Forrás: ÉS

Jelentős írók egyetlen mondatából is sok minden kiderül, például hogy valóság és fantázia miként keveredik munkáikban. A Németh László-életműnek számomra ilyen mondata az, ami Magam helyett Bocskay-kert című fejezetében található, ahol az író közli velünk: „Én a Hitler-idők őrült antiszemitizmusától elég világosan elválasztottam magam, nemcsak azzal, hogy tombolása idején hallgattam, hanem hogy harcoltam képviselőivel. Az, hogy a viszonyokkal elégedetlen értelmiség, főként a fiatalja át nem állt, négy-öt embernek köszönhető… nem utolsósorban nekem. Ha pedig az átáll, Szálasi vagy más kevésbé őrült nyilas 3-4 évvel előbb kezdhetik el irtásukat.” E fölvezetés után következik az, ami – nem tagadom – alaposan meghökkentett: „Ennyiből igaza volt hát a viselkedésem támadó nyilas újságíróknak, hogy amit én 1934 óta csinálok, az a zsidóság védelme volt.” Ez pedig tipikusan az a fajta állítás, amelyről elvben nem érdemes vitázni: vagy igaz tényszerűen, vagy nem, épp ezért e sorok írója nem volt rest végigböngészni a nyilas havi-, heti- és napisajtót, hogy nyomára bukkanjon újságíróik Németh Lászlót illető támadásainak.

Előbb azonban arra voltam kíváncsi, miként harcolt az író „az őrült antiszemitizmus” képviselőivel. Nyilasokkal kapcsolatos reflexiója nincs túl sok: 1940. március 24-én jelenik meg Parasztkollégiumok című cikke, melyben ez áll: „Nem mondom, hogy a sok szóból a néphez nem ért le valami, a nyilasmozgalom megmutatta, hogy mennyi.” 1940. december 1-jén pedig a politikai élet irányzatait ismertető Magyar radikalizmus: „Utolsóul hagytam a nyilas mozgalmat. Kétségtelen, hogy ma ennek vitorláiban van az a szél, vagy egy része a szélnek, amelyet mi akartunk a magyar társadalomból fölkavarni.” Most már az izgatott, ha ilyen a nyilasellenesség, vajon milyen volt rá a válasz? 1939. május 15-én, a VII. Gergely kapcsán, a Virradatban ilyen: „a közönségsikerre való tekintet nélkül dicséret és elismerés illeti meg úgy a szerzőt, mint az ország első műintézetét.” Maróthy-Meizler Pesti Újságja szerint ez a dráma „megrázóan monumentális lelkiismeretidézés”, amely „mély és nagy elégtételt szolgáltat a Villámfénynél szerzőjének azért, hogy keserves feljajdulása mellett a mai magyar középosztály annak idején közönyösen ment el”. Az 1939 könyvnapján a Virradat arról ír, hogy „a magyar néplélekből fakadó könyvekből egy sem jutott a falu népének”. És így támad: „Németh László Kisebbségben című tanulmánya eredeti beállítású reflexiókat közöl a magyarság súlyos történelmi problémái köréből”. A Papucshős kritikai visszhangja (Grezsa Ferenc szerint) „egyhangú hibaleltár”. És tényleg: a nyilas Pesti Újság így mar bele az íróba: „egészen újszerű eszközökkel feltárt világot mutat be anélkül, hogy a színpadi mesterség fogásait úrrá lenni engedte volna mondanivalóin”. A Magyarság is csak gyalázkodni tud, mondván: „a szünetek intim magánbeszélgetéseiben ma is ott kísért VII. Gergely című, bronzveretes drámájának emléke s a Villámfénynél ezer nehéz és mély mondanivalója”. Ami pedig a Papucshőst illeti: „Németh László a vakmerőségig menő őszinteséggel reflektorozza meg a lelkileg, kultúrfokilag és tisztességbelileg egymáshoz nem illő férfi és nő házasságát”, a darab negatív megítélése nem az író, hanem „a közönség és a kritika egy részének bukása”, mivel a mű „egy fétissé nőtt színpadi hagyomány megtagadása”. Támad a Magyar Újság is: „igazi irodalmat kapunk s épp ezért észre se kell vennünk, hogy Németh László ezúttal nem sokat törődött a dramaturgia szabályaival. Akinek mondanivalója van, márpedig neki van, annak ez másodrendű kérdés.” Zámbory Antal sem kíméli A Népben: „a darab jelentőségét nem lehet sem letagadni, sem elhallgatni”, a mű hibáiért pedig „bő kárpótlást nyújt Németh László, akit ma joggal tartanak a magyar színpad egyik legnagyobb ígéretének.” Ő még egy évvel később is mocskolja a Villámfénynélt: „Ez a darab egyike a kivételeseknek, amelyek első ízben reprezentánsai az új magyar színpadi kultúrának.” És nemcsak a nyilas színikritikusok inzultálják Németh Lászlót, de Szerdai fogadónap című regényéről is képes volt ilyet írni A Nép: „művészi lendületű, súlyos gondolatokat hordozó könyv. Németh László ezzel a művével is új utat tör és a vérbeli író teljes biztonságával jár rajta.”

1941 februárjában Németh László előadást tart az „egyesületközi együttműködés jegyében”, de a hozzászólásra előre feliratkozott Fiala Ferencet a rendezőség mégsem hagyja beszélni. A „kissé talán elfogult nyilaskeresztes közírók” nevében írt válasz a Magyarság Útjában jelenik meg és Némethet „árulónak” nevezi, amiért megfér „az Athenaeum nyugodt meleget adó ájerében”, miközben azok az írók, akik „nemcsak nemzetiek és nemcsak szocialisták, hanem (s ezt büszkén vállalják is) nemzetiszocialisták”, nyomorognak. Némethék „távol állanak a milliók fájdalmától és szenvedéseitől”, mondja Fiala, galád módon szinte szó szerint ugyanazt állítva Németh Lászlóról, amit Németh írt önmagáról: „a falukutató regényeken, tanulmányokon meglátszik, hogy egy lefelé hajló rokonszenv vagy éppen sznobizmus költötte őket. Hiába sütöttük ki paraszti származásunkat, középiskoláinkat a Terézvárosban végeztük. Nem lent maradtunk, hanem föntről menekedtünk.” A nyilas közíró rosszindulatúan még hírbe is keveri az írót: „Nagy élvezettel olvastam a Minőség forradalmáról írott könyvedet, amelyet pár hónappal ezelőtt személyesen kaptam Tőled”, holott a baráti gesztus nem a nyilvánosság elé volt szánva.

Támad az Egyedül Vagyunk főszerkesztője, Oláh György is: a Cseresnyés-dráma vitáját összegezve, lapja első oldalán így ír: „Aki Cseresnyés tanításait figyelmesen hallgatja, az mégjobban megbizonyosodik róla, hogy vége a felemás individualista kísérletek korszakának… Nincs más társadalomalakítás többé, csak amit a nemzetiszocializmus, a fascismus, a falangizmus, szóval az új nacionalista társadalomszervezés tanít, vagy pedig a másik oldalon a marxista bolsevizmus”. Az Egyedül Vagyunk ezután sem hagy békét az írónak: az 1942/19. szám is beledöfi fullánkját: „a kicsinyes irodalmi marakodásban, melyen csak a zsidóság és a reakció vigyorog, nem veszünk részt. Mi Kodolányit, Németh Lászlót, Veres Pétert, Sinkát a legnagyobb méregkeverés közben sem lennénk hajlandók ócsárolni.” Téli hadjárat című könyvét is lehúzzák, mondván „véresen időszerű és örök”, és „nem lehet eléggé kérni a magyar közönséget, hogy olvassa, szeresse és kövesse Németh Lászlót”.

A Magyarság Tagló-rovata 1942. január 24-én azt pécézi ki, hogy a lapok „kormánypárti vagy zsidó pártállásuknak megfelelően éveken át babusgatták Németh Lászlót, a magyar irodalom örökifjú csodagyerekét, most pedig elszánt dühvel zsigerelik és csontozzák ki Németh Lászlót”. Amikor pedig a Kisebbségben új kiadása megjelenik, a nyilas pártlap megint odadöf egyet, mondván „az író az események ütőerén tartja a kezét”, és „annak a közönségnek, amely nem csupán szórakozást keres, kétségkívül irodalmi eseményt jelent”. Széchenyi-könyvét A Nép (1942. szept. 17-én) pocskondiázza le: „Kemény, nyers, őszinte: az igazság mindennél több, az igazság a legelső parancs”.

A Nemzetőr 1943 februárjában denunciáns módon „kiváló magyar kritikus”-nak nevezi, aki „az egyik zsidópénzen táplált, jellegzetesen az óliberális nagymamára ütő folyóiratban védekezik egy kolozsvári szociáldemokrata író támadásával szemben”: vagyis Németh = kritikus, támadója viszont = író. A Nép 1943. szeptember 9-én Nem mondunk le a népi írók közreműködéséről címmel körképet rajzol az írókról, akik „a stílus és a gondolat remekbe szabott kiteljesedésében adnak hangot hiányérzetüknek”, s így vádaskodik: „Németh László elfogadja a birodalmi elképzelést, anélkül azonban, hogy eljutna a hungarizmusig.” Az Egyedül Vagyunk 1944 januárjában számol be a Szárszón történtekről, és így támad a zsidóságot védelmező Németh Lászlóra: „Ő az első, aki a konferenciát a zsidókérdés eshetőségeire figyelmezteti.” Idézik az író híres hasonlatát is: „Shylocknak éppen a szív kell.” És a támadások a nyilas hatalomátvétel után sem szűnnek: az Összetartásban Ősi Antal három cikke is (1944. okt. 29.; nov. 18.; nov. 29.) őt idézi: a Szekfű-könyv „nagy élmény”, a múltbarévedés Németh és Alfred Rosenberg szerint egyaránt „felmozdító vízió”, az író „esszéirodalma” pedig „a nyakas magyar erő megnyilvánulása”.

Hogy miért ilyen támadások érik az írót nyilas részről, arra a Gede testvérek egyik 2000-ben megjelent kiadványa ébresztett rá, amely „a Nemzetvezető műveit” tette közzé Ungvári Gyula bevezető tanulmányával. Utóbbi szögezi le, hogy „ez az eszmerendszer nemcsak a német Führer vagy a legnagyobb magyar szellemiségével van azonos hullámhosszon, de Németh Lászlónak a minőség forradalmára vonatkozó elgondolásával is, aminek megszületése egyébként hajszálra egybeesik a hungarizmus fenti gondolatának kialakulásával”.