Forrás: NOL

1944. március 19.

Úgy vonultak be az éj leple alatt, hogy a jámbor állampolgárok észre sem vették. Egyszerre csak itt voltak. Felvonultak az utcákon, őrségbe álltak a laktanyák kapujában, az elszállásolási tisztek középületeket és lakásokat foglaltak le. A Wehrmacht katonái még mindig fegyelmezetten, tisztán, egyszerre lépve, önbizalmat sugározva meneteltek a magyar városok utcáin. 

De miért jöttek egyáltalán? Miért gondolta Hitler, hogy szükség van Magyarország megszállására? A „baráti” táborban ilyesmire egyedül Olaszország esetében került sor, és az érthető volt, mivel Mussolinit az olaszok megbuktatták, utóda pedig fegyverszünetet kötött a szövetséges hatalmakkal. Horthy Miklóst viszont egyelőre nem buktatta meg senki, és a propaganda mindvégig azt harsogta, hogy a két államférfi, Hitler és Horthy a legnagyobb egyetértésben folytatja a közös háborút. A megszállás oka mégis nagyon hasonló volt az olaszországihoz. Bizalmi kérdésről volt szó. Hitler tökéletesen megbízott Antonescu conducatorban, a magyar kormányzóban azonban már régóta nem bízott meg.

A magyar-német kapcsolat már 1938-ban megingott, akkor, amikor Horthy és a magyar kormány Hitler unszolása és ígéretei ellenére sem volt hajlandó Csehszlovákia megtámadására. A Hitler-Horthy viszony kifejezett megromlása azonban csak 1943 elején következett be, amikor a német hírszerzés feltárta Kállay Miklós miniszterelnök béketapogatózási kísérleteit, Horthy pedig semmit sem tett ellene. Sem a tárgyalásokat nem állíttatta le, sem a miniszterelnököt nem váltotta le. Mi több, nem kezdődött el a Hitler által követelt radikális zsidóüldözés sem. Mivel a magyarországi utak és vasutak használata a Wehrmacht eminens érdeke volt, majd mind jobban felértékelődött számára a magyar olajhoz való hozzáférés is, a furcsa tulajdonképpen nem az volt, hogy e megbízhatatlan országot a németek megszállták, hanem az, hogy ezt csak 1944 márciusában hajtották végre.

A halasztásban vélhetően több tényező játszott közre. A Magyarország megszállására irányuló terv 1943 szeptemberében elkészült, ám ugyanakkor jelentették be a szövetségesek a fegyverszünet megkötését Olaszországgal. Ez a Wehrmachtnak sürgős pótlólagos feladatot jelentett, mivel az angol-amerikai csapatok már ott álltak Dél-Olaszországban, és előrenyomulásuk útját az Alpok – Appenninek, illetve Ausztria -, Németország felé le kellett zárniuk. Ugyanebben az időben, 1943 szeptemberében a keleti fronton még nem alakult ki közvetlen, gyorsan elhárítandó veszély, legalábbis nem olyan, amely a magyar területet mint védelmi övezetet az első sorba helyezte volna. Mivel már az olaszországi művelet jelentős erőket vont el a keleti frontról, további átcsoportosításnak Magyarország megszállása érdekében nem volt értelme, sőt a keleti front erőviszonyai szempontjából rizikót jelentett. A magyarországi akciót tehát elhalasztották.

Ez azonban minden bizonnyal valóban haladékot jelentett csupán. Bár nincs róla tudomásunk, de nem lehetetlen, hogy a németek értesültek az 1943 szeptemberében létrejött angol-magyar előzetes fegyverszünetről is, ami Hitler elhatározását Magyarország megszállására csak megszilárdíthatta. 1944 elején pedig a keleti front rohamléptekben közeledni kezdett. A Vörös Hadsereg felszabadította Leningrádot, és hamarosan átlépte a régi lengyel határt.

A valódi kérdés az, hogy vajon a kormány miért nem tett semmit az utolsó közel egy év alatt, hiszen a német szándék már Horthy 1943. áprilisi, klessheimi tárgyalásai során félreérthetetlenné vált.

A magyar vasutak, hidak, utak, repülőterek, hadianyaggyárak, laktanyák, valamint az élelmiszer- és nyersanyagkészletek felhasználása létkérdéssé vált a német hadsereg számára. Ekkor már nem lehetett halogatni a tervezett lépést, azt ugyanis, hogy Magyarországon német szempontból megbízható kormányt és korlátok nélkül kihasználható állapotokat teremtsenek. Történészek és hadtörténészek sokszor latolgatták, hogy a Kállay-kormány a megszállás előtti utolsó napokban, amikor már hírei voltak a német erők felvonulásáról, vajon miért nem tett semmit a védelem megszervezésére. Az igazi kérdés azonban nem ebben áll. Néhány nap alatt ugyanis teljességgel lehetetlen egy hatékony védelmi vonalat kialakítani. A valódi kérdés az, hogy vajon a kormány miért nem tett semmit az utolsó közel egy év alatt, hiszen a német szándék már Horthy 1943. áprilisi, klessheimi tárgyalásai során félreérthetetlenné vált. Az egyetlen lehetséges válasz e kérdésre, hogy Kállay és mások annyira az egyoldalú angolszász felszabadítási variációra orientálódtak, hogy miután Budapesten is világossá vált ennek elmaradása (a teheráni konferenciát követően), a magyar kormánynak nem volt alternatívája.

A helyzetértelmezés hiánya, valószínűleg a magyar hadsereg vezető stábjának mentalitásával együtt, azt eredményezte, hogy a németeknek nemcsak a békés lakosságot, de magát a kormányt és a hadsereget is sikerült meglepniük. Amikor március 17-én Horthy és a vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc elindult Klessheimbe, egyikük sem gondolta, hogy egy megszállt országba érkezik majd vissza. Mivel a hadsereg nem kapott parancsot az ellenállásra, sőt az ellenkezőjét követelték meg tőle, a megszállás békésen ment végbe. A lakosság azzal nyugtatta magát, hogy a kormányzó a helyén maradt, és az első napokban még nem is történtek súlyos aggályokat támasztó német akciók. Hacsak nem az, hogy a laktanyazárlat jó néhány napig eltartott. Addig, amíg részben német katonai vezetők, részben politikusok meg nem győzték Hitlert arról, hogy a magyar hadsereget jobb fegyverben tartani és felhasználni a katonai műveletekben, mintsem leszerelni és elhurcolni német munkatáborokba, ahogyan az nem régen az olasz hadsereg esetében történt.

Az aggasztó jelek mindenesetre szaporodni kezdtek. A Wehrmacht egyenruhája mellett észre kellett venni a feketét, valamint a Gestapo és a Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst) tisztjeit, akik sorra letartóztatták az ellenzék, továbbá a német háborút már ellenző konzervatív és legitimista tábor vezető személyiségeit. Mintegy 3000 személyt vettek őrizetbe, de eltérően a lengyel, balti stb. politikai, katonai és értelmiségi vezető rétegtől, őket nem végezték ki. Egyelőre nem számított, hogy ezek az „ellenségek” keresztények-e vagy pedig zsidók. Híre járt, hogy néhány prominens politikus – mint például Bethlen István – bujkál, Kállay miniszterelnök a török követségen húzta meg magát.

„Pityu” (Stephan), a huszonéves vadászpilóta hadnagy, akit a mi házunkba szállásoltak el, nagyjából ugyanakkor jelentette ki széles családi kör előtt, miszerint „ezt a háborút már régen elvesztettük”, amikor megjelent a rendelet a zsidók sárgacsillag-viselési kötelességéről. Hitler azonban még mindig látott esélyt valamiféle manőverre, amelynek segítségével a német vereséget legalább félgyőzelemmé lehet átvarázsolni, és mindenképpen lehetségesnek vélte az európai zsidókkal szembeni „győzelmet”. Maga Hitler, továbbá Himmler és az egész SS-apparátus a Magyarországra küldött Eichmann vezette kommandóval egyetemben 1944-ben úgy viselkedett, mintha a háború kimenetele attól függne, hogy sikerül-e a magyar zsidókat az utolsó szálig kiirtani. Csaknem sikerült, hála többek között a készséges segítségnek, amit a Hitler követelményeinek megfelelő Sztójay-kormány és főként a belügyminisztérium (Jaross Andor miniszter és a két államtitkár: Endre László és Baky László) nyújtott.

német megszállás meghatározó következménye lett a vidéki zsidók gettózása és deportálása. Auschwitz és néhány más tábor rövid időre megtelt magyar zsidókkal, hogy azután legnagyobb részük a gázkamrákban végezze. A gettózás és a deportálás a lakosság szeme előtt ment végbe, de hogy vajon mit tudtak vagy legalább sejtettek az emberek a „végmegoldásról”, azt lehetetlen megmondani. Bizonyára volt, aki sejtette, hogy a vandalizmusnak jó vége semmiképpen sem lehet, és volt, aki tudni vélte, a zsidókat meg fogják semmisíteni. Pontos információja azonban senkinek sem volt. Auschwitzi hírek eljutottak ugyan néhány politikai és katonai vezetőhöz, de nem jutottak el a lakosság tömegeihez, és magukhoz a zsidókhoz sem. A jámbor tömegek elindultak a vágóhídra, és a magyar lakosság ezt szinte szó nélkül tudomásul vette. (Akadt, aki örült és kárörvendett, de akadt olyan is, aki lehetőségeihez mérten mindent megtett a mentés érdekében.)

Mindenesetre a nem zsidó embereknek is egyre szaporodtak a gondjaik. Magyarországot a szövetséges repülők mindeddig megkímélték a bombázásoktól, most azonban célponttá váltak a magyar városok is. A front pedig Kelet felől egyre közeledett. A Vörös Hadsereg a román átállás eredményeként sétamenetben vonulhatott át Románián, majd ugyanez történt Bulgáriában is. 1944 szeptemberében a Vörös Hadsereg már előrenyomult Dél-Erdély felől, majd hamarosan átlépte a régi magyar határt. A magyar hatóságok pedig lázas tevékenységbe fogtak az Alföld kiürítése érdekében. A köztisztviselők, állami alkalmazottak és számos magánvállalat dolgozói az elé a dilemma elé kerültek, hogy vagy elhagyják otthonukat, felcserélve azt valamilyen átmeneti szállásra a fővárosban vagy a Dunántúlon, vagy lemondanak esedékes fizetésükről, kockáztatva ezzel családjuk, gyerekeik létalapját. 1944 szeptemberében valóságos népvándorlás indult a magyar utakon. A teherautóval, szekérrel, olykor kordéval vagy biciklivel utolsó értékeiket menekítő emberek tömegébe belevegyültek a visszavonuló katonai alakulatok, sokszor egész csordákat hajtva, illetve a lopott holmit szállítva.

Ekkoriban zsidókkal teli szerelvények már nem közlekedtek a MÁV vonalain. Horthy Miklós leállította a deportálást, mielőtt a budapesti zsidókra sor kerülhetett volna. Fel kellett ismernie, hogy a szövetségesek szemében Magyarország nem találhat kegyelemre, ha továbbra is lehetővé teszi a deportálást, miközben régi meggyőződése volt, hogy az országnak a kis zsidókból álló viszonylag nagy tömegre nincs ugyan szüksége, de szüksége van a gazdaságot éltető elit zsidókra, akiknek a körében egyébként több személyes barátja is volt. A kormányzó, aki – súlyos nyomás alatt – Klessheimben, ha nem is mindenben, de lényegében engedett Hitler követeléseinek, 1944 augusztusában megpróbált a sarkára állni. Ebben döntő tényező volt az augusztus 24-én lezajlott román átállás, részben azért, mert kilátásba helyezte a Vörös Hadsereg közeli megjelenését, részben amiatt, hogy Magyarországot kínos helyzetbe hozta a Németország oldalán harcoló csoportban.

A kormányzónak tudnia kellett, hogy amikor a német követelésre lábra állított Sztójay-kormányt felmentette, és kinevezte Lakatos Géza kormányát (augusztus 29.), egyúttal kihívta maga ellen a németek dühét és bosszúját. Ettől kezdve már készülni kellett volna a következő német csapás elhárítására, illetve a katonai átállásra, mivel néhány nap múlva Horthy azt is belátta, hogy fegyverszünetet kell kérnie az oroszoktól. Annál is inkább, mivel a 2. magyar hadsereg kísérlete Dél-Erdély elfoglalására nemcsak nem sikerült, de a Vörös Hadsereg szeptember első felében bevonult a romániai Erdély mellett a Székelyföldre is, majd dél felől támadva elérte Makót, kisvártatva pedig Szolnok térségében kijutott a Tiszához. Ekkor már nem lehetett tovább húzni-halasztani a dolgokat, és október 1-jén valóban elindult a magyar delegáció Moszkva felé, hogy az előzetes fegyverszünetről tárgyaljon.

A fegyverszüneti tárgyalásoknak ekkor már nem volt alternatívájuk. Közben ugyanis – Románia mellett – fegyverszünetet kötött Finnország és Bulgária is, vagyis kezdett előállni a helyzet, amelyben Magyarországot „utolsó csatlósként” lehetett volna aposztrofálni. Ezt egyelőre az október 11-én aláírt előzetes fegyverszünet elhárította, és ezt követően már az volt a kérdés, hogy a magyar kormány és a hadsereg miként tud megfelelni a fegyverszünetben vállalt ama kötelezettségnek, hogy a haderőt kivonja a német vonalakból és integrálja a németellenes katonai erőkbe, ahol ekkor már román és bolgár egységek is megjelentek a Vörös Hadsereg oldalán. A helyzet erre alkalmas volt, mivel a Magyarországon tartózkodó szovjet erőkkel nem volt nehéz felvenni a kapcsolatot.

magyar átállási kísérletet azonban alighanem elrettentő példaként lehetne tanítani mind politikai, mind katonai szempontból. A kudarc, mondhatnók, prognosztizálva volt. A kapcsolatfelvétel a szovjet parancsnoksággal késlekedett, és a tisztnek, aki végül megjelent, nem volt kellő felhatalmazása. A katonai előkészületeket nem tették meg. Az érintettek, akiknek a megfelelő katonai lépéseket meg kellett volna tenniük, nem vagy nem kellőképpen voltak tájékoztatva. Vörös János vezérkari főnök szinte szisztematikusan nem ott volt, ahol lennie kellett volna, a parancsnokok nem látták világosan, hogy mi a teendőjük, és hogy mikor kell(ene) lépniük. Ennek hátterében többen is azt látják, hogy Horthy azt hitte, a hadsereg feltétel nélkül mögötte áll, és iránymutatását habozás nélkül követi. Elég megadnia a jelszót, és a hadsereg egy emberként követni fogja. Ez azonban a háború alatt szerzett tapasztalatok, illetve Horthy ismert lépései alapján kevéssé hihető. Tudnia kellett, és a jelek szerint tudta is, hogy a hadsereg vezetésében bőven találhatók olyan tisztek, akik még mindig ragaszkodnak a német szövetséghez, sőt olyanok is, akik kapcsolatban állnak a nyilasvezetéssel. A zavart nagy valószínűséggel sokkal inkább az idézte elő, hogy az átállás napját a szerveződő nyilaspuccs (és talán szovjet sürgetés) miatt Horthy előre hozta, ami azt eredményezte, hogy amikor eljuttatta szózatát a rádióhoz, ahol azt október 16-án két ízben beolvasták, mintegy a pusztába kiáltott. A kitört káoszban azután Szálasi, akit a németek ultima ratiónak tekintettek, és minden lehetséges módon és eszközzel támogattak, könnyedén győzedelmeskedett.

A nyilas-hatalomátvételt követően már csak alkotmányos és erkölcsi szempontból volt jelentősége annak, hogy Horthy Miklós aláírja-e a németek által követelt lemondólevelet és azt az iratot, amelyben utódaként Szálasit jelölte meg. Nem kétséges, hogy az aláírásra egy megrendült, utolsó, még élő gyermekét féltő öregember vállalkozott, sőt az sem, hogy a magyar önbecsülés szempontjából jobban tette volna, ha erre nem vállalkozik. Az események menetén, az ország további sorsán azonban ez mit sem változtatott.

One Response to “Német megszállás”

  1. Ivan ez egy erdekes informaco csaba

    Ivan ez egy erdekes informaco

    csaba