Forrás: Magyar Hírlap

…a bíróknak sincs több személyiségi joguk, mint más állampolgárnak.

Valóban: a bíróknak is vannak személyiségi jogaik. A személyi jogosítványt pontosítom: a bíróknak sincs több személyiségi joguk, mint más állampolgárnak. A bíróság egyes vezetői azonban, úgy tűnik, ezzel nincsenek tisztában. Nincs például joguk egy állítást terjedelmén túl általánosítani. A Magyar Hírlap 2005. március 4-i számának 5. oldalán ez jelent meg: „…a magyar igazságszolgáltatásban a mai napig uralkodik a keresztény magyar állam ezeréves jogfolytonossága, s ez markáns antiszemitizmusban is megnyilvánul.” Ezt félreérteni logikai hiba. Nem azt állítottam ugyanis, hogy a bírói kar „markánsan antiszemita”. Ez az igazi „csúsztatás”. Én csak annyit állítottam – és nem többet -, hogy ez a bírósági döntéshozatal törvénysértő, és ez az említett formában is megnyilvánul. Ez tehát fényévnyire van attól, amit kijelentésemről a Legfelsőbb Bíróság sajtószóvivője állít. (MH, márc. 12.) Én – nagyon visszafogva véleményemet – csak annyit mondtam, hogy a markáns antiszemitizmus néhány bírónál is érvényesül. A perben azt is állítottam, hogy feltehetően „tudat alatt” (idézet Sigmund Freudtól). Ezzel nem sértettem az egész bírói kart, hanem azokról az ítélkező bírókról vontam le következtetést, akiknél mások által zsidónak tartott személy nem nyerhet pert „az ezeréves keresztény jogfolytonosság” alapján.

A szóvivő szerint ugyanazt a hibát követtem el, amit a konkrét perben sérelmezek. Nem követtem el hibát, viszont a konkrét per alperese rendkívül súlyos személyhez fűződő jogsértést és vádlottként bűncselekményt valósított meg. Ha a magyar bírókat – mert antiszemiták – haláltáborba hurcolták volna, tömeggyilkosság áldozata lett volna hatvan százalékuk, míg a halál küszöbéig hajtották volna negyven százalékukat, és ezután állítottam volna kiáltványban, uszítás formájában azt, amit mondtam, akkor követtem volna el ugyanazt. Én azonban a per kétéves lefolyásából vontam le egzakt következtetést arról, hogy néhány bíró tudat alatt antiszemita.

Ami viszont a konkrét pert illeti: a jogerős ítélet és az LB felülvizsgálati végzése rabulisztikus okoskodással (értsd: csúsztatással) állította, hogy egy zsidók kirekesztésére uszító – a magyar államhoz szóló – kiáltvány közvetlen érintettségemet nem állapíthatta meg. A Ptk.-ban viszont szó sincs a közvetlen érintettségről, csupán az a megszorítás, hogy személyhez fűződő jogokat csak személyesen lehet érvényesíteni. Nincs tovább miről vitatkozni: személyhez fűződő jogomat – amelyet az alperes durván megsértett – személyesen érvényesítettem. Minden más okoskodás jogilag értelmetlen. Engem tehát igenis közvetlen jogsérelem ért, minthogy alperes „kirekesztésre” (amelynek a haláltábor is egy formája) uszít, és én azt már 1938-tól 1945 tavaszáig végigéltem.

Hiszen a zsidótörvények sem jelöltek meg engem, dr. Ádám Györgyöt személyesen, név szerint mint deportálandót, a kőszegi haláltáborba hurcolandót, milliónyi sorstársamat sem mint kiirtandót. Kétségkívül ifjabb Hegedűs sem azt írta: rekesszétek ki Ádám Györgyöt. Ha azonban egyes bírók nem értik – mert nem akarják megérteni -, hogy valamennyi magyar zsidó kirekesztése (mint általános) magában rejti Ádám György (mint egyes) kirekesztését, akkor valóban nem tudunk vitatkozni, ez ugyanis a logika elemi szabályainak figyelmen kívül hagyásával nem lehetséges.

Amiben a szóvivő szerint „csúsztattam”: ügyvédhez nem méltó módon azt állítottam, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsértette a személyiségi jogomat, amikor életem tragédiáját „végtelen ízléstelen” módon a WC-papírhoz hasonlította. Ezt a tényt az LB állította és nem én. Az igaz, hogy magában a végzésben nincs benne a WC-papír neve, de ha valaki az LB határozatainak a végzésben idézett 2002. évi 2. szám 740. jogesetét elolvassa, már találkozik a WC-papír nevének peranyagával. A két ügy tárgya között vont az LB párhuzamot, mondván: nem érvényesíthetem felülvizsgálati jogosítványomat, mert ilyen tárgyú ügyben már van LB-határozat a hivatalos gyűjteményben.

Azt viszont az LB – és külön a szóvivő – megköszönheti nekem, hogy a másik, a végzésben szintén szám szerint említett jogesetre nem hivatkoztam, annak megemlítése a végzésben ugyanis durva törvénysértés: csak arra hivatkozhatott volna a bíró, ami megjelent az LB „hivatalos gyűjteményében”, ez viszont nem jelent meg. Úgy véltem, elég törvénysértést követett már el a bíróság perem rabulisztikus annullálásával, nem kell még egyet felsorolni. Ha azonban a szóvivő megemlítette, mondom: a sváb kitelepítési ügynek a végzésben való említése újabb súlyos törvénysértés!

Az pedig a vita témájához méltatlanul komolytalan ugyan, mégis árulkodó, hogy a szóvivő közli, jogi értelemben a bírói döntést nem az eljáró bíró, hanem a bíróság mint szervezet hozza meg. Az én – kétségkívül mélyen elítélő – értékítéletem ugyanis nem elsősorban az ügyemben eljáró bírókra, hanem a „bíróságra mint szervezetre” vonatkozik.

Amíg csak a mások által zsidónak tartott személyek személyiségi jogának megsértéséről volt szó, a bíróság vezetői mit sem törődtek a jogsértéssel. Amint azonban úgy látták, hogy a bírók személyiségi jogát is sérelem érte, azonnal megmozdultak, és hihetetlen energiával tiltakoznak, elégtételt követelnek az egész bírói kar nevében. Jellemző a grémiumra.

Eddig a zsidóság ellen gyűlöletre, kirekesztésre uszító „keresztény magyar pap” kiáltványára semmiféle érdemi bírói reakció nem történt: végső soron mindenki elvesztette a perét, az uszítót felmentették. Akkor azonban, amikor valaki – ultima ratióként – megmondta az igazat egyes bírók ítélkezéséről, az egész vezető bírói csoport azonnal végtelenül felháborodott, és egy emberként akcióba lépett. Ez végbizonyítvány a vezető bírók csoportjáról.