Kedves Rezső, 1989 óta gyakran fog el a kísértés, hogy az Ön tanúságtételét vessem latba azok ellenében, akik (képzelje, megint vannak ilyenek!), esküsznek a Hitlerrel kötött szövetségre vagy azok ellen (ilyenek is vannak!), akik szerint minden baj oka az, hogy 1945-ben bosszúszomjas zsidók tértek haza.
Puszipajtás, Vadevezős, Péntek Rézi: talán (remélem) regényeinek címe is érzékelteti, hogy miféle író volt Ön. (A Vadevezős vízparti lakomáitól például mindig farkasétvágyam lett). Bájos humorú könyveit az emberek nem azért olvasták, hogy megrendüljenek, inkább azért, hogy megőrizzék kedélyüket. Noha – és ez tény – írt Ön mást is: Analfabéta-tanfolyam című filmszatíráját, mint a csendőrségről kiállított kínos bizonyítványt, a cenzúra betiltotta. Írt az Est-lapokban (Pesti villamoson címmel) olyan publicisztikai sorozatot, melynek ötletét az Önt fajvédő alapon gyűlölő Milotay István nem volt rest az Új Magyarságban lekoppintani. Sikerei addig sorjáztak, míg a zsidótörvények Önt is el nem némították. Hanem aztán jött 1945, s akkor történt az a valami, ami levelemnek is tárgya: Ön, a derűs bestsellerek szerzője, egyszer csak írt egy megrendülésről tanúskodó, komoly regényt arról, hogy mi történt Pesten 1944. március 19. és 1945. április 4. között. Akkor tette ezt, amikor egy Márai Sándor cikke is azon háborgott, hogy máris (1945 júliusában) sikk lett a borzalmak emlegetését unni, s azt követelni: „beszéljünk másról”. Az Ön Enyv és szappan című regénye éppen ebbe a másról beszélésbe zavart bele.
Nagyon is: hogy jön ahhoz egy Török Rezső, „szimpatikus jampecek, a boldogságba prostitúció révén beérkezett házmesterlánykák, jól fésült naplopók irodalmi típusának meghonosítója”, hogy regényt merjen írni a közegről, melyben a magyar holokauszt lejátszódott? Fentebbi sorok 1949 februárjában jelentek meg az MDP Irodalmi Szemlében, ám előtte négy évig a Szabad Nép és a Kis Újság, a Magyar Nemzet és a Népszava, a Szabad Szó és a Világ (és minden más lap is) úgy hallgatott könyvéről, mintha ez a bojkott lenne a koalíció egyetlen közös programja.
Hogy ki miért érezte találva magát, azt regényének motívumai értetik meg. Illetve néha azok sem. Ön például nem várta ki, hogy az események történelmi távlatba kerüljenek, hanem oly sietve ábrázolta őket, ahogy pár év múlva a „szocreál” nevében követelték az íróktól. De ennek is hiába felelt volna meg, ha közben semmit és senkit nem akart idealizálni. Az MKP-nak talán az ilyen mondatok miatt volt a begyében: „Hitler a magyar példát utánozva ötlötte ki országmentő terveit – lamentál a főhős: dr. Mérei Soma gimnáziumi tanár – a németországi kommunista áramlatot egyszerűen át kellett váltani antiszemita irányba.” Hogyne érintette volna ez kínosan azt a pártot, amelyik 1945 nyarán szabadon engedtette a kisnyilasokat? De az előző kurzusból itt maradt snájdig magyar urak se szerethették a könyvét, hiszen másik hőse: Kántor Dénes így beszél a múltról: „Milyen tanulságot vont le a magyar nép a förtelmes hitleri kalandból? Helyesebben a 25 éves keresztény nemzeti kalandból? Nevetni lehetne rajta, ha sírni nem kellene. Semmit meg nem bántak. Csak egyet hallasz: a zsidók megint túl hangosak. A 25 év óta beléverklizett antiszemita jelszótól nem veszi észre, hogy bornírt és szélkakas vezetői Európa szemétjévé süllyesztették.” Aki meg Önt ezért „magyarellenességgel” vádolta volna, csak bosszankodhatott, hiszen ellenpontozásul fölskiccelte két nem antiszemita magyar: az üldözötteket kockázatok árán is mentő Cseresnyés közrendőr és Kovács főpallér alakját. A szocdemek szívébe pedig Krecsmár Lujza figurája miatt nem lophatta be magát, ő ugyanis hithű nyilas létére 1945 tavaszán átlényegül: „A szociáldemokrata nőcsoport ülésein kemény szavakkal szokta kifejteni véleményét a népnyúzókról. Olyan svádával adja elő kirohanásait, hogy immár kerületi elnöki pozíciót vívott ki magának.” S vajon kedvelhették-e Önt azok, akikről (1945. április 4-én) Kántorné így morfondírozik: „Micsoda piszlicsár nép a zsidó: az enyv- és szappangyárakba lökdösött tömeg egy része hazakerült, mint menekült, mint munkaszolgálatos, mint partizán. Ezektől félt ő legjobban, hogy egész budai uccákat fognak kiirtani, hogy véres bosszút állnak kínzóikon, és nem várják meg, amíg az irgalmas lelkű népbírák 3 évre ítélnek tömeggyilkosokat. De – nevetni kell. Előkerültek a bujdosók, hazajöttek a partizánok és mit csináltak? Kirohantak a körútra fánkot árulni, kölnivízzel seftelni, dollárt gyűjteni.” Közbevetőleg: eszembe sincs azt állítani, hogy Török Rezsőből az 1944-es év a dolgok mélyére hatoló, realista írót faragott. Más írók esetleg (egész biztosan) nagyobb erudícióval ábrázolták a kort, ám egyszersmind több megalkuvással is. Az Enyv és szappan értéke annyi, hogy a kezdet kezdetén, mikor még lehetett, elfogulatlanul rögzített apró, hiteles részleteket, melyek a pesti kisember tudatát jelszavak, pletykák, vezércikkek képében formálták, de később, a különböző tendenciájú történelemretusálások során elvesztek.
A regényt övező bojkottnak persze más oka is volt: javában zajlott a történtek s az értük viselt felelősség bagatellizálása. Más súllyal esett latba a kollaborálás, ha azt lehetett hinni, hogy a németek „csak” munkára viszik el a zsidókat, s megint másképp (még az ideológiájukkal való kacérkodás is), ha tudható volt, hogy azt teszik velük, ami regényének egyik jelenetében, egy magyar és egy SS-tiszt párbeszédéből derül ki: „Kamerád, ha most kivisztek nőt, férfit, egészségest, beteget, csecsemőt, öreget, mi lesz ezekből odakint?” – kérdi a magyar. Az SS vállat von: „Enyv és szappan.” (És ezt a regényt nevezte a már idézett cikk szerzője „humoros Auschwitz”-nak, tehát „kultúrbotrány”-nak). 1949-ben viszont, amikor Szabó Pál Az isten malmai című regénye megjelent s abban így imádkozott a pap: „Uram, ne engedd, hogy a németek szappant főzzenek a zsidókból!” – ez már senkinek se szúrt szemet: addigra magát a témát is sikerült a szőnyeg alá söpörni.
Kedves Rezső, 1989 óta gyakran fog el a kísértés, hogy az Ön tanúságtételét vessem latba azok ellenében, akik (képzelje, ismét vannak ilyenek!), esküsznek a Hitlerrel kötött szövetségre vagy azok ellen (ilyenek is vannak!), akik szerint minden baj oka az, hogy 1945-ben bosszúszomjas zsidók tértek haza. Ha hiszi, ha nem, regénye címét is újra hallani: a Grespik ügyvéd által védett zenekar például ezt énekelte 2004-ben: „Fussál, fussál büdös zsidó / esztendőre vagy kettőre / úgyis szappan lesz belőled.” Hitte volna, Uram, hogy épp ez a könyve fogja – sajnos – ennyire állni az időt?
Feladó: Nyerges András író