Forrás: Magyar Hírlap

Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban című hiánypótló, a Magyar Hírlapban a hónap könyvének kiválasztásán előkelő helyen végző művében végigkísérte a katonák tevékenységét 1941. június végétől Németország kapitulációjáig. A szerző törekvése, hogy új nézőpontokból, a kényes jellegük miatt eddig elhallgatott vagy felületesen érintett kérdéseket tárgyalva újra meg kell írni a magyar hadtörténelem legutolsó, csak hézagosan ismert fejezetét, jogos volt, egyben eredményes is. Mindaz, ami a Szovjetunió megtámadásától kezdve történt honvédeinkkel, a rendszerváltásig ideológiai szűrőn keresztül és csak töredékesen jutott el a hazai közvéleményhez, de azóta is burjánzanak a különböző apologikus interpretációk. A legabszurdabb szívósan fel-felbukkant az utóbbi években: e szerint Magyarország „a zsidóság érdekében” lépett be a második világháborúba, ugyanis vezetői Hitler szövetségeseként több esélyt láttak a magyar zsidók megmentésére, mint ha semlegesek maradunk. „A magyar honvédség vezetése támogatta a zsidótörvényeket. A vezérkar különböző osztályai számára a zsidókérdés 1937-től (!) állandó téma volt. Figyelemre méltó, hogy az említett osztályok többsége általában szigorúbb rendelkezéseket követelt, mint amit az éppen tárgyalt törvény elrendelt” – írja korabeli dokumentumok alapján Ungváry.

Az a szélsőjobboldali beállítottságú, Imrédy Bélával, Endre Lászlóval, sőt Szálasi Ferenccel is szoros kapcsolatokat ápoló katonai apparátus, amelyik a magyar honvédséget a második világháború folyamán kényszerpályán tartotta, és az utolsó pillanatig meghiúsította az átállást, a vezérkarban székelt: innen irányították például a legénységi állomány ideológiai nevelését, politikai meggyőzését. Ungváry rendkívül érdekes veszteségi adatokat és dokumentumokat tesz közzé a magyar honvédség keretében zajló háborús munkaszolgálatról. A fronton minden a parancsnokon, illetve a keretlegénységen múlt: többségüket átitatta az antiszemitizmus, és a szörnyű körülmények teljesen elvadították őket.

Ungváry részletesen foglalkozik a magyar megszállás történetével, a honvédség részvételével a holokausztban és a partizánvadászatban. Ez a könyv igazi érdeme és újdonsága, tekintettel arra, hogy az eddigi hadtörténeti munkák következetesen hallgattak a magyar megszálló erők ukrajnai tevékenységéről. Márpedig a magyar honvédséget politikai és technikai okokból, gyenge fegyverzete és a gépesített szállító eszközök hiánya miatt mindenekelőtt megszálló erőként vette számba a német hadvezetés.

Kényes kérdés a magyar megszálló csapatok viselkedése a polgári lakossággal szemben: erre vonatkoztak az MSZMP illetékeseinek legfontosabb kifogásai a nyolcvanas évek elején a Pergőtűz dokumentumfilm-sorozat, illetve a belőle készült kötet ellen is. Érthető, hogy a megkérdezett veteránok a szépre, a lakossággal való viszonylag harmonikus együttélésre, sőt szerelmi kapcsolatokra emlékeztek. Sajnos volt a magyar megszállásnak egy másik, kegyetlen oldala is, a partizánvadászatok és a tömeges megtorlások.

Ungváry már a Budapest ostroma című, nagy sikerű munkájában bizonyította, hogy van érzéke a hadtörténelemhez s azon belül a harcászathoz. Hitelesen rekonstruálja a különböző szintű parancsnokok előtt álló alternatívákat, értékelni tudja döntéseiket és azok végrehajtását. Pontosan elemzi a szovjet hadvezetés stratégiai hibáit.

Lehet, hogy akik ma is a második világháború kommunista interpretációjának adnak hitelt, vitatkozni fognak Ungváry olyan megállapításaival, hogy például a megszállás alatt „a két diktatúra között őrlődő, kényszerből partizánná vált lakosság egyszer az egyik, másszor a másik oldalra állt”. Én úgy vélem, csak ez a fajta, a források ismeretében kialakult megközelítés alkalmas arra, hogy képet nyújtson arról a tragédiájáról, melynek sebeit ma is hordozzuk.

Pelle János