Forrás: NOL

Bruck Gábor, 2005. március 19. 00:00

Kép: Kovács Bence A média valódi hatalom, ezt gondolja a legtöbb politikus. De tévednek. Azt is gondolják, hogy képesek manipulálni, képesek meghatározni, hogy a médiában mi és hogyan jelenjen meg. Megint tévednek. A sajtónak pedig az meggyőződése, hogy az emberek olyannak látják a világot, amilyennek mutatják nekik. Tévedés ez is.

árom vélekedés, három tévedés. Lassan ötszáz éve ez határozza meg a politika és a média viszonyát. Az 1480-as években, Angliában jelent meg az első újság, nem sokkal később VIII. Henrik már szigorúan cenzúrázott, csak a neki tetsző újságok jelenhettek meg. Azóta a politika mindig is igyekezett kontrollálni a sajtót, hiszen mindig túlértékelte annak vélt hatalmát. Azt, hogy miben is áll a sajtó hatalma csak az 1930-as években kezdték rendszeresen kutatni. Aztán Hitler propagandagépezetének sikere adott földrengésszerű lökést az induló kutatásoknak. A civilizált világot valósággal sokkolta, hogy a média segítségével milyen könnyen volt fogságba ejthető millió és millió német érzülete, agya és napi cselekedete. Ezt látva jött divatba az agymosás elmélete, a végtelenségig leegyszerűsített elképzelés az ember manipulálhatóságáról. A háború utáni évekből számos kutatást ismerünk, amelyekben a tömegmédia lényegében a Démon, a Gonosz földi helytartójaként jelent meg, küldetése pedig a nehezen kivívott demokrácia szétzúzása volt. Az újságot és a rádiót olyan fegyvernek gondolták, amely gyakorlatilag bármilyen ideát képes beleégetni a védtelennek gondolt olvasó vagy hallgató agyába.

Csakhogy a világ sokat változott. A következő évtizedek kutatásai már nem találták az embert védtelennek, könnyen befolyásolhatónak. A Columbia Egyetem, majd a Michigan Egyetem kutatói 1940-től több hullámban elemezték a választási kampányokat kísérő médiapropagandát. Döbbenten látták: a propagandának nem volt lényegi hatása arra, hogy miként szavaznak az emberek. Mi több, a szavazók előzetesen kialakított véleményét alig lehetett megmozdítani. Többségük ugyanis csak olyan újságot és olyan cikkeket olvas, amelyek szellemiségükben közel állnak a már korábban kialakított véleményükhöz. Bár a rákövetkező évtizedekben a kutatók újra és újra megpróbálták felmelegíteni a korábbi agymosáselméletet, ez sohasem sikerült. A média meggyőző ereje, a szavazókra gyakorolt hatása minden esetben jóval kisebbnek bizonyult, mint gondolták.

Miközben a régi demokráciákban a politikusok ezt már jó ideje tudják, Magyarországon a média hatalmáról, az ember manipulálhatóságáról szóló makacs sztereotípia fennmaradt. A magyar politikus, különösen, ha tehetséges, inkább hisz a manipulációban, mint a sikeres politikában, a sikeres kormányzásban. Legfeljebb a manipuláció helyett, némi eufemizmussal, a tematizálás kifejezést használja.

A tematizálás az új szuperfogalom. A mögöttes logika egyszerű: azt ugyan a politikus és a média nem tudja előírni a szavazóknak, hogy mit gondoljanak, de azt igen, hogy miről gondolkodjanak. A politikus és tanácsadó stábja meggyőződéssel hiszi, hogy tőlük függ: mi kerül be a híradásokba, mi válik fontos kérdéssé, miről kezdenek beszélni az emberek – végül is miről szól majd a választási kampány. 2005-ben ez az általános vélemény. Nem véletlen, hogy a politikai elemzések többsége klisészerűen a politikai napirend alakulásáról szól. Arról, hogy ezen a héten Gyurcsány tematizálta a közbeszédet, Orbán pedig igyekszik átvenni a politikai kezdeményezést. A politológusok gondosan számolgatják, hogy ki, hányszor jelent meg a címlapon, de szerintem feleslegesen, mert a nyolcmillió szavazó széttárja a karját, és azt mondja: na és!

Sok politikus hiszi, hogy így vagy úgy, de képes meghatározni a közbeszédet, képes manipulálni a szavazókat. Aztán a kudarc, a bukás után jön rá, hogy ez nehezebb, mint gondolta. Sok éve figyelem a választási küzdelmeket, és voltak kampányok, amelyeket magam vezettem. Láttam elég politikust, miniszterelnököt, minisztert, polgármestert, akik fontos harcot, ütközetet vesztettek el, mert túlságosan bíztak saját meggyőző erejükben. Akartak valamit nagyon, és nem bírtak ellenállni az akarat csábításának. Elhitték, hogy mint a profi eladók, képesek ablakot vágni a szavazók fejébe, képesek bármilyen politikai klisét beleültetni az agyukba. Csakhogy a magyarok az elmúlt öt-hat évben fokozatosan kijózanodtak, az illúzióknak végük. Ennek a kijózanodásnak az egyik tünete, hogy ma a szavazókat – legalábbis statisztikai értelemben – lényegesen nehezebb befolyásolni, mint bármikor korábban. Egyszerűen bizalmatlanok lettek. Nemhogy a demagógiát, a hazugságot nem hiszik el, de időnként a nyilvánvaló igazságot sem, ha politikustól hallják.

De nemcsak a politikusok, hanem a szerkesztők, újságírók is rendíthetetlenül hiszik, hogy a médiától függ egy politikai ügy sorsa: az, hogy valami fontossá válik vagy eltűnik a kommunikációs hangzavarban. Mintha a szerkesztők is nehezen ismernék fel, hogy a szavazók mind önállóbbak. Kevéssé érdekli őket, hogy mi van a címlapon, milyen téma uralja hetekig az újságot, csak arra figyelnek, amire akarnak, függetlenül attól, hogy a média mit tart fontosnak. Ha a szavazók úgy döntenek, hogy egy történet számukra érdektelen, akkor a politika és a média tehetetlen. Hiába tartanak egy kérdést napirenden hetekig, hónapokig, a szavazók érdeklődése, véleménye gyakorlatilag mozdíthatatlan.

Tizenöt évvel ezelőtt még gyakran hallhattuk a következő mondatot: „Nem tudom megítélni, hogy a politikusok jól döntöttek vagy sem, hiszen ők ismerik a szükséges részleteket, én nem”. Ma ez a mondat elképzelhetetlen. Ma a szavazó úgy érzi, tud eleget ahhoz, hogy ítéljen, saját véleménye legyen. És így is van, hiszen több tucat hírforrás és az internet teszi őket tájékozottá, magabiztossá. Ezért tűnik olyan idétlennek, amikor esténként a politológus magyarázza a napi eseményeket, hiszen ezekről semmivel sem tud többet, mint az érdeklődő internetböngésző vagy a híreket faló újságolvasó.

Az elmúlt öt-hat évben radikálisan megváltozott a magyar politika. Megjelent a tájékozott szavazó, aki direkt módon akar beleszólni a politikába. Saját gondolatait, véleményét akarja megvalósulva látni. Az új típusú szavazó azt mondja: „Ti, versengő politikusok mondjátok el, mit terveztek, mit akartok tenni, és én majd eldöntöm, hogy melyikőtök programját látom jobbnak, és kinek adok felhatalmazást arra, hogy ezt meg is tegye”. Jelentős ez a változás. Az új típusú szavazó egyre kevésbé bízza majd a döntéseket a politikusra. Mindinkább ő maga akar dönteni, és olyan miniszterelnököt akar, aki elfogadja ezt az új szereposztást. Ha úgy tetszik, az új típusú szavazó vonakodik attól, hogy négyévente biankó csekket állítson ki a politikusnak.

Orbán Viktort sokan kritizálják, hogy megsérti a képviseleti demokrácia szabályait. Valószínűleg így is van. Kritizálják azért is, hogy mint a legtöbb politikus őszintétlen és régimódian demagóg. Ez is igaz. De azt tudni kell, hogy mindezek ellenére ő az, aki leginkább érti az új típusú szavazó elvárását. Helyesnek gondoljuk vagy sem, de az várható, hogy a következő években a képviseleti demokrácia gyakorlatát fokozatosan kiszorítja majd a közvetlen állampolgári részvételen alapuló politikai gyakorlat. Ennek már ma is számos jele látható. Bármit akar is a politikus, már a tervezéskor tudni akarja, hogy ez tetszeni fog a szavazóknak vagy sem. Gondoljunk a tömegesen megrendelt közvélemény-kutatásokra. Vagy utalhatunk a mind inkább divatba jövő referendum vagy a népi kezdeményezés intézményére. Van, aki az új alkotmányért vagy új reklámtörvényért indít mozgalmat, mások az állatkínzás vagy a dohányzás beszüntetéséért. Megint mások a kisebb adókért vagy a Balaton védelméért kezdenek harcot. A betelefonálós rádió- és tévéadásokban vagy az internetes szavazásokon nap mint nap több tízezer szavazó mond véleményt. És hamarosan jön az elektronikus úton történő szavazás, amikor a fontosabb kérdésekben közvetlenül a szavazók gyakorolhatják majd a hatalmat.

A drámai változás már elkezdődött. A hatalom fokozatosan csúszik át a szavazó kezébe. A tájékozott szavazó kezd mindinkább a saját feje után menni, és egyre kevésbé figyel az előre fabrikált ideológiai konstrukciókra. Ez nem jelenti az ideológiák végét, jelentheti viszont egy új pragmatizmus kezdetét. Ez így szól: a hagyományos értelemben vett politikai kommunikáció lényegében nem működik. A látszatpolitizálás, az imázskészítés, a szimbolikus akciók tervezése ma már kevés. A puszta beszéd, az ígéret is kevés. Az elmúlt évek sikereire történő hivatkozás pedig kimondottan idegesítő. Megjelent a tájékozott szavazók első nagy tábora, az első egymillió igazi hírfogyasztó. Az új típusú szavazó több forrásból tájékozódik, naponta futja át az internetes hírportálokat, olvas újságot, néz híradót vagy hallgat rádiót. Aztán a 2006-os választások idejére ez a szám további sok százezer felébredt szavazóval fog növekedni, akik úgyszintén napról napra követik majd a politikai eseményeket.

A tájékozott szavazó már nincs kiszolgáltatva. Sőt, úgy tűnik, hogy ő az úr, ő diktál. A politikus pedig, mint a szolga fut utána, és állandóan azt lesi, fürkészi, kutatja, hogy mit akarhat, mi tetszene neki. Állandó izgalomban van, vajon lépést tud-e tartani a folyamatosan változó igényekkel. Ha nem, bukik. Ha igen, kap még egy esélyt. Nyilván egyénenként ebből keveset érzünk, de ha egy nagyobb szavazóblokk tagjaként figyeljük a választási kampányt, már látható a politika erőlködése, hogy megfeleljen a mindig változó igényeinknek.

James Carville volt Clinton elnök egyik közeli tanácsadója. Valószínűleg több választási kampányt dirigált, mint bárki más a szakmában. Egy ízben Izraelben Ehud Barak miniszterelnöki kampányát segítette. Több hónapi kutatás után Carville leszögezte: az izraeli választás kimenetelét egyetlen szempont fogja eldönteni: az, hogy kire szavaznak a zsidók. Carville szarkazmusa jól kifejezi a politikában rejlő teljes bizonytalanságot, azt, hogy szinte soha nem tudjuk, mi történik a következő hónapokban, nem tudjuk, ki nyeri majd a következő választást.

A politika, a közhangulat változása alig kalkulálható. De azért van, amit tudhatunk. A magyar politikus ösztönösen hiszi, hogy a szavazó olyannak látja a világot, mint ő. Ezért téved olyan sokszor. Például a hagyományos politikában az első helyen az apa áll, őt követi az anya és valahol a legvégén kullog a gyerek. Az új típusú szavazó azonban másként lát, az ő fejében már rég megfordult a sorrend. Neki első a gyerek. Annak ellenére, hogy az újságok címlapján a frissen felismert ügynökök nevei vagy a gazdatüntetésről szóló beszámolók állnak, őt mégis az érdekli, hogy mitől lenne jobb az iskola, mit árulnak a büfében, vagy hány kiló az iskolatáska. Ezek egyszerű prózai problémák, amelyekhez napi köze van a szavazónak, amelyek a politika által is megoldhatók lennének.

De a politika mindig többet akar, és többet ígér, mint amire képes. Így vég nélkül folytatódik a fortissimóban előadott színjáték háborúról és békéről, múltról és jövőről, hanyatlásról és haladásról. A színpadon álló politikus még nem látja, hogy ez az előadás ma unalmas és hiteltelen. Még nem látja, hogy most, 2005-ben a kevesebb a több. Hogy a tájékozott szavazónak néhány megoldott probléma, megvalósult tett többet jelent, mint száz ígéret.