Forrás: ÉS„A magyar szoldateszka és a politikai vezetés egy része „önként és dalolva”, és esetenként a németekkel is szembeszállva látott hozzá 1941 júliusában a széles határ menti területsáv „zsidótlanításához”, nem feledkezve meg az internálótáborokban vagy másutt lévő hontalan vagy rendezetlen állampolgárságú zsidók ezreiről sem.”Krausz Tamás indulatos hangvételű írásban válaszolt esszéjét bíráló írásunkra (Holokauszt-vadászaton, ÉS, 2005/4.). Nem osztjuk álláspontját azzal kapcsolatban, hogy ha egy tudományos igényű munkában egy állítást, egy elemzést megbírálnak és megjelölik, hogy ki írta le az inkriminált gondolatot, akkor az már személyeskedés. Örömmel nyugtázzuk, hogy dokumentumokkal, adatokkal vagy akár friss orosz levéltári kutatásokon alapuló feldolgozásokra hivatkozva ténybeli állításaink jó részét meg sem próbálta cáfolni. Őszintén sajnáljuk, hogy Sipos Péter viszont megpróbálkozott ezzel (Hozzászólás egy sajátos recenzióhoz, ÉS, 2005/10.).
Nem kívánjuk egy szakmai vita részleteivel untatni az olvasót. Mindennél többet elmond, hogy Krausz és Sipos nem vállalta a könyv kapcsán készült tévéműsorokban egyikünkkel szemben sem a vitát.
Sipos állításával ellentétben az általunk hivatkozott művekben bőven találhatóak állítások arról, hogy Sztálin Hitler cinkosa kíván lenni. Az, hogy Sipos Péternek ez nem tűnik fel, sajnálatos, de nem helyes bennünket figyelmetlenséggel vádolnia. Egyébként pedig maga Sztálin az, aki a világháború kirobbantásának igényével indokolta a paktumot munkatársai előtt. Sztálint pusztán antifasisztaként bemutatni, ma, 52 évvel halála után, groteszk próbálkozás.
Ha valakinek kiszolgáltatnak embereket, akkor ezt általában nem önként, hanem kérésre, parancsra, fenyegetések hatására szokták megtenni. Krausz szerencsétlen megfogalmazása, Sipos etimologizáló próbálkozása dacára nem jelent mást, mint azt, hogy a németek kérték vagy követelték volna a magyar zsidók deportálását már 1941 nyarán, holott ez nem igaz. Ellenkezője, vagyis, hogy a németek tettek annak érdekében, hogy a zsidók Magyarországra visszakerüljenek, viszont igen. A magyar szoldateszka és a politikai vezetés egy része „önként és dalolva”, és esetenként a németekkel is szembeszállva látott hozzá 1941 júliusában a széles határ menti területsáv „zsidótlanításához”, nem feledkezve meg az internálótáborokban vagy másutt lévő hontalan vagy rendezetlen állampolgárságú zsidók ezreiről sem.
Nehéz olyan történészekkel vitatkozni, akik vitapartnerük munkáit nem olvasták el elég alaposan. A Holokauszt című könyv (Pannonica Kiadó, 2001) VI. fejezete, melynek címe: Einsatzgruppék akcióban teljes egészében a Szovjetunió területén elkövetett tömeggyilkosságokról szól. E könyv szerzője egyszerűen nem akart még egy országnévvel kezdődő fejezetcímet leírni a többi 14 mellé. Sajátos, hogy Sipos Péter ezért a fejezetben szereplő tartalmat is nem létezőnek tekinti. Krausz meglepő magabiztossággal elavultnak nevezi az itt ismertetett adatokat. Ez azért is furcsa, mert az inkriminált fejezetben tíz lábjegyzet közül kilenc 1941-1942-es német jelentéseket, okmányokat idéz.
Krausz megvetését ők és a holokauszt szaktudomány művelőinek többsége avval vívta ki, hogy más véleményen vannak például a szovjet területeken meggyilkolt zsidók számát illetően, mint ő. Krausz és Sipos szerint 2,8 millió zsidót öltek meg a nácik és cinkosaik a szovjet területeken, a holokausztszakértők szerint körülbelül egymilliót. 1941-ben a nácik a lengyel területek egy részén megszervezték a Főkormányzóságot. Másként és máskor kezdik lemészárolni itt a zsidókat, és megint máskor és máshogyan semmisítik meg a megszállt szovjet területeken élő hitsorsosaikat. Nincs olyan komolyan vehető holokauszt-történész, aki ezekkel a tényekkel ne lenne tisztában. Némi iróniával azt is mondhatnánk, hogy Krausz olyan, mint a viccbéli autós, aki hallgatja a rádióján, hogy egy őrült szembe hajt a forgalommal az autópályán. „Egy? – kiált föl az autós – Több száz!” Kár, hogy Sipos Péter beült Krausz mellé mitfahrernek.
Krausz nem ismeri kellő alapossággal az Einsatzgruppék tevékenységét. Makacsul ismételgeti, hogy a holokauszt rögtön megkezdődött, már 1941. június 22-én, a litván és a lett területeken. A legújabb szakirodalom1 már tisztázta, hogy Litvániában már az első német katonák megérkezése előtt véres pogromok törtek ki, míg Lettországban, Ukrajnában, Belorussziában stb. általában a német hadsereg és főként az Einsatzgruppék megérkezése után törtek ki pogromok. A nácik és cinkosaik fő célja 1941 júniusában-júliusában nem a lehető legtöbb zsidó meggyilkolása, hanem elűzése volt.
Krausz és Sipos szerint Ungváry Krisztián tagadja a Wehrmacht szerepét a holokausztban, amit szerintük az is bizonyít, hogy Himmler egy ideig a Wehrmacht egy hadseregcsoportjának vezetője volt. Sajátos, hogy egyikük sem érti kritikánk lényegét: nem a Wehrmacht szerepét tagadjuk, hanem arra utalunk, hogy a különböző szervek a népirtásban munkamegosztással dolgoztak. Bizonyos feladatok, mint például az áldozatok közvetlen legyilkolása, általában nem tartoztak a Wehrmacht feladatai közé. A Holokauszt című munka szerbiai fejezetében, valamint a Szovjetunióban elkövetett népirtásról szóló fejezetben is Karsai leszögezte, hogy egyedül Szerbiában öldökölt a Wehrmacht egyedül, az SS és az Einsatzgruppék kizárásával zsidókat és cigányokat, a többi területen zömmel egyes területek lezárásával, a tömeggyilkosok logisztikai utánpótlásának biztosításával stb. követtek el háborús és népellenes bűnöket. Ugyanezt a vizsgálatot Ungváry A magyar honvédség a második világháborúban című munkájában végezte el.
Sokkal érdekesebb, hogy bírálóink ugyanezt a munkamegosztást és kooperálást a pártállam szempontjából nemlétezőnek veszik. Talán azért, mert az akasztások kiagyalása és a tudományos karrier a kora kádári időkben nem volt ritkaság? (Nem is beszélve a Rákosi-korszakról.) Sipos és Krausz párttag és a Párttörténeti Intézet munkatársa volt, erről tehát tudniuk kellene. Sipos szerint az „ÁVH és a néphadsereg között semmiféle kapcsolat sem állt fenn”. Tehát nem tud arról, hogy a határőrség az ÁVH felügyelete alá tartozott? Nem tud arról, hogy elvtársai közül Ilku Pál pufajkásszervező, művelődési és honvédelmi miniszterhelyettes lehetett? Nem tudja, hogy Korom Mihály belügyi elhárító alezredesként, határőrparancsnokként és igazságügy-miniszterként tevékenykedett, hogy Hollós Ervinnek a tudományos szocializmus tanítása mellett életútjába belefért az 1956 utáni megtorlások levezénylése is?
Szvák Gyula félreértette bírálatunk utolsó mondatát (Európai iskola, ÉS, 2005/4.). Mi nem azt írtuk, hogy nem kellett volna kiadni Krausz Tamás könyvét. Örvendetesnek tartjuk, ha valaki nyíltan vállalja politikai elkötelezettségét, mint azt Krausz teszi. Éppen ezért csak azt tartjuk félrevezetőnek, ha ez Európai Iskola cím alatt jelenik meg. Voltaire-nek szerintünk igaza volt akkor, amikor azt mondta egyik ellenfelének, hogy egyetlen szavával sem ért egyet, de haláláig védelmezni fogja jogát, hogy gondolatait közzétehesse. Ha Krausz Tamás könyvét például a Kádár János Baráti Társaság vagy a Munkáspárt kiadója (ha van neki) adta volna ki, vagy ha a sorozat a „reformkommunista történetírók” sorozatban jelent volna meg, bírálatunk egy mondattal rövidebb lett volna.
A békülékenység jeleként megragadjuk Krausz ajánlatát, amelyben levéltári kutatásokra buzdít minket… Eddigi német, francia, olasz, izraeli és amerikai kutatóútjainkon még nem találkoztunk vele levéltárban, de ha egyszer eljön, meghívjuk egy kávéra.
Karsai László, Ungváry Krisztián
1 David Bankier-Israel Gutman eds.: Nazi Europe and the Final Solution. Yad Vashem, Jerusalem, 2003. A kötetben Jitzhak Arad, Vygantas Vereikis, Aharon Weiss, Daniel Romanovsky írt egy-egy tanulmányt a szovjetunióbeli holokauszt különböző aspektusairól.
