Forrás: Magyar Hírlap

Ne felejtsük el, hogy ez az ország (és véleményem szerint a legtöbb) a bunkók számára van komfortosítva, nekik lettek kitalálva az intézmények, a szórakoztatás, és még a bútorokat is hozzájuk igazítják.

Felsőoktatási Kutatóintézet – eddig még nem publikált – felmérése szerint előítéletesek és pénzközpontúak a kollégisták Magyarországon, és nagyon helyesen megállapítják, hogy a fiatalok csak megpróbálják követni a társadalom és a felnőttek normáit, azaz pontosan olyanok, mint mi vagyunk, illetve amilyen társadalmat építettünk nekik, hogy abban jól érezzék magukat és otthonosan mozogjanak.

A számok lesújtóak, tízből nyolc kollégistának előítéletei vannak a kisebbségekkel szemben, tizennyolc százalékuk pedig súlyosan antiszemita. Nem vagyok meglepve, és nem is akarok belevonyítani az éjszakába, illetve nappalba, hogy segítség, vége a világnak, jönnek a nácik, megesznek minket, nem kell fel többé a Nap. Nincs ebben az eredményben semmi különös, egészen biztos vagyok benne, hogy hasonló arányokat kapnánk, amennyiben a felnőttek (politikusok, buszvezetők, kőfaragók és balett-táncosok) őszintén válaszolnának, és nem rejtőzködnének hiányos és ferde szocializációjuk miatt.

Rasszista Ön? – kérdezik tőlük, és ők azt válaszolják, hogy – Ugyan, dehogy, hogy is lennék én rasszista.

A kollégisták még őszinték, és nem különösebben érdekli őket a Felsőoktatási Kutatóintézet felmérése, elmondják, amit gondolnak, aztán mennek vissza a kollégiumba, csajozni, bulizni, tanulni, ilyesmik.

Elvégre még csak most készülnek az életre, a felsőoktatás egy normális országban arról is szól, hogy mire már nem lesznek kollégisták, hanem bevégzik feladatukat a szervezett oktatás keretein belül, addigra ne legyenek előítéletesek a kisebbségekkel szemben, ne legyenek rasszisták, homofóbok, egyszóval ne legyenek bunkók, mert bunkónak lenni rossz (egy normális országban).

Nem normális országban ez nincs így, mert a televízióban azt láthatják, hogy a rasszista, homofób, egyszóval bunkó felnőttek nagyszerűen érzik magukat, politikai állásokat töltenek be, az emberek szeretik őket, bizottságokban elnökölnek, rengeteg szavazatot kapnak, és újra megszavazzák őket.

Ők, persze, már azt mondják a kérdésre, hogy – Nem, kérem, én nem viseltetek előítélettel a kisebbségek iránt, nagyon tisztelem őket.

Majd a kérdezőbiztos távozása után megjegyzik – Marha, és bunkók lesznek, míg élnek, mert a bunkóság elsősorban fiatalkorban gyógyítható betegség, amelynek különös jellemzője, hogy másoknak fáj. Ne felejtsük el, hogy ez az ország (és véleményem szerint a legtöbb) a bunkók számára van komfortosítva, nekik lettek kitalálva az intézmények, a szórakoztatás, és még a bútorokat is hozzájuk igazítják. A bunkóknak szólnak a tévéműsorok, nekik készülnek a választási kampányok, nekik írják az újságokat, elsősorban ezért, mert többségben vannak, még ha nem is mindegyikük rasszista, homofób vagy antiszemita, csak szimplán tapló, mint egy vödör sár.

Nem érdemes ezt tovább ragozni, foglalkoznék inkább a második kérdéssel, illetve válasszal, miszerint a kollégisták többsége úgy gondolja, hogy a boldogságnak is a jó anyagi helyzet az egyik legfontosabb feltétele. Fogalmam sincs, hogy ezen miért kellene meglepődni, amikor a boldogságnak a jó anyagi helyzet az egyik legfontosabb feltétele. Akik erkölcsös szegénységről, a családi életben megtalált boldogságról papolnak, mindig elfelejtik, hogy elég régen megszűnt az infrastruktúra ehhez, egyszerűen nincs rá lehetőség, hogy a gyermekeit nevelő, templom egerének életszínvonalán tengődő mosónők megtalálják a családban az élet értelmét, mert jön a villanyszámlás, a családsegítő, a gázszámlás és a bank, hogy belerondítson az idillbe. Nem működik már az erdő mellett álló kis ház romantikája, ahol a kályhában duruzsol a rőzse, és esténként apa előveszi a hegedűjét, amikor a favágásból hazatér, mert a meséknek vége, a területek felosztva és elfoglalva, a szegénység csak nagyobb szegénységet szül, nincs kiút, nem lehet elbújni a világ elől, mert már nem találhatók fehér foltok a térképeken.

Az elemzők álszent módon képesek összekeverni a nyugati kultúrát a keletivel, ahol még nyomokban megtalálható valami abból a tündéri szegénységből, amely a Nike- és Adidas-reklámok megjelenése előtt álló országokat jellemzi. Jönnek, és azt várják el tőlünk, hogy gazdagok legyünk, azt nyomatják a tévében, hogy vásárolnunk kell, és az erdő melletti házakat volt úttörők lopják el a favágók elől. Nem adnak semmit, de elvesznek mindent, majd állnak, és meglepődve észlelik, hogy a pénz lett az isten. Már látom magam előtt a kibontakozó kampányt: tanítsuk meg fiataljainknak, hogy a pénz nem minden, a boldogság nem függ az anyagi helyzettől, a tisztes szegénység érték. Köszönjük a Multináci Áruház támogatását, mely nélkül ez a kampány nem jöhetett volna létre.

Lakni kell, enni kell, és ez a két szükséglet már éppen elég arra, hogy egy életre eladósodjon valaki, majd hátralévő idejében a pénz fontosságát pontosan átérezve próbálja megszerezni a lehető legtöbbet, átgázolva erkölcsi dilemmákon, letaposva bárkit, aki az útjába kerül. Meglepődni ezen, nos, több mint képmutatás, inkább csak újabb megalázása azoknak, akik belezavarva a patkányversenybe, most vinnyogva próbálnak életben maradni. A folyóba lökjük az elesetteket, és megfeddjük őket, amiért túl hevesen kapálóznak, esetleg kacagunk is, milyen esetlenek.

Elvégre emberek vagyunk.

Para-Kovács Imre főmunkatárs

Comments are closed.