Forrás: Új Élet

A jobb sorsra érdemes Sorstalanság okozta sokk hatására nem kis félelemmel és még nagyobb gyanakvással készültem a Maus nevezetű holokausztképregény megtekintésére. Bár Art Spiegelman művét minden lehetséges hazai fórumon a magas égig dicsôítettél, és 92-ben még a Pulitzer-díjat is megkapta, én nem tudtam, nem tudok kibékülni alapötletével: azzal, hogy képregényre vitte az emberiség legocsmányabb tettét, a holokausztot.

Képregényt csinálni a holokausztból? Náci macskákkal és zsidó egerekkel? Nem mindennapi vállalkozás. Dicsérték is vadul Spiegelmant művészi bátorságáért, kreativitásért stb. Csak úgy potyogtak a könnyek, az elismerések. Csak abba nem gondolt bele ezen lelkesen hallelujázók közül senki sem, hogy biztos-e, hogy képregényben kellene beszélni a holokausztról!? Nem mondom: kreatívnak tényleg valami elképesztôen kreatív ötlet, meg formabontó is, egyszóval örülhetnek a bátor, tabukat döntögetô művészet szerelmesei. Azonban arról sem szabad elfeledkezni, hogy itt mégiscsak hatmillió ember haláláról van szó. Ez több mint „téma”, mint egy kreatív lelkű művész önkifejezési formája! Még akkor is, ha tagadhatatlan, hogy Spiegelmant a Maus elkészítésekor a pénzkeresés mellett jó szándék (is) vezette. Emlékeztetni akart és elgondolkodtatni. Ez sikerült is, de hogyan!?

A képregény eddig az emberek fejében mint gyerekmű élt, olyan kreált sztárokkal, hôsökkel az élen, mint Superman vagy éppen Batman. Valószínűleg e lap olvasói közül is sokan vettek tizenéves családtagjaiknak már képregényt, nagyokat mosolyogva azon, hogy „miket meg nem tudnak etetni a gyerekekkel”. Mert a képregény nem a valóságról szól, hanem a kitalációról, egy képzelt világról, amely sokkal izgalmasabb és igazságosabb tud lenni, mint a miénk. Nem csoda, hogy hamar népszerű lett, fôként a másik „képzelt világban”: Amerikában, a szenzációkeresés országában, ahol a látszat a valóság.

Amikor Spiegelman egy „megvilágosodott pillanatában” képregénybe álmodta a holokausztot, valószínűleg nem gondolkozott el azon, hogy ezzel akaratlanul is megkérdôjelezi a népirtás komolyságát. Egy olyan közegben, módon ábrázolja ugyanis a soát, amelynek semmi köze a valósághoz. Nem is beszélve arról, hogy ennek „köszönhetôen” a Maus olyan képregényhôsök közé került, mint Garfield vagy éppen az X-Man csodálatos képességű mutánsai…

De nem is ez a legnagyobb baj a Mausszal, hanem az, hogy a holokaszt bemutatása kapcsán maga is általánosít és megbélyegez. Ami művészet ide vagy oda, undorító dolog. (Olyan) állatokkal azonosítani egész népeket, mint a béka vagy éppen a kutya, nos, ez több mint ízléstelen. Ledisznózni egy népet (a lengyelt) pedig még akkor sem „szép dolog”, ha valóban követtek el bűnöket. (Mellesleg a Spiegelman által következetesen disznókként ábrázolt lengyelek közül került ki a legtöbb zsidómentô a második világháború alatt…) Egyébként is tele van a világ általánosítással és rosszindulattal, minek ezt még tovább tetézni, és fôként: mit keres egy ilyen kreáció a metrón!? (Vagy éppen az iskolákban, a Holokauszt Múzeum és Központ ugyanis tananyaggá kívánja tenni az embereket megbélyegzô „művészetet”.) A Maus egyes részleteit ugyanis kitették a metróban, így emlékezve a soára…

Az egy dolog, hogy mindez láthatólag semmi hatást sem váltott ki a metró többségében unott arccal maga elé bámuló utasaiban, akik simán elmentek a „szenzációs” Maus mellett. (Amely egyébként így részleteiben a témában nem járatos emberek számára teljesen érthetetlen lehetett…)

A Maus a korlátokat nem ismerô és így káros művészi önkifejezés példája, amelynek metrós „kiadása” még a következô ízléstelen húzással is meg lett spékelve: a metrókocsikba nem az egész Maust tették ki, hanem csak részleteket belôle, ízlésesen odabiggyesztve a hatmillió ember tragédiájára emlékeztetô táblácskák sarkába, hogy „folyt. köv. Art Spiegelman Maus című könyvében”. Tudniillik a boltokban.

Így lehet reklámhordozót csinálni a holokausztból…