a múltért viselt felelősségnek a ma is jól ismert módon az áldozatokra való áthárításáról, a borzalom el nem ismeréséről szóltak. Erről tanúskodtak a negyvenes évek bemutatott röpiratai, újságcikkei. Azt példázták, hogy a háború vége – természetszerűleg – nem fújta el könnyű piheként a soát. S a gettóból és a rejtekhelyekről kiszabadulókat, a lágerekből hazatérőket – hisz jelenlétük élő szemrehányás lehetett csak – inkább ellenséges, mint együttérző világ fogadta. S ezt a – részben másodlagos – antiszemitizmust csak a hamarosan bekövetkező kommunista hatalomátvétel hallgattatta el.

Ezzel szemben az Elhallgatott Holokauszt című műcsarnoki kiállítás inkább épp az elhallgatást példázta. Már azzal is, hogy az e-mailen érkező meghívó tárgyrovatában „Holokauszt-meghívó” állt. Mintha meg lehetne ma valakit hívni a holokausztra. S aztán azzal, ahogy összemosta a holokausztot mindenfajta más megkülönböztetéssel (a dohányosokéval, illetve bármiféle kisebbségével). De azzal is, hogy rögtön a bejáratnál udvariasan felkérte a többségi, illetve kisebbségi látogatókat, hogy a két különböző irányba mutató nyilat kövessék. És a szétosztás után a detektívtükörrel, amely e két csoportot elválasztotta egymástól – nem téve lehetővé azt, hogy ahogy a soában, láthassák egymást: hogy csak aki becsukja a szemét, az ne lássa a másik csoportot. Pedig a holokausztban mindenki láthatta a másikat. Akarnia kellett nem látni ahhoz, hogy ne lásson. S persze, utólag sokan emlékeztek így – talán mert már akkor is tudták, a látvány tétlenségük bűnére figyelmezteti őket, vagy mert utóbb rosszul esett bűnrészességükkel szembesülniük.

Mintha a kiállítás rendezői nem lettek volna tudatában a holokauszt egyediségének. Annak a ténynek, hogy sokszor, sok helyütt követtek el a legkülönfélébb ideológiák, előítéletek nevében népirtásokat, de soha máskor nem hoztak létre embereket elpusztító GYÁRAKAT. Hogy tehát nem lehet népirtás és halálgyár közé egyenlőségjelet tenni, sőt, s ez még abszurdabb: megkülönböztetés és vészkorszak közé.

A Terror Házában a két holokauszttal foglalkozó kiállítás a hatalmas alapterületű múzeumnak két – egymástól távol eső – termét kapta. A felső szinten lévő teremben a Magyar tragédia, 1944 című tárlaton felbukkant az elkobzott tárgyhegyek (cipők, szemüvegek stb.) mára már inkább színpadiasnak, mint az átélést elősegítőnek ható technikája. A két tárolóban felhalmozott, az eredeti léptékéhez képest nevetségesen kevés és túl jó állapotúnak tűnő cipő s edény, ha jól emlékszem, sikertelenül próbál utalni arra az élményre, amit ezeknek a tárgyaknak az igazi tömege vált ki a nézőből. Hasonlóképp hatástalan volt a felállított SS- és csendőregyenruha is.

A falakon pedig névsorok. Az „Igazak Falán” a zsidókat mentők nevei, a „Tettesekén” a Magyarországon tevékenykedő SS- és nyilas-vezetők képei lógtak – kicsit azt sugallva, mintha a világ e két csoportra lenne osztható.

A teremben ezeken felül található néhány kivetítőn az európai, magyarországi és roma holokauszt – e formában sajnos nehezen „fogyasztható” – képi dokumentumai cserélődtek folyamatosan. S a terem másik felében egy nagy vetítővásznon Lanzmann megrázó filmjét vetítették folyamatosan. Sajnos a kiállításnak nem a filmet nézni kívánó látogatói – minthogy a teremnek a vetítésre szolgáló része nem volt elkülönítve – valójában zavarták a film nézését. Ahogy a kényelmetlen székek és a sötétítés hiánya is. Pedig a kilencórás filmóriás végignézése nem könnyű feladat. Mintha a kiállítás rendezői nem szerették volna, legalábbis nem számítottak volna rá, hogy a filmet valaki tényleg meg szeretné nézni. Pedig a pénztárosok figyelmeztetése szerint a jegyet érdemes volt eltenni: feljogosított a vetítésre való visszatérésre. Ambivalens volt tehát az üzenet: nézzük is a filmet, meg ne is. Mégis, azok után, hogy e filmet 1985-ös elkészülése óta tudomásom szerint Magyarországon egyetlenegyszer lehetett látni, hónapokon át tartó állandó vetítése valamit ellensúlyozott a kiállítás egyébkénti érdektelenségéből.

Merthogy a második, a földszinti teremben lévő Hetedíziglen című, a holokausztban meggyilkolt gyermekeknek emléket állító időszaki tárlat is inkább csak egy emlékszoba, semmint valódi kiállítás volt. Az elpusztultak nevét soroló vetítés mellett itt pusztán egy Wallenbergre emlékező falat láthattunk, s egyedül a túlélőkkel készített videóra rögzített és folyamatosan vetített interjúk voltak azok, amik az e teremben látható anyagot árnyalták. Ezek azonban az emlékszobafunkciót inkább csak zavarták, hisz akadályozták a gyászban való csendes elmélyedést.

De nehezen értelmezhető volt a tárlat címe is. Hisz az elpusztított gyerekeknek nincsenek, nem lehettek utódai. Nincs tehát, aki hetedíziglen is felemlegesse hiányukat.

Négy kiállítás – az emlékezésre, emlékeztetésre tett négy különböző kísérlet. Mintha együttesük azt mutatná meg, miféle módokon próbálunk ma, próbáltunk a korábbi évtizedekben ebben az országban emlékezni. Nyilvánvaló a küzdelem: egyelőre még igencsak nehéz a soára való emlékezés. A legnehezebb, mint láthatjuk, a felelősség kérdésének firtatása – erre egyetlen kiállítás sem vállalkozott. Vajon hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy erre is képessé váljon az ország? S hogyan fog hatni erre a túl kevés vita után létrejövő múzeum? Segít-e majd a vita s az emlékezni tudás beindításában?

Vajda Júlia

1 A Centrális Galéria későbbiekben elemzett kiállításán ezekből is láthattunk.

2 Lásd a bécsi emlékművet a Judenplatzon, mely kifordított könyvekkel szimbolizálja a valaha volt világ eltűnését, s azt, hogy nekünk, utódoknak ezt nem szabad elfelednünk.

3 Ezt üzente nekem New Yorkban az Ellis Islanden álló múzeum.

4 Már idézett művében Young arra a megállapításra jut, hogy többségükben ezt üzenik az izraeli emlékművek.

5 Népszabadság, 2003. február 3.

6 Vö. pl. Terner Kornélia: Az út szélén. In: Kőbányai János (szerk.): Az út szélén. Múlt és Jövő, 2004.

7 James E. Young könyvében részletesen olvashatunk ezekről (James E. Young: The Texture of Memory – Holocaust Memorials and Meanings, Yale University Press, New Haven and London, 1993).

8 Bár – nyilván angolból visszafordítva – a múzeumban s a fotókat tartalmazó albumban is Jákob Liliről olvashatunk, túlélőtársai ezen a néven említik az albumot megtaláló, akkor 17 éves lányt.

9 Roman Visniac a II. világháború előtti, az abban megsemmisült kelet-európai zsidó világ fotósaként ismert. Munkássága ugyanakkor nem korlátozódik fényképfelvételekre, filmeket is készített.