Forrás: NOL

Lehet abban valami rendeltetésszerű, hogy az ezredfordulókon nagy formátumú férfiak állanak a katolikus egyház élén. Az előzőn – 999-től 1003-ig – az a II. Szilveszter pápa uralkodott Rómában, aki III. Ottó német-római császárral a Respublica Christiana – némely történész szerint az egységes Európa – megálmodója volt. S aki – nem utolsósorban – a mi István királyunknak a koronát küldte. A Respublica Christiana volt az álma az évezreddel későbbi utódnak, II. János Pálnak is.

Az 1920-ban született Karol Wojtyla első keresztes háborúját a nácizmus ellen vívta: miután Lengyelország megszállása miatt megszakadtak irodalmi tanulmányai, elhatározta, pap lesz. 1942-től a krakkói érseki palotában elrejtőzve végezte teológiai tanulmányait, 1946-ban szentelték pappá.

Második keresztes hadjáratában a kommunizmus megdöntéséért küzdött. Így értékelte a fordulatot 1991-ben: “Az 1989. év eseményei tanúsítják, hogy kitartó tárgyalási szándékkal és evangéliumi szellemben siker érhető el azzal az ellenféllel szemben, melynek eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát erkölcsi törvényektől megkötni.” II. János Pál azonban pápai pályafutása kezdetétől folytatott egy harmadik keresztes háborút is: a modern kapitalizmus ellenében. A kommunizmus bukásakor nem vakította el a győzelmi mámor. Mert sehol nem látott győzelmet. A triumfáns hangulatot így igyekezett 1993-ban csillapítani, és a kapitalizmust önkritikára ösztönözni: “Századunkban a kommunizmus térhódítása egyfajta válasz volt a kapitalizmus mindannyiunk által jól ismert túlzásaira, féktelenségére. Elég, ha fellapozzuk a szociális enciklikákat, főként az elsőt, amelyben XIII. Leó pápa lefesti kora munkásainak a helyzetét. Marx is leírta ugyanezt a maga nézőpontjából… A jelenségek okait kell kutatnunk, és véleményem szerint a ma Európát és a világot gyötrő számos szociális és emberi probléma gyökerénél a kapitalizmus eltorzulásának megnyilvánulásai húzódnak meg.”

Ez utóbbi ellenében azonban nem ért el olyan látványos eredményeket, mint a totalitarizmusokkal szembeni harcaiban. Az utóbbi másfél évtizedben a globalizáció az egyház problémáit is élesebb megvilágításba helyezte. A fogyasztói társadalom hallatlan gyors térhódítása, az anyagi javak elsődleges értékké válása, a hagyományos intézmények – főként a család – váratlanul gyors tekintélyvesztése Rómát gyakran reagálásra késztette. Igaz, az “utazó pápa” rendkívül sok adósságot törlesztett: a katolikus egyházfők közül először lépte át protestáns és izraelita templom küszöbét, rehabilitálta Galileit, bocsánatot kért egyháza bűneiért. Ám a modern társadalom komplex problémáira görcsösnek tetsző konzervativizmussal reagált. Világméretű kampányba kezdett a népességrobbanás megállítását célzó fogamzásgátló program ellenében, megengedhetetlennek ítélte az abortuszt, a papi nőtlenség, a cölibátus megszüntetését, a nők pappá szentelését.

II. János Pál a 2000. év felé haladván a legfontosabbnak az új evangelizációt tartotta, ezen belül is a fiatalok tömegeinek a katolikus egyház életébe való bevonását. A kommunista rendszer összeomlása azonban azt mutatta, hogy Kelet-Európában is csábítóbb a fogyasztói társadalom, mint a pápa által ajánlott önmérséklet. A szekularizáció, a társadalom elvilágiasodása ma a korábbiaknál még gyorsabban halad előre. Latin-Amerikában a protestantizmus hódít, az iszlám Európában is megvetette a lábát.

Pápasága harmadik évében II. János Pál ellen merényletet követtek el. Feltehető, hogy súlyos sebesülése is hozzájárult, hogy az azóta eltelt negyedszázadban az időközben – a korszellemnek megfelelően – a legismertebb médiaszereplővé vált egyházfő egyre gyakrabban látszott megtörtnek. Jó néhány esztendeje mindig egy szenvedő pápát látunk a képernyőn, akinek, úgy tetszik, a legegyszerűbb cselekvés is nehézséget okoz. Hogy miként volt képes elaggottan, betegen újra és újra talpra állni mégis, azt ő maga kedves lengyel költőjével így magyarázta: “Nem magunk mögött az Üdvözítő keresztjével, hanem az Üdvözítő mögött a saját keresztünkkel.”

Comments are closed.