Forrás: Új Élet

A TAVASZ BECSÜLETE

avagy száz kérdésre egy válasz

– Deutsch Gábor –

Kérdés, 80 év múltán, amely már történelmi távlat, miért lehet vita tárgya, hogy az antifasiszta koalíció diadala, amikor kiszorították az országból a náci megszállókat, felszabadítás volt-e vagy sem? Miért sértik meg a magyarokat egyes történészek, politikusok, politológusok azon állítással, hogy a nép nem fogadta szívesen a nácizmus bukását? Miért úgy állítják be, hogy valamelyik népcsoportnak talán valóban az életben maradást jelentette, a többség számára azonban katasztrófa volt 45 áprilisa? Ez szembeállítás: ti – mi. És nem is igaz. Kérdés, hogy akik életük kockáztatása árán küzdöttek az ország függetlenségéért, legyenek bár baloldaliak, arisztokraták, katonatisztek, politikusok, egyházi személyek, hôsök voltak-e vagy árulók? Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki pisztollyal várta a betolakodókat, hôs volt, vagy kötelet érdemlô bűnös? (Egyébként hol van a szobra?) Akik Budát reménytelen helyzetben védték, és ezáltal meghosszabbították a nácik haláltusáját, sokat ártva Buda lakosainak és az egész fôvárosnak, azokat hôsöknek lehet-e, szabad-e nevezni, vagy a parancsnokok bűnösök és a megtévesztett vagy szolgaian engedelmeskedô katonák áldozatok voltak?

Száz kérdést lehetne még feltenni, például azt, hogy miért lépett be Magyarország a háborúba, miért üzent hadat a fél világnak az a Bárdossy, akinek az általa körülrajongott egykori fônöke és elôdje bár nem volt makulátlan politikus, de felmérve a helyzetet és következményei súlyosságát, figyelmeztetésül öngyilkos lett. Világosan fejezte ki magát búcsúlevelében. “A gazemberek oldalára álltunk… nem tartottalak vissza, bűnös vagyok.” Teleki Pál sok elôterjesztését, pl. a zsidótörvényeket nem kellett volna elfogadni, de a halálával megpecsételt, a tragikus úton megálljt sugalló utolsó üzenetét bűn volt meg nem hallgatni. Azt állítják, a nép nem örült, hogy megszabadult a gazemberek oldalától? Amit sajnos egyedül nem voltunk képesek megtenni. Mert bár sokan voltak, akik tisztán láttak, a 25 éves nacionalista propaganda, a folytonos bűnbakkeresés és a történelmi sorsfordulók elszalasztása a vezetés hibájából például 1944. március 19-én és október 15-én olyan helyzetet teremtett, hogy másoknak kellett az igát a vállról levenni. Akik ezért felelôsek, azokat nem szabad tisztára mosni.

Október 15-e után nyilas rémuralom következett, annyi vér folyt, hogy a csatorna nem tudta elnyelni. Ezen uralmat nem kellett megdönteni?

44 tele szörnyű hideg volt. Egy ország éhezett, fázott és félt. Nem egy népcsoport várta a békét és az életben maradást, hanem egy ország színe-java. Fiatal és idôs fohászkodott, hogy álljon meg a halál. Jóllehet nem angyalok sófúvással szálltak le az égbôl és hozták a szabadulást, hanem fáradt, piszkos, messzirôl jött, nagy utat megtett katonák érkeztek hozzánk az akkori Szovjetunióból, máshová Amerikából vagy Angliából. Házról házra járva, utcai harcokban életüket kockáztatva biztosították a megmenekülést. Steinmetz kapitány fehér zászlóval jött – a legendákkal ellentétben valószínűleg harci cselekmények áldozata lett -, de a várost akarta megmentem. Nincs már szobra neki sem. 44 gyilkos telén a lakosság többsége már nem hitt a náci gyôzelemben, gyászolta a Don-kanyarnál megfagyottakat, a bombatámadásoktól sújtottakat, a felkoncolt katonaszökevényeket, akiknek már elegük volt az igazságtalan háborúból. Mindenütt halál. A gettóban nem tudták hová tenni az elhunytakat. A véres Duna tengernyi titkot ôriz. Járvány tombolt az országban, tífusz, élôsdi bogarak és kiütések mérgezték a csontig soványodott embereket, a víztelen, sötét városokat és a férfiaktól elnéptelenedett falvakat.

Gyermekeket hurcoltak el leventének. Ágyútölteléknek. Errôl már megfeledkeztek a politikusok és politológusok? Azon a tavaszon valamikor áprilisban, ki tudja már, hányadikán, elhallgattak a fegyverek, elôjöhettek a pincébôl, a padlásról az emberek. Tüzelô nem volt, élelem sem, de lélegezni legalább lehetett, és remélni, hogy megtalálják hozzátartozóikat, az elhurcoltakat, a katonákat, a bujdosókat.

Voltak a krónikának árnyékos lapjai. Derék emberek és asszonyok estek áldozatul. Az emberséges és bátor Apor püspök és mások tragédiája megindító. Ilyen a háború. Ezért jó elkerülni, és a békét keresni. Igaz, szedtek össze málenkij robotra járókelôket. Zsidókat éppen úgy, mint bárki mást. Most beszéltem egy bácsival, aki háromszor is megszökött a hadifogságból. A hitközség egy jeles vezetôje hat évig élvezte a szibériai “vendéglátás” örömeit. Mégis, ez a tavasz a hátak kiegyenesedésének idôszaka volt. Az emberek élni akartak, dolgoztak, nagyon nehéz körülmények között. Újjáépültek a városok, gyorsabban, mint a környéken bárhol. Az iskolák tágra nyitották kapuikat.

Ezt a tavaszt várták millióan-millióan. Új világot reméltek, ezért vetettek, és gondolták, hogy majd aratnak. Arról már a szovjet kiskatona és közvetlen felettese nem tehetett, hogy a nehezen várt tavasz után a nyár viharos lett és kegyetlen jégesô verte el az éppen kisarjadó rügyeket. Ami ezután következett a Kárpátok alatt, az nem egy ország, hanem valamennyi nagyhatalom felelôssége.

A kerek évfordulónál maradva, hiba volt a tavaszi ünnep jogutód nélküli megszüntetése; ha nem akarták egy idegen ország gyôzelmét megünnepelni, ami érthetô, valamilyen magyar cselekedet, például az Ideiglenes Kormány vagy a Nemzetgyűlés megalakulásának évfordulóját, vagy a köztársaság kikiáltásának napját nyilváníthatták volna vagy nyilváníthatnák a megemlékezés és a hála ünnepének. Emlékezni kell a háború áldozataira, mártírjaira, elhunytjaira, hála jár azoknak a hôsöknek, akik bátran harcoltak a nácizmus ellen akár fegyverrel, akár emberek segítésével, akár tollal, akár dallal. Tabu nélkül legyen szó egyszerű emberekrôl, arisztokratákról, művészekrôl, papokról, apácákról. Az utcanevek gyakori változtatásával már azt sem tudjuk, ki volt jó ember, ki rossz.

Hála jár a Teremtônek, aki megmentette az életben maradottakat és erôt adott a csüggedôknek. Talán bölcseink azért nem rendelték el a hálaadó zsoltár elmondását, mert nagy pusztulás elôzte meg a várva várt felszabadulást. Ezt a szót nem lehet megkerülni. Az is igaz, hogy szeplôszerű felhôk árnyékolták a fényes tavaszi napsugarat. A “nyár” -tehát a következô történelmi ciklus – külön fejezet. Alkalomadtán beszélünk róla. 48-ban, 57-ben nem véletlenül hagyták itt sokan az országot, zsidók is, nem kevesen.

Ez nem változtat azon a lényegen, hogy a tavasz becsületét meg kell védeni. A felszabadulás hatvanadik évfordulója legyen az alkalom egy javaslatra: induljon innen el a nemzeti konszenzus. Legyen ez közös nevezô. Ami a napnál is világosabb, azzal egyet is lehet érteni.

Comments are closed.