Forrás: HVG

A keresztény húsvét Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe. Vajon hogyan alakultak ki, több mint négy évszázad alatt, az ezzel kapcsolatos dogmák? S vajon kik és miért nem hisznek ma sem a feltámadásban?

Krisztus feltámadt! – hirdetik ki minden évben, húsvétkor a keresztény templomok papjai vallásuk legfontosabb hittételét (görög szóval dogmáját). A feltámadáshit (vagyis a hit egyrészt abban, hogy Jézus Krisztus a keresztre feszítése után harmadnapra feltámadott, másrészt abban, hogy a holtak test szerinti valóságukban fel fognak támadni a Végítéletkor) nem járulékos eleme a keresztény vallásnak, hanem „maga a kereszténység” – írta az erről értekező George Carey volt Canterbury-i érsek. Maga Pál apostol pedig így fogalmaz a korinthusbeliekhez írott első levelében: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15:14). A Jézus feltámadásban való hit olyannyira központi dogmájává lett a kereszténységnek, hogy kilenc évvel ezelőtt egy magyar katolikus plébánost, Gromon Andrást, annak rendje és módja szerint kiközösített az egyháza azért, mert makacsul kételkedett e tanban. (HVG 1996/18, május 4. 107-109. oldal)

A feltámadás gondolatát, amelyet sokáig nem szó szerint értettek, részben bizonyára a természetnek a tél után rendszeresen ismétlődő kitavaszodása ihlette. Aligha véletlen, hogy a kereszténység születésekor a Közel-Keleten, illetve a Földközi-tenger partvidékén több olyan istenség is nagy tiszteletben állt, aki minden ősszel meghalt, hogy azután tavasszal újjászülessen. Az egyiptomi Ozirisz egy személyben volt az alvilág, valamint a termékenység és a földművelés mindig megújuló istene, de e meghaló-feltámadó istenek közé sorolják a vallástörténészek a babiloni termékenységisten Tammúzt, akiről a zsidó kalendárium negyedik hónapját ma is így nevezik; a görög pantheonba importált szépséges szíriai termékenységistent, Adoniszt, a Római Birodalomban több mint fél évezreden át imádott perzsa Mithraszt – ámde vajon joggal sorolnák-e közéjük Jézust is?

Aligha. Keresztény felfogás szerint ugyanis Jézus emberként halt meg, s feltámadása – hiába Isten, hiába Messiás (Krisztus) egyszersmind – egy ember feltámadása, nem pedig egy istené. Ezért tartalmazhatja a „feltámadás” keresztény gondolata, radikális módon, azt az ígéretet, hogy az Utolsó Ítéletkor a halottak eredeti testükben föltámadnak, s – ismét Pál szavaival – „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál”.

Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy amikor Jesua (Jézus), a közösségi és pacifista nézeteiért pészachkor, a jeruzsálemi Koponyahegyen kivégzett galileai zsidó rabbi holttestét a keresztre feszítés után harmadnapra nem találták meg a sírjában, még nem létezett keresztény dogma a feltámadásról. De nem született még hittétel arról sem, hogy Jézus Isten fia, maga is isten, vagy hogy akár a zsidók által régen (és azóta is) várt Messiással (Krisztussal, felkenttel) azonos személy lett volna. Még nem létezett a szentháromság dogmája sem.

E nézetek csaknem fél évezredes teológiai, illetve krisztológiai viták hosszú során alakultak ki, amely viták kimenetelét meghatározó mértékben befolyásolta az a körülmény, hogy a 4. század folyamán az addig kőkeményen üldözött, a gladiátori viadalokon egymás és/vagy oroszlánok elé vetett keresztények vallása előbb egyenjogúsítást nyert, majd a Római Birodalom államvallásává avanzsált. Ez az előrelépés egyenes következménye volt a kereszténység gyors terjedésének. A Newsweeek hetilap húsvéti száma által idézett Rodney Stark szociológus adatai szerint időszámításunk szerint 40-ben mintegy ezer keresztény élhetett a Római Birodalomban (az összlakosság 0,0017 százaléka), 350-ben azonban már 34 millió, a birodalom népességének 56,5 százaléka. A hívek elsősorban a rabszolgák, és kisemmizettek közül kerültek ki, akik reményt, hitet kerestek és találtak a keresztény vallásban.

2.rész

A Jézus utáni első és második nemzedék idején íródott evangéliumokban a Mester még csak ember – igaz, már Messiásként is említődik. Maga Jézus a „Te vagy-e a Messiás, az Isten fia?” kérdésre a legtöbb evangéliumi helyen mindenesetre kitérően így válaszol: „Te mondád.”

A Pálnak tulajdonított levelekben Jézus szintén csupán ember, akit azonban az Isten magasra emelt. János evangéliuma Jézust az Isten és a világ között közvetítő Logosszal azonosítja, aki az Istennél kisebb, ám valamiképpen mégis részesül annak nagyságából (istenségéből).

A második és harmadik század hitvitázói Jézusnak hol emberi, hogy emberfölötti tulajdonságait, „természetét” hangsúlyozták, mely nézeteltérések a 4. évszázad első negyedében különösen kiéleződtek. A csupán a halálos ágyán megkeresztelkedett császár, Constantinus, aki 313-as milánói edictumában egyenjogúsította a kereszténységet, két évvel azután, hogy az egész Római Birodalom uralkodója lett, 325-ben az új birodalmi főváros, a még épülő Konstantinápoly közelébe, Niceába hívta össze a Jézus Krisztus természetéről vitatkozó püspököket.

A zsinat a beszédes számok zsinata volt. A zsinat előtt túlnyomó többségnek, illetve népszerűségnek örvendhetett az Areiosz alaxandriai presbiter, később püspök által képviselt nézet, amely szerint Jézus csupán hasonló lényegű (homoiusziosz) az Atyaistennel, vagyis ember. Ám Niceában, a császár fegyvereinek árnyékában, 200 püspökből 198 szavazott Areiosz ellen, a Fiút az Atyaistennel egylényegűnek mondó, s így lényegében Jézus istenségét kimondó Athanasziosszal. Megszavazták az athanaziuszi hitvallást, a templomokban ma is gyakran felmondott „Hiszek egy Istenben” kezdetű krédót, sőt, az ariánusokat a kereszténység ellenségeinek kiáltották ki. Ez volt az első alkalom a kereszténység történetében, amikor a résztvevő püspököktől valamely hitvallás megvallását követelték, illetve, ahol az erre nem hajló eretnekeket polgári hatóság büntetett meg.

A 380-as konstantinápolyi zsinat még magasabbra emelte Jézus Krisztus személyét, amennyiben először mondta ki, hogy a Fiú éppen úgy Isten, ahogyan az Atya és a Szentlélek is az, ám az úgynevezett millenarizmust, vagyis Krisztus ezeréves birodalmának a holtak feltámasztását is magával hozó gyors eljövetelét hirdető nézeteket e zsinat eretneknek mondta, s a Jelenések könyvét még nem vette fel a kánonba.

A 431-es efezusi egyetemes zsinat kiközösítette a Jézust embernek tekintő, és a Bibliát, s benne a feltámadást allegorikusan értelmező Nestoriust, s kimondta, hogy Jézus Krisztus emberi és isteni természete elválaszthatatlan egymástól. Végül a Chalcedóni zsinat 451-ben egyesítette Jézus két természetét egy személyben. Ekkorra, 451-re alakult ki a feltámadásnak, Jézus Istenségének és a szentháromságnak az a dogmatikája, amely ma is jellemzi a keresztény fősodor húsvéti nézeteit.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne volnának a keresztények között ma is olyanok – ariánusok, nesztoriánusok, unitáriusok, liberális keresztények -, akik továbbra is „embernek, csak embernek és igaz embernek” tartják Jézust. Akik szerint fontosabb, hogy mit tanított az Emberfia, mint az, hogy mit tanít az Egyház az Istenemberről. Ők elsősorban a feltámadás szó szerinti, fundamentalista értelmezésével helyezkednek szembe. Nem szó szerint, nem fundamentalista felfogásban ugyanis a feltámadás eszméjében nem találnak kivetni valót. Feltámadás volt a zsidók megszabadulása az egyiptomi fogságból – amelynek emlékére megülik a pészachot (az utolsó vacsora zsidó széder esti vacsora volt), de feltámadás az is, amikor egy beteg meggyógyul, egy bűnös megigazul.

A feltámadás dogmatikus értelmezése és Jézus istenségének állítása nemcsak a liberális keresztényeknek szúr szemet – hanem az ugyanabban az egy istenben hívő zsidósággal és az iszlámmal való vallásközi párbeszéd legfőbb akadálya is. Még akkor is, ha a holtak feltámadását az utolsó ítéletkor a zsidó Ezékiel és Dániel próféták is megjövendölték, s az iszlám is azt tartja, hogy a Végítéletkor a halottak feltámadnak – hogy aztán az igazhitű muszlimok a mennybe jussanak, a gyaurok pedig elkárhozzanak.