Szellemi utódai persze gyávák annak kimondásához, amitől Ön nem riadt vissza, hogy tudniillik 1944. március 19. volt a felszabadulás, vagy ahogy a Nemzetőrben írta: „Március 19-e óta új tavaszi szelek fújnak a magyar föld felett.”
Van az úgy, Tisztelt Uram, hogy a tollforgatót meglepetés éri, s épp erről óhajtom értesíteni most: számtalan cikke közt, melyek nyomot se hagytak az utókor emlékezetén, akad, lám, egy olyan is, melynek álláspontját „felszabadulás”, illetve „megszállás” kérdésében még 2005-ben is szajkózzák: például a Fidesz budapesti frakciójának ifjú vezetője, aki szerint 1945. február 13. ünneplése több százezer magyar emlékét sérti, valamint (mivel ez a nézet nem korfüggő), egy idősebb ex-honatya, aki úgy látja: 1945 februárja „legfeljebb az üldözött zsidók” számára volt felszabadulás, az pedig bakfitty. Szellemi utódai persze gyávák annak kimondásához, amitől Ön nem riadt vissza, hogy tudniillik 1944. március 19. volt a felszabadulás, vagy ahogy a Nemzetőrben írta: „Március 19-e óta új tavaszi szelek fújnak a magyar föld felett.” Ez a nap még két hónappal később is ilyen ujjongó felszólítást csiholt ki Önből: „Szólaljatok meg, írók, költők és a szellem mesterei! Kiáltsátok a kétkedők, a még ma is alvajárók felé a felszabadult népi magyar szellem igéit!”
Kollégája, Zombori József, A Nép hasábjain már 1943. szeptember 30-án minden értelemben „nyílt” levélben figyelmeztette barátját: „Úgy látszik, nagyon megnyerte tetszésedet a Merjünk magyarok lenni! mostanában divatos jelszava, pedig nyilas felfogás szerint ez az általunk sem kifogásolt jelmondat csak akkor nyer reálpolitikai értelmet, ha nem ellenkezik azzal a fogalmazással sem, hogy Merjünk németbarátok lenni! Elvégre akár nyilas valaki, akár nem, ha jó szándékú, hazáját és fajtáját szerető magyar ember, be kell látnia, hogy nem a túlsó oldal, hanem a németek képviselik és védelmezik az európai kultúrát, a kisemmizett népek érdekeit s így a mi igazságunkat és jogos törekvéseinket is. Az angolszász-szovjet szövetségesekről ennek éppen ellentéte állítható. Aki ma nem németbarát, az akarva, akaratlanul az angolszász-szovjet oldalhoz, illetve a zsidókhoz húz!” Márpedig, tette hozzá, „ebben az élethalálharcban nincs középút, mindenkinek állást kell foglalnia, vagy itt, vagy amott”.
Becsületükre legyen mondva, azt is világossá tették, hogy nem pusztán katonai kérdésről van szó. 1944. március 19-e az Önök számára politikai felszabadulás, és hogy mi alól, abból sem csináltak titkot: „Hat hónappal ezelőtt az új Európába beilleszkedő, a Német Birodalommal teljes közösséget vállaló és a nemzetiszocializmusban kiteljesedő új magyar gondolat csak fölényes kritika, zavaró közbeszólás és gúny tárgya volt.” Ennek vetett véget 1944. március 19-e, s lett Ön szerint, Ölvedi uram, „történelmi évforduló, mely talán csak a márciusi forradalommal hasonlítható össze. Hiszen nem egyébről van itt szó, mint a liberális Magyarország maradéktalan felszámolásáról, mindannak a megsemmisítéséről, eltüntetéséről, amit itt hagyott mint áldatlan és terhes örökséget egy kivénhedt, szétrozzant rendszer.” Ebből következett később, hogy 1945. február 13-át felszabadulásnak csak azok érezhették, akiknek 1944. március 19-e volt a megszállás – az ő defetista nézeteiket pompás jogi érvekkel zúzta szét Fazakas János dr. a Nemzetőrben: „A liberális kor utóhajtásainak bomlasztó szelleme hatalmi tényezők bevonásával törekedett egyre komolyabb gátlásokat szabni a Németbirodalommal (sic!) kötött szerződés betartása elé. Így vált esedékessé, hogy a szövetséges Németbirodalom 1944. március 19-én megkezdte a teljesítésnek életviszonyaink belső szemlélése útján való ellenőrzését. A bomlasztó kísérlet ebben célzatosan állami szuverenitásunk megsértését igyekezett fölfedezni.” Azoknak is, gondolom én, akik 2005-ben megszállásnak minősítik 1945. február 13-át, világossá kéne tenniük, hogy „a magyarság létének és fejlődésének egyetlen szilárd alapja” szerintük is „a hitleri eszmében kifejezett vérközösségi gondolatnak a szociális igazságok jegyében való győzelme”, és a „szuverenitás sérelme akkor forogna fenn, ha a mi kifejezett nemzeti akaratunk és a szövetséges segédkező akarata között elvi vagy eszmei differenciálódás jelenségei mutatkoznának”. De mivel ilyesmiről szó sincs, a német bevonulás „az állami szuverenitásnak nem megbántása, hanem megerősítése”.
Érthető hát, ha Ön valóságos eufóriában tört ki 1944. március 19-e élményétől: „Óh, márciusi nagy magyar történelmi vihar, mely visszaadtad hitét a nincstelen dolgozó magyar millióknak az új nemzetiszocialista Magyarországban, nagy a te hatalmad!”, de értékelem, hogy legalább nyíltan kimondta, mit gondol: „Az új Magyarországot a csontja velejéig magyar és ugyanakkor korszerűen nemzetiszocialista alkotó géniusz fogja felépíteni.” Azt sem hallgathatom el (és ezt már minden iróniát félretéve, őszintén mondom), hogy ezerszer többre tartom Önt, mint mostani ifjú és agg szellemi utódait, mert szalonnyilas létére, velük ellentétben, képes volt – itt megállok, hogy pontosan fejezzem ki, mire is. Az lesz a legjobb, ha idézek 1945 nyarán, immár emigrációban írt, de 1947-es, Levelek a száműzetésből című könyvében is vállalt cikkéből: „Az idő, az események végiggázoltak rajtunk, és bárhogyan is alakul a magyarság sorsa, a tényeket ma már tudomásul kell vennünk.” Hogy ez több mint puszta deklaráció, azt ilyen passzusok bizonyítják: „A magyar parasztot földhöz kell juttatni. Most mások valósították meg a gondolatot, amelyet mi is vallunk. Idegen megszállás alatt, idegen erőkre támaszkodva, más lélekkel és más célokat szem előtt tartva. Ez mind igaz. De változtat-e a lényegen? Megtagadhatjuk-e a jelenlegi földreform igazságát, korszerűségét csak azért, mert a gondolatot nem mi váltottuk tetté? Valaki azt mondta nekem tegnap: a mostani magyar földreformot magyar ember nem ismerheti el törvényesnek, nem ismerheti el, mert idegen megszállás alatt jött létre. Itt is, ott is megjelennek a régi Magyarország pókhálós figurái és hivatkoznak idegen megszállásra, a demagóg forradalmi erőkre, a magántulajdon elvének megsértésére, sőt a nyugati demokráciákra is. Csak egy dologról hallgatnak. A hárommillió mezőgazdasági proletárról, akiknek évtizedek óta fűt-fát ígért a nemzet, de adni semmit sem adott.” Ilyen sorok olvastán én csak sóhajtani tudok: vajon hol tartana a történelmi konszenzus, ha az Önök szellemi utódai is képesek lennének, ahogy írta, „a tényeket tudomásul venni”!
Nyerges András író