Forrás: Origo

Pontosan ez az, amiért annyian utálják a musical műfaját: Az operaház fantomja. És persze az is tény, hogy sokan meg éppen ezt szeretik. Webber és Schönberg (utóbbi a Nyomorultak szerzője) azonban valójában nem az igazi, eredeti musical művelői. Külön kategóriát hoztak létre, melynek sokkal több köze van a közép-európai operetthez, mint ahhoz, amit ténylegesen musicalnek hívhatunk – utóbbi ugyanis ízig-vérig amerikai műfaj. Mi most megkíséreljük a frissen bemutatott Az operaház fantomját elhelyezni a filmmusical történetében. Csak a miheztartás végett…

A klasszikusok

Nem fogom felsorolni mindet, lehetetlen. Csak a filmre vitt darabok legismertebb példáit. A lényeg: a musical comedy műfaja a huszadik század elején alakult ki az Egyesült Államokban, formai követelményei között a legfontosabb, hogy prózai jelenetek váltakoznak benne zenés betétekkel. Vagyis: a színészek alapvetően nem énekelve kommunikálnak, csak akkor fakadnak dalra, ha felhevült érzelmi állapotuk ezt indokolja. Megfilmesítésüket pedig legtöbb esetben az teszi indokolttá, hogy a Broadway színpadain már óriási sikert arattak. 

Óz, a nagy varázsló (1939)

Első Broadway-premierjére 1903-ban került sor, vásznon pedig 1925-ben debütált – igaz, akkor még csak némafilmen. A klasszikussá vált verziót 1938-ban forgatták, és eredetileg a kor legnagyobb gyereksztárja, Sherley Temple főszereplésével készült volna. Csakhogy a producereknek egyszer csak feltűnt egy fiatal sztárjelölt, aki bámulatos hangjával és muzikalitásával lenyűgözte őket. Judy Garland akkor már két éve filmezett, és igyekezett úgy kinézni, ahogy az akkori dívák: szőke loknikat és vastag sminket viselt.

  

A film magyar származású rendezője, George Cukor vette rá arra, hogy változzon vissza természetes kamaszlánnyá – így nyerte el azt a szabálytalan, komikai szerepkörre predesztináló arcát, ami később világhírűvé tette. A film óriási költségvetésből készült, és bemutatása idején éppen csak, hogy visszahozta az árát. Legnagyobb slágerét, az Over the Rainbow-t kis híján kivágták belőle. És egy misztikus érdekesség: Judy Garland halálának napján (1969. június 22-én) tornádó söpört végig Kansasen.

* * *

West Side Story (1961)

Eredetileg East Side Story-nak szánták: egy brooklyni zsidó fiú és egy bronxi olasz katolikus lány szerelmét dolgozta volna fel New York utcáin. Aztán változott a koncepció… Leonard Bernstein eredetileg nemcsak zenét, hanem a szöveget is maga írta volna, végül azonban lepasszolta egy fiatal tehetségnek, Stephen Sondheimnek, aki később legalább akkora alakja lett az amerikai musical történetének, mint mentora. De erről majd később…

A West Side Story-t 1957-ben állították színpadra, és 732 előadás után döntött úgy az ötletgazda Jerome Robbins, hogy megkockáztat egy filmes verziót. Az 1961-ben forgatott film egyetlen igazi sztárja a Mariát alakító Natalie Wood volt, de nem miatta lett óriási siker a produkció. Sokkal inkább modern zenéjéért, merész koreográfiájáért és korszerű problémafelvetéséért. Több nagy slágere közül egész biztosan kívülről fújja mindenki az Americá-t – még akkor is, ha fogalma sincs, honnan való.

* * *

My Fair Lady (1964)

Egy magyar (erdélyi) származású színházi és filmes ember, Gabriel Pascal találta ki az „50-es években, hogy G. B. Shaw Pygmalion című színművéből musicalt írasson. (Korában az Alexander Korda köré gyűlt magyar kivándorlók között dolgozott a londoni filmiparban, és személyes barátságot kötött Shaw-val.) Az 1956-ban bemutatott Broadway-előadás főszerepét egy fiatal csillag, Julie Andrews alakította, partnerei a filmből is jól ismert Rex Harrison és Stanley Holloway voltak. A musical óriási sikert aratott, kilenc évig volt repertoáron, és ezzel a kor leghosszabban játszott zenés előadása lett.

1964-ben készült film belőle George Cukor rendezésében. Julie Andrewstól maga a stúdióvezető, Jack L. Warner vonta meg a szerepet, mondván: nem elég fotogén. Audrey Hepburn kapta végül a feladatot, de Elizabeth Taylor is nagyon hajtott rá. Hepburn hónapokig készült a zenés betétekre, végül azonban leszinkronizálták, amiért nagyon csalódott volt. A férfi főszereplőket átvették a Broadway-musicalből, de Higgins szerepére előbb felkérték Cary Grantet, aki kerek perec kijelentette: nem csak, hogy nem vállalja, de meg sem nézi, ha nem Rex Harrison játssza.

Igen, jól látják: ebben a gyűjtésben meg sem említettük Fred Astaire-t és Gene Kellyt, akik talán a legnagyobb alakjai a hollywoodi filmmusicalnek, de ha az ő munkásságukat is elkezdenénk elemezni, sosem fejeznénk be…

Nem túl távoli múlt – ahol a lemez megakadt

Kabaré (1972)

Ha a felsorolást Judy Garlanddal kezdtük, és kihagytuk egyik férjét, a híres musicalrendező Vincent Minnellit, közös lányuk, Liza Minnelli legalább kapjon fontos helyet! Erre egyébként is joggal tarthat igényt, hiszen a Kabaré az egyik legtöbb Oscarral jutalmazott filmmusical – 8 díjat söpört be a 10 jelölésből. Eredetileg a londoni West Enden mutatták be, és – hihetetlen, de igaz! – Judi Dench alakította a bolondos Sally Bowlest benne. Aztán átkerült a New York-i Broadwayre, ahol 1165 előadást ért meg – ezután készült film belőle.

A rendezést először Billy Wildernek, majd Gene Kellynek ajánlották fel, de mindketten visszaléptek tőle. Így kapta a feladatot a kor egyik legnagyobb és legeredetibb koreográfusa, Bob Fosse. Ő a Broadway-előadásból kizárólag a konferansziét alakító Joel Greyt tartotta meg, a többi szereplőt lecserélte, a cselekményt leegyszerűsítette, ismert számokat (pl. a Mein Herr-t) kivett belőle. A Kabaré így a filmmusical történetének egyik legmélyebb, legintellektuálisabb darabja lett, mely nélkülözi a műfaj addig megszokott szentimentalizmusát, infantilizmusát, giccsességét.

* * *

Hair (1979)

Ha a film már csak retró-érzésből jött is létre 1979-ben, az eredeti musical még a kor legnagyobb aktuális problémájára, a vietnami háborúra reagált, amikor 1967-ben bemutatták. Az eredeti verziónak azonban nem sok köze volt ahhoz, amit ma ismerünk. A nagy átalakításra akkor került sor, amikor egy kis Broadway-bárból átkerült egy jelentős színházba, nagy sikerre tartva számot. A hozzá fűzött reményeket aztán be is váltotta, és az egyik legtöbbet játszott előadás lett.

 

Filmre azonban csak a „70-es évek végén vitték, amikor már messze letűnt a hippi-korszak. A rendezésre először George Lucast kérték fel, aki visszalépett az Amerikai Graffiti című, éppen előkészületben lévő munkája miatt. Így landolt a felkérés Milos Formannál. Bár ez nekünk, magyaroknak szinte hihetetlen, de a Hair című film valójában csöppet sem aratott sikert, éppen csak, hogy visszahozta az árát, és a kritikusok sem ájultak el tőle. Viszont az iMDb filmes adatbázis külön kiemeli, hogy Magyarországon a bemutatás évében (1980-ban) a legnagyobb bevételt hozó mozifilm lett!

* * *

Grease (1978)

A „70-es évek végének másik nagy retró-slágere, mely az „50-es évek amerikai fiataljai közé, a rock”n roll-korszakba repít vissza minket. A színpadi verzió ezúttal is nagy karriert futott be: a kezdeti off-Broadway-előadásból három lépcsőben (egyre nagyobb színpadokra kerülve) nőtte ki magát az egyik legsikeresebb produkcióvá. 1972-től egészen 1980-ig volt repertoáron, és a főszerepet, Danny Zuko figuráját közben olyan nagy nevek alakították, mint Treat Williams (a Hair lázadó Bergerje), Richard Gere és persze John Travolta.

 

A filmváltozat női főszerepét alakító Olivia Newton-John egy turné-társulatban találkozott először a darabbal, de akkor még csak az egyik mellékszerepet játszotta. Köztudott, hogy a film forgatása idején már jócskán meghaladta a kamaszkort (30 éves volt), és ez több szereplőre is igaz. Ennek oka, hogy a Grease alapvetően paródia. Szövegében, humorában számtalan utalás található az „50-es évek álszent erkölcseire, infantilis szemléletére. Valójában ez a musical sem a szentimentális közönségigény kielégítésére készült.

Körülbelül itt, a „70-es évek végén, „80-as évek elején ért véget a filmmusical hőskora. A különösen nagy költségvetésű műfaj már nem hozott kellően nagy bevételt, és a világ is egyre keményebbé, cinikusabbá vált ahhoz, hogy befogadja a gyakran mesei elemekből építkező, gyermeklelkű műfajt. A színházakban azonban továbbra is nagy sikerrel futott – igaz, a West Enden és a Broadwayn már főként a turisták tartották el. Ebben a korszakban ért sikerei csúcsára Andrew Lloyd Webber.

Jelen – az új filmmusical hajnala

Moulin Rouge! (2001)

Baz Luhrmann mert először kockáztatni. Nem állt be irányzatba, hanem divatot diktált. Műfajokat kevert, különböző helyekről összeszedett elemeket ötvözött, burjánzó világot teremtett. A történetet alapvetően két opera cselekményéből ollózta össze: a Bohémélet-ből (melyet korábban megrendezett a sydneyi operaházban modern felfogásban) és a Traviátá-ból. A dalokat popszámok összevonásával hozták létre – néhány eredeti szerzemény kiegészítésével.

A két hősszerelmes szerepére hosszú válogatás után találta meg a rendező Nicole Kidmant és Ewan McGregort, melynek során szóba került Renée Zellweger, Catherine Zeta-Jones, Courtney Love, és a Texas nevű együttesből ismert Sharleen Spiteri neve is; a férfi főszerepre pedig Jake Gyllenhaal, Ronan Keating és Heath Ledger pályázott. A Moulin Rouge! új utat nyitott a filmmusical műfajának, amit szó szerint halottaiból támasztott fel. Nem lett elsöprő anyagi siker (az árát azért visszahozta), nem nyert Oscarokat garmadával (csak a jelmezt és a díszletet díjazták), de megágyazott a következő alkotások sikerének.

* * *

Chicago (2002)

Harvey Weinstein úgy gondolta, hatalmas kockázatot vállal, amikor Miramax stúdiójával belevág a Chicago című Broadway-musical megfilmesítésébe. Pedig volt azért biztosítéka a sikerre: a Chicagó-t először 1975-ben mutatták be a Kabaré nagy sikerű alkotógárdájának kezdeményezésére. A rendező ezúttal is Bob Fosse volt, a szerző Kander és Ebb, a stílus újra nyers és szarkasztikus. Még Liza Minnelli is részt vett az első szériában – igaz, csak rövid időre. Az előadás akkor nem tartozott a legsikeresebb produkciók közé, hamar le is került a műsorról.

A „90-es évek végén azonban újra elővették, és második premierje már a virágkorát hozta meg. Úgy tűnik, a „20-as évek Chicagójának világa közelebb állt az ezredvég hangulatához. A darabot számtalan országban vitték színre nagyjából ugyanazzal a koreográfiával és látványvilággal (köztük Budapesten is), és még ma is fut a New York-i Broadwayn (Melanie Griffithszel a főszerepben). Weinstein három világsztárt szerződtetett a filmváltozathoz (Catherine Zeta-Jonest, aki régóta vágyott arra, hogy bizonyítsa énekesi kvalitásait, Renée Zellwegert, aki három hónap alatt tanult meg énekelni, és Richard Gere-t, aki rég maga mögött hagyta musicelszínészi tapasztalatait). Arra azonban valószínűleg még ő sem számított, hogy az alkotás ekkora siker lesz – nemcsak anyagilag, hanem szakmailag is, tekintve, hogy 6 Oscar-díjat kapott.

* * *

Az operaház fantomja (2004)

A Chicago sikerén felbuzdulva egyre-másra kerültek nyilvánosságra az új filmmusical-tervek. Közéjük tartozott Az operaház fantomja, amit villámsebesen össze is hoztak. A választás egyértelmű volt: a darab az utóbbi évtized legsikeresebb színházi produkciója, több mint tíz éve van műsoron a Broadwayn és a West Enden párhuzamosan. Hogy a film mégsem tudta a színpadi változat eredményét megismételni, annak könnyen visszakereshető az oka.

Először is: a színházi előadásokat ma már kizárólag a turisták tartják el, amerikai és brit közönsége alig van (márpedig a hollywoodi filmek erre a két piacra építenek elsősorban.) Másodszor: a Chicagó-val ellentétben a történet és a zene egy letűnt kor mementója. A sztori az operettek sematikus világát, egyszerű világképét tükrözik, a zene pedig a „80-as évek szinti-hangzását. Harmadszor: a rendkívüli énekesi képességeket igénylő műhöz nem sztárokat, hanem ismeretlen színészeket szerződtettek, akiknek neve egyelőre nem viszi be a közönséget a mozikba. Joel Schumacher ezek után lehet akármilyen rendező (egyébként is csak egy jó mesterember), a film akkor is avittnak, porosnak, lassúnak tűnik – mintha nem is 2004-ben készült volna. Éppen azt hagyja figyelmen kívül, amit elődei – a Moulin Rouge! és a Chicago alkotói – felfedeztek: az új filmmusical adottságait.

A jövő – hamarosan a mozikban

Producerek (2005)

Ez az a ritka eset, amikor filmből lett a Broadway-musical, és onnan kerül újra vászonra. Az első verziót Mel Brooks írta és rendezte 1968-ban – tegyük hozzá úgy, hogy kottát olvasni nem tudott, a dalokat tehát felénekelte egy magnószalagra, és profi zenészek vetették papírra. A film egyik főszerepét Dustin Hoffman alakította volna, de ő inkább a Diploma előtt című film főszerepét választotta, helyét pedig Gene Wilder vette át. A történet egy lecsúszott Broadway-producerről szól, aki egy fiatal szerzővel karöltve különös musical színpadra állításba fog, melynek főszereplője Hitler. A bizarr történet és a filmben színpadra állított musical címe (Tavasz Hitlerrel) miatt csak nagy nehezen mutatták be a filmet – Peter Sellers közbejárása kellett hozzá. Igazi virágzását néhány évtizeddel később, a 2001-ben bemutatott Broadway-verzióval érte meg, mely rekordot döntött 12 Tony-díjával. (A mai napig telt házzal játsszák.) Az ebből készült újabb filmváltozatot most forgatják – több olyan szereplővel, akiket a Broadway-verzióból emelnek át, például Nathan Lane-nel, Matthew Broderickkel és Roger Barttal. A női főszerepet eredetileg Nicole Kidmanre osztották, de ő egyeztetési problémák miatt visszalépett, és szerepét Uma Thurman vette át.

* * *

Hajlakk (2006)

Ismét egy musical, mely a vásznon debütált – John Waters híressé vált 1988-as rendezésében, persze még prózai változatban -, és csak később került színpadra. A „feeling” ezúttal is retró, hiszen a történet a „60-as évek Baltimore-jában (a rendező szülővárosában) játszódik, és egy dundi lányról szól, akinek minden vágya, hogy táncosként dolgozzon. A film ironikus hangvételénél fogva elsősorban az értelmiségi rétegnek szólt – ez abból is látszik, hogy a Sundance filmfesztiválon és a Független szellem (Independent Spirit) díjkiosztóján szerepelt sikerrel; de emellett jelentős bevételt is produkált. (Ha az alkotásra a magyar filmrajongók közül nem emlékeznének sokan, a folytatásaként is felfogható Cry-Baby-re már biztosan, annak ugyanis Johnny Depp játszotta a főszerepét.) A 2001-ben bemutatott Broadway-előadás évek óta hatalmas közönségsiker, és 9 Tony-díj büszke tulajdonosa. (Ezzel a Producerek legfőbb riválisa.) A belőle adaptált filmmusicalt 2006-ban tervezik bemutatni, de a forgatás még nem kezdődött el, sőt, azt sem hozták nyilvánosságra, hogy kik játsszák majd a főszerepeket.

* * *

Sweeney Todd (2006)

Még a West Side Story kapcsán emlegettük Stephen Sondheim nevét, aki nemcsak szövegíróként, hanem elsősorban zeneszerzőként számít az egyik – ha nem a – legkifinomultabb, legelismertebb musicalszerzőnek Amerikában. (Európában sajnos alig ismerik.) Számos műve közül az egyik legnehezebb és legkülönlegesebb a Sweeney Todd, melyet először 1979-ben mutattak be a Broadwayn a legendás Angela Lansbury főszereplésével. A viktoriánus Londonban játszódó történet főhőse a címszereplő borbély, akinek kényelmes székében a kliensek torkát egyszer csak elvágják… Később holttestük egy húsdaráló üzemben landol, melynek tulajdonosnője a város legízletesebb pástétomát állítja elő! Az egyre gyakrabban eltűnő vendégek esete szemet szúr egy biztosítótársaságnak, így a bűnösök hamarosan lelepleződnek. A XX. század egyik legkegyetlenebb, kétségtelenül legvéresebb musicaljét egy igazi rendezőzseni, Sam Mendes tervezi filmre vinni 2006-ban. A szereposztás egyelőre nem állt össze, de nem is lesz könnyű megtalálni az alkalmas színészeket: a zene ugyanis operaénekesi kvalitásokat igényel.  

Gyárfás Dóra

[origo]