Forrás: NOL

Az utóbbi időben szinte minden évben vita van az „1945-ös események” helyénvaló elnevezéséről. Mintha nem lennénk képesek értelmes fogalmakat találni a XX. század magyar és világtörténelmének legfontosabb eseményére, noha mindenki érzi, hogy valamit mondani kellene. Magyarország az északi félteke talán egyetlen olyan országa (a balti államok esete más), ahol semmilyen hivatalos formában nem emlékeznek meg a második világháború befejezéséről, és a háborút kirobbantó nácizmus/fasizmus vereségéről.

A zavarodottság kétségkívül azzal a hungarikummal van összefüggésben, hogy Magyarország a németek utolsó csatlósaként szenvedett megsemmisítő vereséget, majd a háború következményeként évtizedekre kommunista diktatúra rendezkedett be az országban. Ebben kivételesek vagyunk. A szovjet blokk többi országa a második világháborúban (némelyek éles hajtűkanyarral) a győztesek oldalán végezte. Számukra a kommunizmus bukása utáni „átállás” azért lehetett zökkenőmentesebb, mert már a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra bevezetése előtt is az antifasiszta táborban tudhatták magukat. Olaszországban és Németország nyugati felén, mely a mai német identitás hordozója, a fasiszta rendszerek bukását liberális demokrácia követte, a hidegháborúban a szovjetellenes blokk részévé váltak, így a háború után könnyebb volt kialakítaniuk egy olyan kollektív politikai identitást, amely egyszerre lehetett antifasiszta és antikommunista. Úgy látszik, Magyarországon (vagy annak „jobbik” felén) ez még mindig súlyos lelki nehézségekbe ütközik.

A zavarodottság kétségkívül azzal a hungarikummal van összefüggésben, hogy Magyarország a németek utolsó csatlósaként szenvedett megsemmisítő vereséget, majd a háború következményeként évtizedekre kommunista diktatúra rendezkedett be az országban. Ebben kivételesek vagyunk.

Az 1948 és 1989 közötti április 4-éken a rendszer önmaga „történelmi” győzelmét ünnepelte nemcsak a fasizmus, hanem a polgári demokrácia fölött is. Az antifasizmust ezekben az évtizedekben a kommunista ideológiai csont nélkül kisajátította. A nyugati demokráciák, az egykori antifasiszta blokk vezető hatalmai a fasizmus örökösei, folytatói lettek. A hivatalos ünnepségeknek és katonai díszszemléknek fontos szerepük volt a szovjet megszállás tényének ködösítében éppúgy, mint a diktatúra fenntartásának igazolásában és vitalitásának, a hatalom és a szovjet jelen-lét megkérdőjelezhetetlenségének demonstrálásában. Nem csoda, hogy a magyar nép finoman szólva fanyalgott, 1989 után pedig jobbnak látta gyorsan elfeledkezni az egészről.

1945 nemcsak a háborús vereség, hanem az addig kormányzó elit totális politikai és erkölcsi bukásának éve, vagyis rendszerváltó év is volt. Bibó 1945 októberében A magyar demokrácia válsága című írásában megfogalmazott gondolata ma is érvényes: azok után, ami történt, a legtisztességesebb konzervatívnak is el kell gondolkodnia azon, mit is akar voltaképpen konzerválni. A „régi rendnek” akkor is vége lett volna, ha teljesül a Kállay-kormány illuzórikus reménye, és Magyarországot az angolok és amerikaiak szabadítják föl, amint ezt pontosan tudják azok az újdonatúj „ellenállók”, akik manapság rendszeresen festékkel öntik le Churchill budapesti mellszobrát. Az ő fejükben az antifasiszta koalícióban küzdő nyugati demokráciák a kommunizmus szálláscsinálói voltak. Mindez azért okozhat a szélsőjobboldali szubkultúra hatókörén jóval túl is zavart, mert ami 1945 után történt, sem időt, sem lehetőséget, sem lelkierőt nem hagyott a „tisztessséges konzervatívoknak” sem arra, hogy elgondolkodjanak Bibó fölvetésén. (Ungváry Rudolf számos alkalommal írt erről a heti Beszélőben, az ÉS-ben és más lapokban, Kis János is kitért rá a Beszélő tavaly júniusi számában megjelent interjújában.) És persze másra sem hagyott lehetőséget.

Az 1945-ről folyó terminológiai vita túlnyomórészt az áldozatok perspektívájából közelíti meg a kérdést: kinek az életét mentette meg a szovjet csapatok bevonulása, kire pedig éppen ez hozott vészt. Magyarországon 1938 és 1946 között emberek százezreit (zsidókat, romákat, németeket) közösítették ki, fosztották meg vagyonuktól, deportálták, gyilkolták meg származási alapon vagy a kollektív felelősségre vonás keretében. Mindehhez hozzájött a háború katonai és civil áldozatainak további több százezres száma, az ország lerombolása és kifosztása, a bevonuló szovjet csapatok által elkövetett atrocitások, a szabad rablás szervezett makro- és kevésbé szervezett mikroszinten, a civilek és hadifoglyok százezreinek kényszermunkára hurcolása, nők tömeges megerőszakolása. A borzalmak, szenvedések és sérelmek sora időben és térben is tágítható. A támadó és megszálló magyar hadsereg sem ibolyát vitt a Szovjetunióba.

A zavarodottság kétségkívül azzal a hungarikummal van összefüggésben, hogy Magyarország a németek utolsó csatlósaként szenvedett megsemmisítő vereséget, majd a háború következményeként évtizedekre kommunista diktatúra rendezkedett be az országban. Ebben kivételesek vagyunk.

Reinhart Koselleck, a világhírű német történész közelmúltbeli előadásában, melyben a németek második világháborús emlékezetét elemezte (megjelent a 2000 című folyóirat 1999/11-es számában Az emlékezet diszkontinuitása címmel), arra hívta föl a figyelmet, hogy a különböző élmények és tapasztalatok egy nevezőre hozása reménytelen vállalkozás. „Nincs olyan elsődleges tapasztalat – fogalmaz Koselleck -, ami közvetíthető, hiszen a tapasztalatot az tünteti ki, hogy éppenséggel nem közvetíthető – ez a tapasztalat lényege. (…) Nincs olyan, hogy kollektív tapasztalat – primer tapasztalatként minden töredékes, az összegzés későbbi folyamata mindig másodlagos.” Tegyük hozzá, az egyéni emlékezetek homogenizálása erkölcsileg is elfogadhatatlan lenne, hiszen áldozatok jelentős csoportjaitól kellene elvárnunk, hogy a maguk szenvedését tegyék zárójelbe, nyeljék magukba. Megtagadhatjuk-e bárkitől áldozat mivoltát arra hivatkozva, hogy a rajta elkövetett sérelem következmény: a háború elkerülhetetlen velejárója – nyilván nem, hiszen a háborúviselésnek is vannak elfogadott szabályai, melyeket az a fél is megsérthet, amelyik egyébként ún. „igazságos háborút” visel -, vagy válasz, megtorlás olyan bűntettekre, melyekhez a sértettnek egyébként semmi köze nincs? Helyeselhetjük-e, hogy a háborús bűnök megtorlása céljából létrehozott népbíróságok százszámra ítéltek el politikusokat, tisztviselőket és katonatiszteket a kommunista párt hatalmi ambícióit szolgáló ideológiai konstrukció jegyében, vagy mert éppenséggel a diktatúrát építő gépezet útjában voltak? Megtagadhatjuk-e tőlük a lehetőséget, hogy elmondják az igazukat? Megtagadhatjuk-e tőlük az együttérzésünket? Az ehhez hasonló kérdéseket még hosszan sorolhatnánk.

Tavaly a Teleki-szobor ügyéről írott cikkemben úgy érveltem (Teleki jövője, Beszélő, 2004. április), hogy a felszabadulás, az 1989-es mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szabaddá vált közösség szabadon határozza meg önmagát, a közhatalom legitimációja a közösen elfogadott szabályokban, és nem történetileg vagy ideológiailag konstruált fikciókban gyökerezik. Az igazság kimondását nem kell és nem is lehet alárendelni az aktuális rezsim hatalmi és ideológiai céljainak, legitimációs igényeinek. 1945 előtt és után az áldozatokat viszont éppen erre kényszerítették.

Ezek szerint számtalan, ellentétes tapasztalatokon nyugvó, ezért egymással összeegyeztethetetlen történet létezik? Nincs közös narratíva, ahány elbeszélő, annyi történelem, annyi igazság? Nincs olyan közös tanulság, amelyet a szabad politikai közösség többsége el tudna fogadni? Talán a történeti relativizmus eme szomorú lehetőségére is figyelmeztetett Koselleck, amikor úgy fogalmazott, hogy a morális kijelentés mindig ismétlő jellegű, egyszersmind mindig helytálló is, „mégis tanácstalanságban hagy bennünket” [kiemelés tőlem. M. A.]. Nehéz tagadni, hogy gyakorlatilag ez így látszik lenni, nemcsak Magyarországon, hanem mindenhol, ahol súlyos történelmi sérelmeket hordoz magában egy társadalom. De úgy vélem, mégsem vagyunk teljesen kiszolgáltatva a széttöredezett valóságnak. Talán lehetséges olyan látásmód, amely nem néz keresztül az áldozatokon, mégis képes olyan szempontokat megfogalmazni, amelyek közös tanulságul szolgálhatnak. Ehhez azonban túl kell lépnünk azon, hogy csak áldozatnak lássuk önmagunkat, és szembe kell néznünk néhány kellemetlen igazsággal.

A „felszabadulásról” szóló vita leglényegét tekintve, ám kimondatlanul nem más, mint a Horthy-korszak természetéről és a háború előtti korszak és a kommunista korszak összehasonlításáról szóló vita. Helyesebben, a vitatott kérdés valójában az, hogy az előzmények és a következmények tükrében mi 1945 helye, szerepe és jelentősége a magyar történelemben. A vita olykor kevéssé ízléses számháború képét ölti magára, miközben elsikkadnak igencsak fontos kérdések. Magyarországot a két világháború közötti együgyű revíziós sérelmi politika, az önsajnálat, a túlfűtött nacionalizmus, és mindezek jegyében az állampolgári jogegyenlőség elvének sutba vágása terelte végzete felé. Ezek a megingathatatlan ideológiai vezérmotívumok akadályozták meg a hatalmat gyakorló köröket abban, hogy tisztábban lássák az ország és a maguk helyzetét. Az 1989-es felszabadulás után megszülető liberális demokrácia, ami a hatályos alkotmány és törvények szerint ma a Magyar Köztársaság lenne, nem azonosulhat ezekkel a célokkal és vezérlő elvekkel, és nem tekinthet vissza erre a korszakra érzelgős nosztalgiával. Trianon sokkja nemcsak a fajvédőket és szélsőjobboldaliakat rázta meg, de ez nem mentesíthet bennünket az alól, hogy legalább mi, az utókor tisztán lássunk. Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy Trianon revíziójának az a korszak először idehaza kezdett hozzá – a zsidóság diszkriminációjával. A deportálásokat nem csak a németek csinálták, és nem csak egy szűk, kedvezményezett elit részesült az elhagyott és elrabolt javakból. A Horthy-rendszer, bár a sajtó, a művészetek és a politikai szervezkedés szabadsága nagyobb volt, mint a kommunista korszak túlnyomó részében, nem volt demokratikus jogállam, amely kifejezte volna a valódi népakaratot. Ezért a magyar nép felelőssége mindazért, ami történt, korlátozott: korlátozottabb, mint pl. a németek felelőssége Hitler hatalomra jutásában és kárhozatos ténykedésében. Ezzel együtt a magyar közvélemény nem jelentéktelen részének lelkendezése a revíziós sikerek láttán, majd a csöndes közöny és aszszisztálás mindahhoz, ami a magyar zsidósággal történt, zavarba ejtő tények. Nehéz lenne vitatni, hogy összességében Horthy Magyarországa nagyobb elfogadottságnak örvendett, mint a Rákosi-rendszer vagy mint a Kádár-korszak kevésbé népszerű periódusaiban, de erre mégsem kellene ma büszke öntudattal visszagondolni.

1945-ben a „méltóságos urak” és „megsüvegelt csendőrök” Magyarországának vége lett. A demokratikus kibontakozás lehetőségét a tekintélyuralmi rend bukása és a két világháború között uralkodó politikai eszmék diszkreditálódása villantotta föl. A demokratikus fejlődés megnyíló perspektívája a magyar közvélemény többségének támogatását élvezte, helyesebben élvezhette volna. A régi rend örökségének elutasítása meglehetősen egyöntetű volt azok körében is, akik egyébként nem sok jót vártak a Vörös Hadseregtől és a kommunista párttól. Önáltatás utólag azt hinni, hogy a Horthy-rendszer magában hordozta a demokratikus fejlődés csíráit, és ebbe a „levesbe” a hataloméhes kommunisták és a megszálló szovjet hadsereg köpött bele. Ám az is vitathatatlan, hogy beleköptek a demokratikus átalakulás levesébe. A bécsi emigrációban élő Jászi Oszkár írta egyik publicisztikájában 1920 körül, hogy az 1919-es bolsevik hatalomátvétel legnagyobb történelmi bűne az volt, hogy visszamenőleg is diszkreditálta a dualizmus kori Magyarország polgári demokratikus ellenzékének törekvéseit. Ez még inkább igaz mindarra, ami Magyarországon 1945 után történt. A Horthy-korszak utólagos rehabilitációjáért és a nosztalgikus érzemények újraéledéséért a kommunista diktatúra tette a legtöbbet.

1945 eleve súlyos deficittel indult: a fasiszta pártok és tömegmozgalmak betiltásának ürügyén jelentős társadalmi csoportok politikai jogait csorbították, olykor a koalíciós pártok egyetértésével. A Barankovics-féle Demokrata Néppárt indulását a választásokon az akkori kisgazdapárt is ellenezte, nem akarván magának fölösleges konkurenciát. A büntetőperek és politikai tisztogatások nemcsak a volt nyilasokat és más jómadarakat sújtották, hanem potenciálisan mindenkit, aki veszélyt jelentett a kommunista párt politikai hegemóniájának kiépítésére: a Horthy-korszak egykori híveit és ellenfeleit, konzervatívokat, liberálisokat, szociáldemokratákat és kereszténydemokratákat, koalíciós partnert és ellenzéket egyaránt. 1947 őszére a színfalak mögött már készen állt a proletárdiktatúra építménye. A Rákosi-korszak kibontakozó totális hadjárata minden társadalmi csoportot célba vett, munkást, parasztot, értelmiségit, gazdagot és szegényt, hívőt és hitetlent, tettest és áldozatot. A többit tudjuk. 1945 beteljesületlen lehetőség és egyre halványuló remény maradt hosszú évtizedekre. 1945-nek ez a történelmi jelentősége és egyben tragédiája.

Magyarország 1989-ben fölszabadult. Nem hivatkozhatunk többé külső hatalmakra és történelmi kényszerekre. Szembe kell néznünk a felelősségünkkel és ócska megalkuvásainkkal. Kollektív felelősség nincs, de ha elmulasztjuk a szembenézést múltunkkal, akkor elkerülhetetlenül visszaüt ránk kollektív történelmi felelőtlenségünk. Magyarországon nemcsak a fasizmus vereségéről, de a pártállam bukásáról, az 1989-es rendszerváltásról sem emlékezünk meg. Úgy kell nekünk!