antiszemitizmus.hu

Írásomban arra a kérdésre keresek választ, hogy milyen felelősség terheli a kereszténységet a holokauszt ügyében.

Mértékadó teológusok és egyháztörténészek szerint a kereszténység volt az egyik előzménye és oka a holokausztnak. Karl Rahner például, a XX. század talán legnagyobb katolikus teológusa, így ír erről: “Senki sem kételkedhet abban, hogy a kereszténység történetében létezett egy majdnem kétezer éves embertelen, kereszténytelen és elvetendő antiszemitizmus… Az egyház közvetlenül nem felelős a holokausztért; kortörténetünk e borzalmas eseményének előidézésében sok más ok is lényegesen közrejátszott. De vajon lehetséges lett volna-e a holokauszt, ha nem burjánzott volna a lelkekben az antiszemitizmus előtte oly sok évszázadon át egészen az egyház legfelső köreiig és onnan lefelé a köznapi keresztényekig és az egyházi szónokokig?”

Igaz ugyan, hogy a zsidók kiirtását az egyházak sohasem rendelték el, de nem csekély mértékben mégis hozzájárultak a holokauszthoz. Hitler ugyanis csak a gyakorlatban próbálta megvalósítani azt, amire az egyházak évszázadokon át törekedtek: hogy eltüntessék a zsidókat mint zsidókat, és megsemmisítsék a judaizmust, vagyis a zsidóságot mint vallást. A végső megoldás szoros kapcsolatban volt tehát a keresztény antijudaizmussal és antiszemitizmussal.

De mi az antijudaizmus és mi az antiszemitizmus?

*

Antijudaizmus. Az antijudaizmus, amely szinte az első századtól kezdve jelen volt a kereszténységben, abban áll, hogy a keresztények az igehirdetésükben, a teológiai tanításukban és a köznapi beszédükben becsmérlik, gyalázzák, értéktelennek állítják be a judaizmust mint vallást.

Az antijudaizmus annak a folyamatnak az öröksége, ahogyan kölcsönös vádaskodások közepette az első századokban különvált egymástól az egyház és a zsidóság. Az antijudaizmus megmaradt azután is, hogy megtörtént a különválás: az egyház magasabb rendűnek tüntette fel magát a továbbélő zsidósághoz képest, és önazonosságát a zsidóságtól való különbözőségével határozta meg. Ezen a talajon bontakozott ki az a hagyomány, amelynek jellemzője hosszú évszázadokon át – egymás kölcsönös elismerése és a különbségek tárgyilagos megbeszélése helyett – egymás lebecsülése és elítélése volt. És mivel a konstantini fordulattól kezdve a felvilágosodásig és a modern jogállamok megszületéséig az egyház, illetve az egyházak politikai-hatalmi téren is uralkodó szerepet játszottak, a zsidóság viszont az épp hogy csak megtűrt felekezet helyzetébe kényszerült, a zsidóságnak a keresztények antijudaizmusa miatt sokat kellett szenvednie.

Az antijudaizmus tehát nem egyszerűen annak kimondása, hogy a kereszténységet és a judaizmust bizonyos tanok és gyakorlatok megkülönböztetik és elválasztják egymástól. Az antijudaizmus inkább e különbségeknek olyan értelmezése, amely egyszersmind lefokozása és becsmérlése a zsidó hitnek és életnek. Jules Isaac – sajnos – találó megállapítása szerint az egyház majd” kétezer éven át arra tanította a keresztény híveket, hogy vessék meg a zsidókat (l”enseignement du contempt: ez volt a kereszténység egyik fő üzenete).

A judaizmusnak mint hitnek és a zsidó életnek eltorzítása és befeketítése az antijudaizmus szellemében a következőképpen írható le.

1. Az antijudaista keresztények különbséget tettek – és tesznek ma is – az Ószövetség, azaz a zsidók Istene és az Újszövetség Istene között: az előbbit szigorú, az emberektől távoli Istenként mutatják be: Isten – úgymond – csak Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki, hogy a hívők atyja, barátja és szerelmese. Valójában azonban a zsidók is abban hisznek, hogy Isten közeledik az emberekhez, hogy magához emelje őket. A Tóra odaajándékozása Izraelnek: Istennek ebben az aktusában zsidó felfogás szerint az mutatkozik meg, hogy szabadon, Isten minden alap és indok nélkül, érdemektől teljesen függetlenül irgalmas szeretettel szereti a zsidóságot és általa a föld minden nemzetségét.

2. Az antijudaizmus szembeállítja egymással a törvényt és az evangéliumot, és azt hangsúlyozza, hogy a törvény a zsidóságnak, az Ószövetségnek, az evangélium pedig a kereszténységnek, az Újszövetségnek felel meg. E szembeállítás azonban nem helytálló. Mert van “törvény” az Újszövetségben is, ha törvényen kötelező rendelkezések összességét értjük. Ide tartoznak például azok az előírások, amelyek a házasság felbontására vagy a püspöki tisztség elnyerésére vonatkoznak. És van “evangélium” az Ószövetségben is, amely azt tanítja, hogy Isten úgy vigyáz népére, és úgy gondozza, mint “a pásztor, aki az anyajuhokat féltve tereli, a kisbárányokat meg ölben hordozza” (Iz 40,12) . És népét, Izraelt úgy neveli Isten, mint a fiókáit a szárnyán hordozó sasmadár (Mtörv 32, 9).

3. Az antijudaizmus gőgnek, felsőbbrendűségi érzésnek tartja a zsidóknak azt a hitét, hogy Izraelt Isten kiválasztotta – olyasminek, ami voltaképpen a többi nép lekicsinylése.

Valójában az Ószövetség és a zsidó hagyomány szerint a kiválasztással “a nemzetek világosságává tette” Isten Izraelt (Iz 42,6-7). A zsidó hagyomány szerint Izrael semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna a kiválasztottságot. A kiválasztás Isten kegyelmi aktusa volt, amelyre “csupán” igent mondott Izrael, s ezzel egyszersmind kötelezettséget (egyáltalán nem könnyű kötelezettséget) vett magára. A judaizmus a “parancsolatok igájának” elfogadása, hűség az Istennel kötött szövetség egészéhez és minden egyes pontjához.

Jobban megérthetjük e kötelezettség mibenlétét abból az áldásból, amelyet a Tóra olvasása előtt mondanak a zsidók. Eszerint áldott az Örökkévaló, “aki az összes nép közül kiválasztott bennünket azzal, hogy nekünk adta a Tórát”. Izrael kiválasztása azzá a néppé, amelyikkel Isten szövetséget kötött: ez voltaképpen a Tóra átvétele, amelyet az élet útmutatójául ajándékozott Isten Izraelnek. A zsidó hagyomány szerint a szövetségkötéssel és a Tórával függ össze a zsidók kiválasztottsága és küldetése. A zsidóságnak az a rendeltetése, hogy a többi nép elé állítsa azt a spirituális és etikai mintát, amelyet a Tóra fogalmaz meg, és tanít, hogy “általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3).

4. Az antijudaizmus szellemében azt is gyakran hangoztatják a keresztények, hogy a mózesi törvény életidegen, merev szabálygyűjtemény, amelyet maguk a zsidók is csak ímmel-ámmal követnek, és éppen csak annyira tartanak be, amennyire feltétlenül szükségesnek képzelik. A törvénynek e lefokozásánál az antijudaista keresztények megfeledkeznek egyrészt arról, hogy a Tóra érvényességét az Újszövetség is újból és újból aláhúzza. A leghatározottabban talán maga Jézus a Hegyibeszédben: “Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. … Míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből” (Mt 5, 17-18). Másrészt arról is megfeledkeznek e keresztények, hogy az Újszövetségben is van sok konkrét rendelkezés és útmutatás. A zsidóknak azt a törekvését, hogy az egész életüket Isten útmutatása szerint alakítsák, hajlamosak úgy látni a keresztények, hogy a zsidó – úgymond – bizonyos cselekedetek elvégzése, parancsolatok “letudása” által próbál igazzá válni Isten előtt. Hogy ez is meghamisítása a zsidók hitének, az az ószövetségi prófétáknál is látható, akik gyakran ostorozták azt a gondolkodásmódot, hogy valaki csak külsőlegesen, formálisan tesz eleget a törvényeknek: “Ez a nép csak ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem.” A próféták a testi, külsőleges körülmetélkedés helyett a szív körülmetélését kívánták: “Metéljétek körül magatokat az Úrnak, és távolítsátok el szívetek előbőrét”, ahogy például Jeremiás kívánja (Jer 4,4). És a zsidók fő imája, a Semá is az Istennek való teljes, szívbeli odaadást kívánja: “Szeresd Uradat, Istenedet, szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,5).

5. Nélkülöz minden alapot az az antijudaista vélekedés is, hogy a zsidóság a megtorlás, a bosszúállás állítólag ószövetségi etikáját követi, míg a kereszténység, Jézus tanítása nyomán, a szeretet etikáját gyakorolja. Eszerint a zsidók szemet szemért, fogat fogért követelnek, a keresztények viszont a rosszat is jóval viszonozzák a Hegyibeszéd és az ellenségszeretet szellemében. Akik ezt az ellentétet hirdetik, megfeledkeznek arról, hogy az Ószövetség is irgalmasnak hirdeti Istent, ahogyan kifejeződik ez számtalan történetben és a Kivonulás könyvének az Isten igazságosságáról és irgalmas szeretetéről szóló híres verseiben: “Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, s bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül” (Kiv 34, 6-7). Továbbá megfeledkeznek ezek az antijudaista keresztények arról is, hogy a felebaráti szeretet parancsolata, amelyet sokan jellegzetesen keresztény újításnak képzelnek, megtalálható már a Törvényben is: “Ne légy bosszúálló, se haragtartó… Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Lev 19, 18). Isten az Ószövetség szerint is irgalmasságot követel az embertől. Ezért rendeli el a mózesi törvény az ellenségszeretet gyakorlati tetteit: “Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni”. És az Ószövetség szerint tilos a káröröm is: “Ha ellenséged elesik, ne örülj, és ha elbukik, ne vigadjon a szíved” (Péld 24,17).

5. A legvégzetesebb hatása a keresztények és zsidók kapcsolatára annak az antijudaista vélekedésnek volt, hogy Krisztus halálával és feltámadásával Isten felbontotta a “régi” szövetséget népével, Izraellel, és egy másik néppel, az egyházzal kötött új szövetséget. Azaz az egyház állítólag felváltotta Izraelt a választott nép szerepében. Hosszú évszázadokon át azt tanította az egyház, hogy Isten új népeként immár az egyház a bibliai ígéretek igazi örököse. A zsidók pedig, akik már nem tartoznak hozzá Isten népéhez, nem üdvözülhetnek, mert az egyházon kívül nincs üdvösség: extra ecclesiam nulla salus.

Ennek az ún. helyettesítés-elméletnek a következtében kétértelművé vált az egyháznak a zsidósággal kapcsolatos tanítása és magatartása. Egyrészt kidolgozta az egyház a zsidóság megvetésének teológiáját, és próbálta téríteni a zsidókat. Másrészt viszont mélységes tiszteletet is tanúsított az Ószövetség, a kereszténység gyökere iránt. A zsidóság önazonosságának megmaradását két okból is kívánatosnak tartotta az egyház. Először is azért, mert az egyház hitt abban, hogy a zsidóság mint Isten választott népe részesült és részesül Isten különleges gondviselő szeretetében. Másodszor azért, mert az egyház hitt abban is, hogy a zsidóságnak fontos szerepe lesz az emberiség végső üdvözülésében, ahogyan Pál apostol ír erről a Római levélben: “A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek, akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget” (Róm 11, 25-26). Ez a kettősség, amelyen keresztény teológusok soha nem tudtak felülemelkedni, sok feszültség és konfliktus forrása lett. Nagymértékben hozzájárult a zsidósággal kapcsolatos keresztény ambivalenciához Szent Ágostonnak, a Nyugat keresztény pátriárkájának a vándorló zsidóról kidolgozott furcsa elmélete is. A zsidóság Ágoston-féle teológiája szerint Krisztus meggyilkolásáért voltaképpen el kellett volna pusztulnia a zsidóságnak, Isten azonban megengedte a fennmaradásukat – hogy tanúsítsák a kereszténység igazságát. A zsidók tanúskodása abban áll, hogy az ő életükön mindenki láthatja, milyen következményekkel jár, hogy elvetették Krisztust, és ezzel magukra vonták Isten haragját. A zsidóknak bolyonganiuk kell szerte a földön, sehol sem telepedhetnek meg hosszabb időre, mert meggyilkolták Krisztust. A zsidók Kain bélyegét viselik, akinek bujdosnia kellett a földön, mert megölte fivérét, Ábelt. Ágoston szerint szüksége van az egyháznak a zsidóság fennmaradására, de a zsidóknak nem szabad túlzott jólétben élniük. Mindig szolgai szerepet kell betölteniük. Ágoston e “remek ötlete nélkül már rég kiirtottak volna bennünket” – mondta keserű humorral Moses Mendelssohn, Kant kortársa.

A helyettesítés-elmélettel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy bármennyire súlyosak is az emberek bűnei, a Biblia szerint nem helyezhetik hatályon kívül a szövetséget, amelyet Isten szabadon, önként és tisztán kegyelmi ajándékként kötött népével.

Amikor új szövetségről beszél Jeremiás próféta, akkor nem arra gondol, hogy Izrael helyett egy másik néppel, hanem “Izrael házával és Júda házával” köt szövetséget Isten, de az új szövetség megkötésekor Isten már nem kőtáblákra írja törvényét, mint ahogy tette a Sinainál, hanem most már “bensejükbe adom törvényemet és a szívükbe írom” (Jer 31, 31-24).

A krisztushívő pogányok és a mózesi törvényhez hű, de nem krisztushívő zsidók viszonyával a Római levélben foglalkozik Pál apostol. Világosan leszögezi: “Isten nem vetette el népét, amelyet előre kiválasztott.” (Róm 11, 2). Krisztrus halála és feltámadása után is megmarad a zsidó nép Isten választott népének és olyan kegyelmi javak birtokosának, amelyek megkülönbözetik minden más néptől, mert Izrael fiaié “az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet, az ígéretek és az atyák” (Róm 9, 4). Csak kibővül Pál szerint Isten választott népe a pogányságból megtért keresztényekkel, akik beoltattak vad olajfa létükre, részesei lettek a nemes olajfa (Izrael) gyökerének és nedvének, és akiknek ezért nem is szabad kérkedniük, mert nem ők hordozzák a gyökeret, a zsidókat, hanem a gyökér hordozza őket (Róm 11, 17-19).

6. Megtévesztő a zsidóknak és a keresztényeknek az az antijudaista szembeállítása is, mintha a zsidók még csak várakoznának az ígéretek teljesülésére, a keresztények viszont már eljutottak volna a beteljesülésre. Némi iróniát fejez ki az a “goj” mondás, hogy “várják, mint zsidók a messiást”. Hívő zsidók csakugyan várják a messiást, de Rosenzweiggel együtt joggal mondhatják azt is, hogy bizonyos értelemben ők már célba is érkeztek. A pogányokkal ellentétben a zsidóknak, mondja Rosenzweig, nem kell megkeresztelkedniük ahhoz, hogy közel kerüljenek Istenhez. Mert a tóraadás miatt ők már közel vannak. Mert “hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk… És hol van olyan nagy nép, amelynek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint az egész törvény, amelyet ma eléd tárok?” (MTörv 4, 8). Az Ószövetség szerint a zsidók azért vannak közel Istenhez, mert már megkapták Istentől a Tórát, amely tökéletes, és annak útmutatását követve, azt napról-napra betartva ők már Istennek tetsző életet élhetnek. Ahogy a zsoltáros énekli:

Az Úr törvénye tökéletes, enyhíti a lelket. Az Úr tanúsága megbízható, a balgát bölccsé teszi. Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet. Az Úr félelme tiszta, s örökké megmarad. Az Úr ítéletei igazak, és mind jogosak, értékesebbek az aranynál, a tiszta aranykincsnél, szavai édesebbek a méznél, a lépből kicsordult méznél. (Zsolt 19, 8-11).

A keresztények azt vallják, hogy Isten uralma vagy országa (hé baszieia tou theou) Krisztus eljövetelével jött hozzánk közel. Ez azonban nem mond ellent a judaizmus hitének. Mert Jézus nem eltörölni jött a törvényt és a prófétákat, hanem teljessé tenni (Mt 5, 17-18). És várakoznak még a keresztények is a végső időkre; ők is várják az új eget és új földet, amikor Isten lesz mindenben minden.

*

Antiszemitizmus. Az antijudaizmus áttekintése után rátérünk az antiszemitizmusra. Szűk értelemben az antiszemitizmus a XIX. század vége felé kialakult politikai és ideológiai irányzat. Azok tartoznak hozzá, akik egyrészt – áltudományos érvek alapján – gyűlölik, lenézik és ellenségnek tekintik a zsidókat, mert zsidók; másrészt állami, jogi és politikai eszközökkel próbálják korlátozni és nyirbálni a zsidók életlehetőségeit. Ilyen intézkedések: rendelkezések és korlátozások a lakóhely, a foglalkozás, a tanulás, a házastárs megválasztásával kapcsolatban (gettó, etnikai tisztogatás; numerus clausus; zsidók száma az orvosi, az ügyvédi pályán; a kereskedelemben; családjogi törvények stb.).

Társadalmi és politikai zsidóellenesség létezett a modern antiszemitizmus előtt is: az ókorban a kereszténység előtt is, majd új formái jelentek meg mindenütt a keresztény világban, kisebb mértékben pedig az iszlám világban is. Egészében véve a zsidóságnak gyakran kellett elnyomást és üldöztetést elszenvednie a keresztény Európában a XX. század közepéig, mert az uralkodó keresztény kultúra sötét színben mutatta be az állítólag kártékony és a keresztényeknek ártó zsidóságot, és ennek megfelelően bánt is vele. Sok európai országban hoztak zsidóellenes törvényeket, kényszerítettek zsidókat megkeresztelkedésre és áttérésre, és a keresztények, a mindenkori uralkodó erők kevéssé voltak türelmesek az istengyilkosoknak tartott zsidókkal szemben.

*

Mértékadó antijudaista keresztények. A zsidók és a zsidóság befeketítésében a fő szerepet, sajnos, a keresztény antijudaizmus játszotta, amit a keresztény történelem néhány meghatározó személyiségének példáján fogunk bemutatni. Szent Cyprián a III. században ezt írta a zsidókról: 1. A zsidókat Isten haragja kíséri, mert elszakadtak tőle, és bálványoknak hódolnak. 2. Nem hittek a prófétáknak sem, és meggyilkolták őket. 3. Meg volt jövendölve, hogy Jézust nem fogják elfogadni. 4. Nem értik az Írásokat, Krisztus eljövetele óta csak az egyház érti és magyarázza ezeket helyesen. 5. Amíg a zsidók Krisztust nem fogadják el, soha nem is fogják megérteni a Szentírás igazságait. 6. A zsidók szükségszerűen elvesztik a nekik ígért országot, és helyükbe a pogányságból származó keresztények lépnek, akik új törvényt kapnak Istentől, új prófétákat, új választottságot és vezetést.

Szent Jeromos (347-410) a kereszténység egyik legfontosabb személyisége volt, mert az ő fordításában olvasták a keresztények a héberül írt Ószövetséget és a görögül írt Újszövetséget egészen a reformációig. Írásaiban Jeromos kígyóknak nevezi a zsidókat, az emberi nem gyűlölőinek, akiknek példaképe Júdás, az áruló apostol; imádságaik, a zsoltárok pedig a szamarak ordításához hasonlók. Jeromos kortársa, Aranyszájú Szent János szerint a zsidók kéjelgő, kapzsi, álnok banditák, gyilkosok, csalók, ördögtől megszállottak, s kegyetlenebbek a vadállatoknál is. Azért ennyire elfajzottak, mert megkínozták Jézust. Ezért nem lehet számukra semmiféle kiengesztelődés vagy bocsánat. A bosszúnak nem lehet vége, a zsidóknak örökké templom és haza nélkül kell maradniuk. Elvetettségüket Isten haragja okozta, aki teljesen elfordult tőlük. A keresztények kötelessége gyűlölni a zsidókat. Aki szereti Krisztust, az sohasem küzdhet eléggé a Krisztust gyűlölő zsidók ellen.

Hasonló szellemben és stílusban írt a zsidókról Szent Ambrus, Alexandriai Szent Cyrill, Szent Ágoston, Sevillai Szent Izidor, Szent Prudentius, Petrus Venerabilis, Aquinói Szent Tamás és Kapisztrán Szent János. És ha az egyház nagy “szentjei”, így gondolkodtak a zsidókról, hogyan gondolkodhattak róluk a nem szentek, a csak közönséges, egyszerű keresztények?

A keresztény ókorról és középkorról összefoglalásul elmondhatjuk: 215 és 814 között a nyugati keresztény királyságokban, Rómában, valamint keleti és nyugati zsinatokon 230 kánon és egyházi rendelet jelent meg a zsidókkal kapcsolatban. A IV. és a XVI. század között 92 általános és helyi zsinat hozott törvényeket a zsidókkal kapcsolatban: ezek mind az egyház ellenségeiként tartották számon a zsidókat.

Ne gondoljuk, hogy a reformátorok a zsidógyűlölet dolgában is megreformálták volna a kereszténységet. Luther például A zsidókról és hazugságaikról c. művében azt követeli, hogy a zsidók zsinagógáit gyújtsák fel, és ami nem égne el, azt fedjék be földdel, hogy senki emberfia ne lásson belőlük még egy követ sem. Tegyük mindezt azért, mondja Luther, hogy Isten lássa, hogy keresztények vagyunk, és a zsidók hazugságait, káromlásait és Szent Fiának gyalázatát tudva és akarva nem tűrjük. El kell pusztítani a zsidók házait is, mert itt ugyanazt űzik, mint iskoláikban. Istállókba vagy csűrökbe kell terelni őket, mint a cigányokat. El kell kobozni imakönyveiket, és meg kell fosztani őket talmudistáiktól, mert ezek bálványimádást, hazugságokat és káromlásokat tanítanak. A rabbiknak halálbüntetés terhe mellett meg kell tiltani, hogy ezt tegyék. Ne is dicsérjék, vagy imádják Istent közöttünk. Lakoljanak életükkel, ha nem engedelmeskednek.

*

A kereszténység felelőssége. Miután adtunk egy kis ízelítőt a keresztény antijudaizmusból, érthetővé válik, miért hivatkozhattak joggal és öntudattal Hitler és az ő elvbarátai arra, hogy ők csak azt tették a zsidókkal, amit történelmük folyamán hirdetettek vagy tettek is a zsidók ellen a keresztények.

1933-ban a hitleristák elégették a nem-árja szerzők összes műveit. Ugyanezt tette az egyház a zsidók szent könyvével, a Talmuddal 1242-ben a párizsi Sorbonne teológiai magisztereinek ítélete alapján.

1933-ban a nácik életbe léptették a numerus clausus-t, amelynek értelmében nem vettek fel többé nem árjákat német iskolákba. 500 évvel korábban, 1431-ben a XVII. egyetemes zsinat Bázelben megtiltotta a zsidóknak akadémiai fokozatok (baccalaureus, magister stb.) elnyerését.

1938-tól német zsidóknak tilos volt az utcára lépniük nemzetiszocialista ünnepeken. Ugyanezt a tilalmat rendelte el 1215-ben a XII. egyetemes (a IV. lateráni zsinat) a nagyhét idejére.

1940-ben a nemzetiszocialisták gettóba zárták a zsidókat. Ugyanezt megtette már 1555-ben IV. Pál pápa a római zsidókkal.

1941-től a hitleristák sárga csillag viselésére köteleztek mindenkit, akit zsidónak minősítettek. A IV. lateráni zsinat 1215-ben rendelte el, hogy a zsidók kötelesek a keresztényektől megkülönböztető ruházatot viselni: egyes helyeken sárga foltot kellett a kabátra varrni, másutt sárga, csúcsos sapkát kellett viselni.

1938-ban Németországban az ún. kristályéjszakán náci rohamcsapatok feldúlták a zsidók üzleteit, felgyújtottak 191 zsinagógát, és közülük 76-ot teljesen le is romboltak. Ugyanezt több ízben is megtették a keresztények az ókorban és a középkorban. Ezek közül a leghírhedtebb eset talán a kisázsiai kallinikumi zsinagóga felgyújtása volt. Ezzel kapcsolatban írta Szent Ambrus, Milánó érseke: ő csak azért nem gyújtotta fel saját kezűleg a milánói zsinagógát, mert azt Isten haragja, egy villám pusztította el. A “kristályéjszakán” kívül még számtalan pogromot kellett elszenvedniük zsidóknak a keresztes hadjáratok idején (amelyeknek mintegy 750.000 áldozata között több tízezer zsidó volt), valamint a XVII. századtól kezdve Lengyelországban és Oroszországban, ahol szinte egymást érték a pogromok.

A hitleristák tiltották, fajgyalázásnak minősítették, és a legszigorúbban büntették árják és zsidók házasságkötését. Keresztények és zsidók házasságkötését megtiltotta Szent Ambrus nyomására Theodosius római császár is. A nácik hatmillió zsidót öltek meg gázzal, majd égettek el krematóriumokban. 1487-ben Torquemada, a hírhedt spanyol dominikánus főinkvizitor több mint 10.000 zsidót égettetett el máglyán elevenen.

A modern antiszemiták sokféleképpen korlátozták a zsidók lehetőségeit az üzleti világban, az orvosi, az ügyvédi pályán, lapok szerkesztőségében, színházak élén stb. Ennek előzményeit is ismerjük a keresztény középkorból. A zsidók megélhetését a legalantasabbnak tartott dolgokra (szatócsboltok fenntartása, pénzkölcsönzés stb.) korlátozták, de ezenkívül sújtották őket más tilalmak is: nem tarthattak keresztény alkalmazottakat, csak meghatározott területeken lakhattak, közhivatalokat nem viselhettek, fegyvertartási joguk nem volt.

Összefoglalva a következőket mondhatjuk: az uralkodó keresztény kultúra sötét ellenségnek tüntette fel a zsidóságot, és annak megfelelően bánt is vele. Híveiket arra tanították a keresztény egyházak – a római katolikus, az ortodox, az evangélikus és a református – hogy vessék meg a zsidókat. Keresztény országokban gyakran terjesztettek róluk képtelen vádakat (istengyilkosság, vérvád), hoztak nagy számú zsidóellenes törvényt, térítették és kényszerítették a zsidókat a keresztség felvételére, s bár összességében nem akarták kiirtani, hanem megtűrték őket, a XX. század közepéig mégis gyakran nyomták el, és üldözték kegyetlenül a zsidóságot az uralmi helyzetben levő keresztények.

*

Bocsánatkérés. 2000-ben Rómában pápai szentmisén nagyböjt első vasárnapján II. János Pál Isten bocsánatát kérte azokért a bűnökért, amelyeket keresztények a múltban elkövettek. II. János Pál a katolikus egyház főpásztoraként, de az egyetemes egyház, minden keresztény képviselőjeként, “Krisztus helytartójaként” és “Péter utódjaként” is imádkozott és könyörgött bűnbocsánatért. A pápa a keresztények hét fő bűnéért kérte Isten bocsánatát: a vallásháborúkért és keresztes hadjáratokért; az inkvizícióért; az egyházszakadásokért, a kiközösítésekért, a vallási türelmetlenségért; a zsidók elleni bűnökért, a múltbeli zsidóellenességért és a hallgatásért a holokauszt idején; az erőszakos hitterjesztésért, más vallásúak és más kultúrájúak emberi jogainak semmibevételéért; a keresztények bűneiért az emberi méltóság ellen, főként a nők, a rabszolgák, az etnikai kisebbségek, például a cigányság esetében; és a mulasztásokért a társadalmi igazságtalanságokkal, a szegényekkel, az elnyomottakkal és a peremre szorultakkal kapcsolatban. A pápa bocsánatkérését a világon mindenütt politikai és vallási vezetők, egyszerű hívők és nem hívők is nagyra értékelték. Némelyek csak azt kifogásolták – nem minden alap nélkül -, hogy az egyház bűnei helyett a pápa következetesen mindig csak az egyház fiainak és leányainak a bűneiről beszélt. Mintha nem az egyházak tanítása és magatartása nyilvánult volna meg zsidóellenes zsinati és pápai intézkedésekben, egyházdoktorok (pl. Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János, Szent Tamás) vagy éppen egyházalapítók (Luther) zsidóellenes, zsidógyűlöletre uszító tanításaiban!

Ennek ellenére a pápai bocsánatkérésnek mi, katolikusok és keresztények örülhetünk. Mert feljogosít arra a reményre, hogy a bizalmatlanságot és gyűlölködést egyre inkább felváltja végre a kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd keresztények és zsidók között.

One Response to “Endreffy Zoltán : Az antijudaizmustól az antiszemitizmusig”

  1. ivan erdekes dolog ha lehet olvasd el csaba

    ivan erdekes dolog ha lehet olvasd el

    csaba